Három
elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind,
a Parfüm, A galamb és a Sommer úrtörténete szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de
ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme
szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a
Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda
mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a
létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk
őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb
helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák,
álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a
végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha
mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán
feladjuk és mindent eldobunk magunktól.
„A mélység kényszere” főszereplője
például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása
alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy
vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak
felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus
második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai
ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban
jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi
könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és
fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül
tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.
A „Viadal” középpontjában mondhatni a
másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon
alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas
leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még
sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba
burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak
feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább
hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni.
Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem
kell, de ha már nem okoz élvezetet,
nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le
kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját
szobra.
Pláne ne kövüljön meg még életében,
ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos
felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus
elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget”
vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor
fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű,
ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen
elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a
legtöbb valóban egetrengető
tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára
tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?
Könnyed, csevegő hangvételével,
visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a
banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza.
Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes
könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az
íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és
ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt
meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi
magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim
ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza,
csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és
gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni
és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió
mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak
is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt,
belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül
vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az
beépül, csak rajtunk áll…
Kiadó: Partvonal
Fordító: Várnai Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése