Ben Aaronovitch: Soho felett a hold

Ben Aaronovitch sorozatindító fantasy-krimije, a London folyói tavaly még az év végi összegzésembe is bekerült, mint az év egyik legnagyobb meglepetése – nem meglepő hát, hogy alig győztem kivárni, hogy rávethessem magam a folytatásra. Ahogy az sem, hogy azért picit húzódoztam, mert ilyenkor bizony mindig fennáll a veszélye annak, hogy kiderül: csupán egyszeri csoda volt… London folyói kapcsán pláne volt erre esély – őszintén szólva azóta sem tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy csupán a Kraken-nosztalgia, az angol humor, vagy Aaronovitch utánozhatatlan stílusa szerettette-e meg velem a könyvet, és halványította el a krimi- illetve fantasy-szál gyermekbetegségeit, vagy valóban annyira jó volt. A folytatás fényében nyugodtan mondhatom, hogy is-is. A gyermekbetegségeken szép lassan túlesünk, egyre otthonosabban mozgunk a műfajok között, a hangulat és a humor pedig még mindig a régi.

Varázslótanonc-rendőrünk, Peter Grant az első részben történtek után sem komolyodott számottevő mértékben, noha most már legalább tisztában van azzal, hogy nem ártana. Mert hát lássuk be, kispályás utcai tolvajoknál és részeg dulakodóknál némiképp fajsúlyosabb gonosztevőkkel kell szembenéznie eztán. Fekete mágusokkal, teszem azt. Pardon, politikailag korrekt megfogalmazással „erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak” illenék nevezni őket. Akárhogy is, gonoszok, erősek, sokkal otthonosabban mozognak a mágia világában, mint Peter, aki még mindig ott tart, hogy szeretné egyszer végre nem felgyújtani a szobát, amikor gyakorol. És tekintve, hogy mestere, Anglia utolsó bejegyzett varázslója, Nightingale felügyelő még lábadozik az előzményben történtek után, ez eleve vesztes ügynek tűnik.

Na de álljunk csak meg! Ha Nightingale az utolsó varázsló, akkor miről is beszélünk? Netán felbukkant egy újabb, eleddig sötéten bujkáló mágiaűző? Vagy több? Kik ők, hol voltak eddig és mégis mit képzelnek, hogy csak úgy varázsolgatnak, a Hodály felügyelete nélkül? Azt hiszem, Peter ezen a ponton azért elgondolkodott, hogy ne vágjon-e hátraarcot és helyeztesse át magát az ügyfeldolgozókhoz, de sajnos (?) ez egy olyan buli, amiből nem lehet csak úgy meglépni. Ha az ember egyszer mágustanonc lesz, az is marad. Még akkor is, ha lassan tanul és mindent felgyújt maga körül.

Persze a fekete mágia csak az egyik szelete az ismét több szálon futó történetnek, akad itt „hagyományosabb” nyomozás is (már ha bármi hagyományosnak nevezhető Aaronovitch Londonjában) – például néhány váratlanul elhunyt dzsessz-zenész esete, kiknek halálában látszólag nincs semmi közös, mégis: valahogy nyugtalanítóak. Mintha valaki (vagy valami?) kiszívta volna az életerejüket. Netán dzsessz-vámpírokkal állunk szemben? S ha ez még nem lenne elég, egy félévszázados fotón felbukkanó arc és néhány lopott könyvtári könyv egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Peter tehát nyomoz, közben bénázik, néha besegít a gyilkosságiaknak, furikázik, mentőautókat köt el, és leamortizálja fél Londont. Ja, és majdnem megint magára haragítja a várost körülölelő folyókat. Plusz csajozik – kicsit sokat, ha engem kérdeznek, de hát fiatal, menő, és a titkos szívszerelmének épp leszakadt az arca, úgyhogy nem nagyon akar pasit látni maga körül – nem csoda hát, hogy kétbalkezes rendőrünk belebolondul az első gyanús hölgyeménybe, akit elé sodornak a nyomozás hullámai. Mindeközben még arra is jut ideje, hogy egykor majdnem-legendának számító apját visszaterelje a dzsessz-színpadokra. Mert ne feledjük, miközben nyomozunk, mágiát tanulunk, üldözünk, végig szól a Body and Soul…

Ami jó. Amennyire nem tudtam mit kezdeni a Patkánykirályban központi szerepet játszó jungle-dallamokkal, annyira jólesett most az a plusz, amit a zene adott a könyvhöz. Szeretem a dzsesszt, hát még a jó dzsesszt – élmény volt olvasni ezekről a klasszikus előadókról és emlékezetes (vagy épp tragikus) előadásaikról. A számcímekből kölcsönzött fejezetcímekért pedig külön jár a pirospont, nyugodtan tessék olvasás közben-után meghallgatni őket. De a dzsessz valóban csak hozzátesz, a középpontban még mindig Peter és az ő tanonckodása áll. Továbbra is rettentően szimpatikus, hogy nem lesz belőle egycsapásra valami világmegváltó szupermágus, sőt – bénázik, szenved, latint magol és vállalja a gyengeségeit; ugyanakkor kíváncsi és keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre még tapasztalt mestere sem tud felelni. Ahogy Peter tanul és kutakodik, úgy tudunk meg mi is egyre többet erről a világról, a mágia múltjáról és jelenéről és látunk egyre több lehetséges jövőt… Melyek között ki tudja, tán olyan is akad, ahol a jelen technikai vívmányai és a mágia együtt (is) tudnak működni. Sőt, az is lehet, hogy a technika segítségünkre lehet felfedni a mágia egyes titkait. És még az is előfordulhat, hogy nem csupán két mágussal kell nekivágnunk a további nyomozásnak, hanem...

Ha az előzménynek fel is róhattunk némi vázlatosságot és hogy túl keveset tudunk meg erről a sajátos fantasy-világról, itt nem lehet különösebb panaszunk. Kerekedik szépen, és amit megtudunk róla, az alapján igen ízletesnek tűnik – persze akad megannyi nyitott kérdés, laza kézzel odavetett függővégek sora, megmagyarázatlan lények és London, az elbűvölő London, aminek még vannak felfedezésre váró arcai bőven. Nincs kétségem afelől, hogy a folytatások során is remekül fogunk szórakozni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán