A tavalyi év egyik legnagyobb kortárs magyar irodalmi szenzációja volt A fekete zongora
– annak ellenére, hogy nem rengette meg a sikerlistákat, és nem kapott
díjesőt sem. Ellenben megmutatta, hogy létezik igényes magyar
szórakoztató irodalom, és hogy van is helye a „lila” szépirodalomra és
szórakoztató gagyira elkülönülő hazai könyvkiadásban. Hiánypótló mű
volt, ami nem véletlenül vált az olvasók kedvencévé – nem csoda, hogy a
legtöbben tűkön ülve várták a folytatást. Magam is közéjük tartozom,
azonban ahogy ez a nagyon kedvelt könyvek esetében lenni szokott, egy
cseppet azért tartottam attól, mit hoz a következő kötet. Nem is attól
féltem, hogy Baráth Katalin nem tudja tartani a színvonalat – ahhoz ő
elég alapos és tudatos írónak tűnik, hogy ezzel ne legyen baj –, inkább
attól, hogy a sorozatokra sajnos többnyire jellemző módon túl nagyot
akar majd markolni a folytatásban.
Szerencsére a szerző ismét rácáfolt az aggodalmaimra, A türkizkék hegedű úgy jó, ahogy van – méltó folytatása A fekete zongorának,
ugyanakkor önálló regényként is megállja helyét, épp csak annyival
nagyobb szabású, hogy még ne legyen zavaró, a főszereplő is épp annyit
fejlődik, hogy hiteles maradjon, és még a gyengeségeit sem vetkőzi le
egyik pillanatról a másikra, sőt! Ahogy bonyolódnak a kalandjai, és
ahogy kénytelen kilépni a biztonságos ókanizsai miliőből a nagyvilágba,
úgy válik Veron egyre esendőbbé, és ez az, ami az én szememben igazán
hitelessé teszi – hiszen ő mégis csak egy fiatal, tapasztalatlan
kisvárosi nő.
Aki az Ókanizsán történtek után a számára ijesztően idegen Budapestre költözött, hogy A Nő és a Társadalom című
feminista lap munkatársaként végre bebizonyíthassa, hogy a tyúketetésen
és a papírbolti eladókisasszony-szerepen túl többre is képes. Újságíró
karrierjének még csak a kezdeti lépéseinél tart, és a szezon legfrissebb
bonbonkínálatáról írt riportok mellett az irodalomba menekül – ami
olykor nem várt kalamajkákba keveri. Mindennek ellenére Veron élvezi a
nagyvárosi életet, barátnőjénél, a nagyvilági Maránál lakik albérlőként,
kávézókba jár tejeskávézni és hírlapot olvasni, kedvenc
könyvesboltjának idős tulajdonosát immáron a rajongói közt tudhatja, a
könyvkölcsönzőben pedig ritka kiadásokra vadászik – minden tökéletes
lenne, ha nem rabolnák el Mara tragikus hirtelenséggel elhunyt
barátnőjének kisfiát az árvaházból.
Veron
természetesen nem hagyhatja annyiban a dolgot, hiszen ki más lenne
alkalmas egy gyerekrablási ügy felgöngyölítésére, mint az ókanizsai
nyomozó kisasszony, így Marával és az eltűnt kisfiú nagybátyjával
azonnal nyomozásba kezdenek. Hamar rábukkannak egy minden hájjal megkent
szélhámosra, aki egyfajta szektát épített saját személye köré, hogy a
kétségbeesett nőkből minél több pénzt húzzon ki, és aki sem
gyilkosságtól, sem gyerekrablástól nem riad vissza, hogy megszerezze,
amit akar. Az ördögi Szászi Barabás nyomában Veronék Balatonfüredre
indulnak, ahol kiderül, hogy a kisfiú elrablása csak a jéghegy csúcsa,
és sokkal nagyobb szabású gaztettek vannak készülőben.
Amint
kiteszi a lábát Budapestről, Veron egyre inkább elemében van, és mintha
Baráth Katalin is otthonosabban mozogna Füreden, mint a nagyvárosban –
no nem mintha a korabeli Pest leírásába becsúszna egy fikarcnyi hiba is,
csak épp a hangulat válik sokkal felszabadultabbá, ahogy magunk mögött
hagyjuk a villamosokat és a tömeget. Füreden a balatoni nyaralóközönség
épp oly színes és furcsa, mint Ókanizsa lakói, az Anna-bál és a
sétahajókázások közepette pedig Veron még a szokottnál is különösebb
kalandokba keveredik.
Ám
mindez még semmi ahhoz képest, ami Abbáziában vár rá és kísérőjére. A
Monarchia kedvelt üdülőhelyén diplomáciai méltóságok, sokat látott
tengerészek és szélhámosok körében Veron olyasmibe keveredik, amiről tán
álmodni sem mert, miközben Armand és Josephine történetét szőtte
Ókanizsán. Ez volt az egyetlen pont, ahol megbicsaklott a történet, de
szerencsére kiderült, hogy Veron nem tud egyedül gátat vetni az „egész
Monarchia sorsát katasztrofálisan befolyásoló” üzelmeknek, és nálánál
jóval tapasztaltabb egyének oldják meg az ügyet – úgy, ahogy.
A könyv legnagyobb meglepetése a humora – nem emlékszem, hogy A fekete zongora
ilyen féktelenül humoros lett volna, inkább a szolid irónia dominált
benne, itt viszont olykor hangosan kacagtató szereplőkkel és
jelenetekkel ajándékozott meg minket a szerző. És mintha az iróniával is
még bátrabban bánt volna – főként a főhősével kapcsolatban, amibe
olykor belekeveredik némi keserűség is. Veron, a pengeéles eszű,
emancipált újságírótanonc bizony sokszor kapja meg a magáét – szürke kis
egérke és kékharisnya éppúgy lesz ő, mint paraszt az Anna-bál puccos
közönsége szemében.
Ami
viszont cseppet sem meglepő, hogy a hangulat és a korfestés megint csak
pompás. Elképesztő, hogy Baráth Katalin milyen otthonosan mozog a múlt
század elejének világában – a nyüzsgő Budapest minden részletre
kiterjedő leírása, azok a hétköznapi kis életképek, amik Veron útjait
kísérik, a nyári pompájában elénk táruló Füred, vagy a nagyvilági
Abbázia megjelenítése egyaránt képeslapra illő. Ott sétálunk Veronnal a
füredi sétányon, látjuk magunk előtt az Adria szikrázó partját, érezzük a
bóra hűvös, száraz leheletét, ahogy kikergeti a kikötőből a nedves,
meleg sirokkót, és a mi szívünk is összeszorul a félelemtől, amikor az
alföldi lány először pillantja meg az Alpok csipkés hegycsúcsait.
A folytatás nem múlja felül A fekete zongorát,
ám el sem marad tőle. Épp a környezet változása miatt egészen más
könyvet tarthatunk kezünkben, és meg kell állapítanunk, hogy mindkettő
ugyanolyan jól áll Dávid Veronnak és Baráth Katalinnak is. Egy
ízig-vérig kisvárosi krimi és egy többhelyszínes, nagyvilági nyomozás
után kíváncsian várom, mit tartogat nekünk az írónő – s hogy visszatér-e
Veron Ókanizsára. Abban azonban biztos vagyok, hogy számos írói
ambíciókat dédelgető fiatal lány bosszankodhat titkon A fekete zongora vagy A türkizkék hegedű olvastakor épp úgy, ahogy Veron tette Kaffka Margit Színek és évekjével a kezében – hogy miért is nem ő írta ezt a könyvet.
Ui: Meglepett és meghatott, hogy belekerült az ajánlásom a könyvbe, hát még az, ahogy :) Köszönöm a szerzőnek és a kiadónak!
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése