Színes fátyol

Volt idő, amikor rengeteget jártunk moziba, szinte minden bemutatott filmet megnéztünk, aztán ez különböző okok miatt megváltozott, és az utóbbi időben elég ritkán jutunk el a nagyvászon elé, inkább csak DVD-n nézünk filmeket, kicsit megkésve. Így történt, hogy a Színes fátyol eddig kimaradt az életünkből, pedig ha tudtuk volna, hogy ez ilyen csodálatos élmény lesz, szerintem hat lóval se lehet visszatartani minket valamelyik művészmozitól.

Azt előre el kell mondanom, hogy nem olvastam William Somerset Maugham kisregényét, ahogy olvastam a filmről írt véleményeket, az olvasás ténye ebben az esetben meghatározó, aki nem olvasta az eredetit, az le volt nyűgözve a filmtől, aki olvasta, az háborgott az adaptáció miatt. Nos, én nem olvastam, és azt kell mondjam, nem is valószínű, hogy egyhamar kézbe veszem. Épp azért, mert a film annyira tetszett, annyira megfogott, hogy nem szeretném ezt az élményt sem ráerőltetni a könyvre, sem elhalványítani a könyv által.

A film két ember, Kitty és Walter Fane elsietett házasságát, eltávolodását, majd újbóli egymásra találását meséli el. Kitty, a már nem fiatal londoni hajadon előkelő családja nyomására megy férjhez az első szembejövő kérőhöz, a középosztálybeli bakteriológushoz, Walter Fane-hez. Házasságukat a férj részéről az első perctől rajongás, a feleség részéről tömény unalom jellemzi. Walter munkája Sanghajba szólítja őket, ahol Kitty beleszeret egy brit diplomatába. Viszonyuk persze nem marad titokban, és a férj választás elé állítja Kitty-t: vagy botrányos válásnak néz elébe, vagy vele tart Kína kolera sújtotta vidékére, ahol önkéntes orvosi állást vállalt. Miután szeretője nem hajlandó a válásra, Kitty vállalkozik az öngyilkos küldetésre.

Nagyon erős és nagyon elgondolkodtató ez az alapszituáció, mert ugyan hogy lehet ennyire sértett és megbocsátásra képtelen valaki, hogy a hűtlen feleségét egy pusztító járvány közepébe kényszeríti? Nem tudom eldönteni, hogy Walter mit akart ezzel elérni, hogy valóban annyira kiábrándult, hogy mindkettőjüket meg akarta ölni, vagy valamiféle megváltást keresett a szenvedésben. Mert a tomboló járvány közepette, a világtól elvágva, az egy szem angol szomszédjuk társaságában mindketten szenvednek. Kitty azért, mert nem érti és nem tudja elfogadni, miért fizet ilyen árat egy valójában hétköznapi bűnért, Walter azért, mert képtelen megbocsátani, egyrészt Kitty hűtlenségét, másrészt a saját ostobaságát, hogy azt hitte, felesége szereti.

Persze eljön az a pont, amikor kénytelenek változtatni, hisz a kolera nem öli meg őket olyan gyorsan, mint azt tán az elején hitték, együtt kell élniük még egy kicsit és szépen lassan felfedezik a másikban az embert. Amint túl tudnak látni a saját sérelmeiken, és képesek a másikban meglátni a jót, lassú közeledés veszi kezdetét, és ez a két teljesen különböző ember, akiknek együttélése totális félreértés volt, megtanulja szeretni egymást.

A film igazi erénye ez a lassú közeledés, Kitty és Walter egymásra találása, ami úgy bomlik ki előttünk, akár a gyönyörű kínai táj: először csak részleteket látunk belőle, aztán egyre többet, végül monumentális képekben elénk tárul a végtelen szépségű vidék. Gyönyörű képek, fantasztikus operatőri munkával és csodálatosan érzékeny zenével megtámogatva: mind-mind hozzájárul az igazi nagyszabású romantikus filmdrámákat idéző alkotáshoz, amit sokan giccsesnek, és idejétmúltnak tartottak, engem azonban elvarázsolt. Épp azért, mert a képek, a zene, a körítés közepette a legfontosabb szerepet az emberi érzelmek játszották, amiket nagyon is hitelesen és szépen mutatott be a film. És kellőképpen tartózkodóan ahhoz, hogy ne váljon könnyes-bús giccsparádévá.

Korábbi kommentek: