A sötét lovag

Jó sokan írtak, hivatásosok és bloggerek az új Batman-filmről. Egekbe emelték – „minden idők legjobb filmje” – a rajongók, ami persze túlzás. Kevin Smith a képregényfilmek „Keresztapájának” nevezte – tán nem érdemtelenül. Heath Ledger halála csak fokozta a fogadtatás körüli médiahisztit. Csak néhány megjegyzésem van így, hetekkel a film után. Megosztanám veletek, ami leülepedett bennem e pár hét alatt.

Nem emlékszem, láttam-e valaha, akármelyik filmben ennyire teljesen motiváció nélküli, ennyire démonian „önmagában való” gonoszt, mint Ledger Jokere. Semmit nem tudunk meg róla. Háromszor hazudik teljesen mást, a múltjáról és az okairól, a „játékban” bármikor részt vesz, bárkivel, spontán és hiteles, mindig „jelen van” a pillanatban. Félelemtelen – nem féli a halált. Ettől még megfoghatatlanabb. Holott tervez ő is, sőt szövevényes tervei mozgatják az egész filmet, Batman és az egész „jó-menazséria” csak válaszol a lépéseire, mint ahogy a szervezett bűnözés is, hiszen az „érem másik oldala”, a maffia ugyanúgy hatalmi struktúra és érdekpiramis, mint a társadalom, amin élősködik. Joker mintha az érem éle volna. Tervei végrehajtásában a segítői elmebetegek. Ért a nyelvükön, tehát elmebeteg – mondanánk. Pedig csak a gátlás hiányzik belőle, szakadék van a helyén.

És ezt a mindenkiben jelenlevő morális töréspontot, ami benne Grand Kanyon-széles, képes bárkiben irritálni. A legtöbbet a Harvey Dentnek elmotyogott monológjában árul el magáról, és épp Dent a példa rá, hogyan nyithat ajtót e töréspontban. Hitelesítő gesztusa: megajándékozza Dentet a választás lehetőségével, abból az ártatlan játékból a cinkelt érmével magát Kétarcot formálva ki. Hiszen Dent mindkét oldalán egyforma érméje a morális választás kötelességét jelenti – ennek az embernek minden lépését determinálja az előre elhatározás, ő dönt. És miután ebben kudarcot vall, Joker szembesíti e kudarccal. Azonban itt is „belemegy a játékba”, a saját életét kockára téve mondja azt: „ember, a te determináltságod hiteltelen, hiszen döntéseid mentén nem tudtál hiteles maradni. Belátom, nem tudsz e determináltság nélkül meglenni, megajándékozlak a sors igazi arcával.” És ő nyer – mint ahogy ő nyerne akkor is, ha Dent lelőné, és ha Batman megölné ahelyett, hogy elfogja. Mert megnyitná a morális szakadékot a másikban akkor is. És a film végén is „ő nyer”, éppen ezért. Hiszen Gotham szemében Batman innentől fogva gyilkos. Önjelölt igazságosztó, morálisan nem több, mint a film elején látható paródiái.

A film értékeiről sokféle vélemény hangzott el. Nos, szerintem Christopher Nolan általam látott – eddigi – legjobb filmje A tökéletes trükk. A második Batman-film szétesőbb, mint az első, a számtalan szálat láthatóan csak „bűvészmutatvánnyal” sikerült úgyamennyire kiegyensúlyozni. A képregényes gyökerek értékelésemben nem számítanak, ugyanúgy nem, mint a kétségtelen zsánerfilm-jelleg. Tipikus „második film” ez, amit teljes egészében majd csak a harmadik kerekít ki szerintem. Hacsak nem küldi kényszerpályára az alkotókat Ledger halála. Mert én a két film alapján határozott film-ívet vizionáltam magamnak, csakhogy ennek esélye Ledger Jokere nélkül legalábbis „féllábú futó” benyomását kelti. 

A zsánerfilmség magyarázatául – mintegy az eszközkészlet feltárására – hadd hozzam fel itt a „két komp robbanóanyaggal megrakva” szcénát. Mert ezen át szerintem remekül látszik, miért mondom azt, hogy a film ezköszkészlete gyökeresen a hollywoodi recepten nyugszik - blockbuster-logika -, de megmutathatom azt is, mit ad ehhez Christopher Nolan a látásmód, a gondolati épület, a képi hangulat mellett, ami persze a kisujjában van. Kiemelek néhány részletet, a teljes elemzés az esztéták dolga.

Már a robbanóanyagok felfedezésekor látjuk egy pillanatra azt a nagydarab néger férfit a bűnözők hajóján komoran nézni, mint ahogy a kamera megpihen egy pillanatra a „tisztes polgáron” is, a másik kompon. Fokozatosan kerülnek előtérbe, a svenkekben egyre több gesztusukat látjuk, párhuzamosan. Aztán „előlépnek”, a „tisztes polgár” a szavazás végén, a gyilkosság felelősségétől béna tömegben cselekvésre szánja el magát, de visszaretten. A bűnöző hihetetlen szuggesztív képsorokban szintén megszerzi a kapcsolót. Majd kihajítja az ablakon! Katartikus pillanat, klasszikus, szinte hitchcocki felvezetés után egy teljesen váratlan tett! Hiszen filmen szocializálódott agyunk bizony azt várja el, a jelenetek filmes sztereotípiákra épülő íve azt követeli, hogy „tisztes polgárunk” rettenjen vissza, ahogy azt meg is teszi, de a bűnöző az életét gátlástalanul mentse! Az egész börtönhajós jelenet alatt szegény holtra rémített börtönőrnek szurkolunk, nehogy odaadja ennek a „gyilkos állatnak narancssárga rabruhában” a másik hajón lévő „ártatlanok” sorsát, erre szocializált a filmipar, és e filmipar legjobb szorongáskeltő apparátusával operál a rendező, egészen a végkifejletig, amely teljes váratlanságával valóban telitalálat. Kifordított klisé ez, pontosan kivitelezve. Hogy mitől klisé, csak Bergman Szégyen című filmjére utalnék – megjegyzem az a film némileg több joggal indulhatna a „minden idők legjobb filmje” banális és értelmetlen címéért -, ahol bizony a „tisztes polgár” aki éhségében egy tyúkot is gyenge elpusztítani, a háború és terror morális „leépítő hadjáratának” végén egy kiskatonával annak a megfelelő méretű csizmájáért végez. Mert ilyenek vagyunk, ilyen gyengék, és olyanok, mint az a kopaszodó morálbajnok, vagy a kigyúrt keménytekintetű mackó a másik kompon, csak szeretnénk lenni. És ettől a „szeretnénk ilyenek lenni” attitűdtől lett „álomgyárrá” Hollywood. Nolan attól nagy, hogy óriások vállára állva képes a mestereihez méltót létrehozni. A film ugyanis minden kritikám ellenére működik, akár most rögtön újranézném.

És itt a vége az értelmezésemnek. A Tim Burton által megformált Gotham a képregény „harsány korszakából” is megőrizve valamit, a hagyományos thrillert „emelte meg” a burtoni sötét alapszínek által – a maga nemében egyébként korszakosan. Jokere a „rettenetes bohóc”, akivé az ember válni képes, ha „jól bánt, vagy jól bántják”. Nolan viszont a középkori moralitásjáték mintájára építkezik. Jokere ördögi, és mint egy kritikában igen helyesen olvastam, a lelkünket akarja. Talán ezért van ránk ennyire nagy hatással egy olyan filmben, aminek jó adaptáció módjára több köze van az adaptált képregény legjobb lapjaihoz, mint az életünkhöz, és amely film a megvalósulása eszközeiben azért nemigen megy túl L.A. sztároklakta lankáin.

Korábbi kommentek: