The Royal Ballet: Balettkoreográfiák Virginia Woolf munkáira (Wayne McGregor)

Bár azt írhatnám, hogy kiruccantunk Londonba megnézni a Királyi Balett előadásában Wayne McGregor Virginia Woolf munkáira írt csodás balett-triptichonját – de ennyire azért nem rózsás a helyzet. Viszont köszönhetően az Uránia mozi balettközvetítés-sorozatának, alkalmunk volt színházi körülmények közt, nagyvászon előtt ülve elvarázsolódni a darab 2019-es előadása által. Mert ez varázslat volt. Sosem tartottam magam sem balett-, sem kortárstánc-rajongónak, ehhez képest mindig elbűvöl, ha táncelőadást látok. Woolf művei ráadásul egészen kivételesen jól működnek mozgásművészettel és zenével kifejezve, az érzékek nyelvén – nem véletlenül. Woolf tudatfolyam-technikája szakított a történetközpontú elbeszéléssel és önmagában is egy lírai, érzéki áradásba csomagolta mindazt, amit a lapokra sodort épp a szerzői képzelet – mint egy lassan áradó, időnként fel-felcsapó zenei hullám. Szinte követeli magának a zenét és a táncot, az előadás után az ember elcsodálkozik, hogyhogy nem állította színpadra eddig senki. Ilyen hatással van.
 

Pedig nyilván nem ok nélkül kellett száz év, hogy bárki hozzá merjen így nyúlni – épp a hagyományos narratív technikák sutba dobása miatt. Mert az csak kívülről tűnhet olyan egyszerűnek, hogy itt csak érzéseket kell eltáncolni. Valójában a legnehezebb és alkotóként tán a legnagyobb alázatot igénylő kihívás: hogy ezekkel a „csak érzésekkel” megpróbáld épp azokat az érzéseket kiváltani a közönségedből, amiket Woolf munkái. És Wayne McGregornak sikerült. Olyan érzékenységgel nyúl Woolf műveihez, ami korábban számomra elképzelhetetlennek tűnt, és ebben méltó alkotótársa a csodás zeneszerző, Max Richter. Nem véletlen, hogy Woolf regényeinek megfilmesítésével elég kevesen mertek próbálkozni – nem csupán a történet hiánya (ez azért áthidalható) hanem az érzéki tapasztalatok és érzelmek gáttalan tobzódása miatt, melyben csak elveszni lehet. Ahogy olvasás közben vesztem el a Mrs. Dalloway-ben: az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.
 
A triptichon első darabja maga a fő mű, Mrs. Dalloway egy napjának története – az elveszett fiatalság, az elveszett szerelmek, az elveszett célok és a mégis, mindenek ellenére meglelt béke és az önmagunkba megérkezés álma. Egyfelől. Mert másfelől a feldolgozhatatlan traumák, a háború, az őrület, a mindennapok folytathatatlanságának rémálma. Az örök kettősség, mely szétszakította a szerző elméjét is. Tudjuk-e folytatni? Mrs. Dalloway, a társasági hölgy, aki elveszetten, de világra nyitott szemmel kóvályog az imádott londoni forgatagban, visszaemlékezve ifjúkorára, tudja. Septimus, a háborúból hazatért költő, aki ott ragadt az emlékei fogságában, és képtelen meglátni a szépet az őt körülvevő világban, nem. Valakinek meg kell halnia, hogy az élők értékelni tudják az életet – ezt már Michael Cunningham (egy másik roppant érzékeny Woolf-feldolgozó) adja Virginia szájába Az órák című regényben, és ez a gondolat visszaköszön McGregornál is. Mégis, tán az egész hármasság legcsodásabb része számomra az a jelenet, amikor a középkorú Mrs. Dalloway (Natalia Osipova előadásában, aki nem csupán táncos, igazi színész) fiatalkori önmagával táncol és szinte eggyé válik a lánnyal, aki még szabadon, örömtelien, reménykedve ugrált végig a fiatalságán – hogy aztán elengedje, és visszatérjen önmagába. Választásai, döntései, kompromisszumai és elmúlt évei minden súlyával. Egyszer azt írtam: Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban. McGregor értelmezéséből kiéreztem ezt a gondolatot – és viszem magammal még nagyon sokáig a pillanatot, amikor Mrs. Dalloway elengedte fiatalkori énjét.
 

Az első darab lírai érzékenysége után a második rész, az Orlando könnyedebb és látványosabb – a színpadkép és a zaklatott zene már-már sci-fi-szerű körítést ad a műnek, ami nem is annyira idegen tőle, hisz Woolf fantasztikumba hajló humoreszkje az évszázadok során számos alkalommal nemet váltó Orlandoról szintén fricskát mutat a hagyományos elbeszélésnek. McGregornál Orlando története egyfajta felnövéstörténet. Gyermekként ismerjük meg, aki akkor még lehet egyszerre fiú és lány – viselhet félig lány, félig fiú kosztümöt, játszhat lányos és fiús játékokat, lehet boldog és felszabadult. Mígnem el nem jő a kamaszkor, és rabul nem ejtik a társadalmi konvenciók: ahol vagy férfi vagy, vagy nő; vagy férfiként táncolsz, vagy nőként; vagy férfias játékokat játszol, vagy nőieseket. Nem hogy átjárás nincs a szerepek közt, árnyalatok sincsenek. Ha változtatni akarsz, kinevetnek (ha gazdag arisztokrata vagy, mint Orlando), vagy eltaposnak és visszakényszerítenek a saját körödbe (ha nem). Ha az egyén szintjén nézzük, a felnövéstörténet vége a harmónia – amikor elég érett leszel ahhoz, hogy megbarátkozz lényed férfias és nőies oldalával is, elfogadd önmagad és úgy táncolj, ahogy belőled fakad. Ha társadalmi szinten nézzük, az Orlando-balett vége a mából nézve utópia – ahol mindenki abban a körben táncol, amelyikben szeretne és ha úgy tartja kedve, átugorhat egyikből a másikba. Játékos mű, játékos feldolgozás, az első rész pár szereplős minimálja után lenyűgöz a szereplők, színek, fények kavalkádja. Minden arra mutat, hogy ez a „nem annyira komoly” darab a háromságban – de ha belegondolunk, irdatlan mélységek húzódnak alatta. Mélységek, amikről Woolf korában még nem illett beszélni (őt is kinevette e mű miatt a komoly kritika, s csak már meglévő megkérdőjelezhetetlen renoméjának köszönhette, hogy nem történt rosszabb) – ma meg már állandóan beszélünk róla, mégsem jutottunk előrébb jottányit sem. McGregor ezt is roppant érzékenyen fogta meg.
 

És így jutunk el a záró, a Hullámok által inspirált darabig. Ahol már nem csupán a mű szereplői, de maga az írónő is színpadra lép – több formában is. McGregor elmondja a szünetekben vetített werkfilmben is, hogy nem akarta leválasztani a műveket Virginiáról, és tekintve, hogy a szerző személyisége, örök küzdelme az őrülettel mennyire áthatja minden írását, nem is igazán lehet. A Hullámok a legnehezebben befogadható a regények közt is, ahol a narratíva már valóban végletesen elmosódik, elmossák a gondolatfolyam hullámai, és nincs más, csak benyomások, villanások, emlékek, érzéki tapasztalatok, egy-egy kép, egy mondat, egy találkozó, melyekből összeáll egy élet. Ebbe a gondolatfolyamba sétál bele az írónő. Aki, miután meghallgatjuk búcsúlevelét, saját halálált eltáncolni jött színpadra – hogy aztán beolvadjon regénye szereplői közé. Ahogy Natalia Osipova leveszi a balettcipőt és beáll mezítlábas szereplői közé táncolni, akik hol úgy táncolnak, ahogy ő diktálja, hol szétcsúsznak, hol bábuként rángatják szerzőjüket, hol harmóniába csalják, az csodás allegóriája annak, ahogy a szerző elengedi az irányítást és rábízza a műre, hogy menjen, fusson, áradjon amerre akar. Ez a Woolf-féle tudatfolyam lényege, és bár tudjuk, hogy minden műve szigorú, sokkörös szerkesztési folyamat után nyerte el végleges formáját, azt is tudjuk, hogy az első megírást mindig egyfajta pszichózis, lázálmos érzelemkiáradás kísérte. Amelyben az írónő tán valóban akkor volt a legboldogabb, ha hagyhatta magát a szereplői által táncba vinni.
 
Persze, tudjuk, mi a vége. McGregor is tudja. A búcsúlevél nem véletlenül ágyaz meg a harmadik felvonásnak. Mégis, olyan érzékenységgel és szeretettel fogja meg Woolf műveit és olyan csodát komponál belőlük az emberi test nyelvére, hogy a pityergés ellenére is repesve hagyom ott az előadást. És hazaérve azonnal nyúlok a Mrs. Dalloway után – amúgy is régóta ért már az újraolvasás. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy színpadi adaptáció elérhet.

Recirquel: Walk My World - Millenáris

A Recirquel megalakulása után pár évig szép ritmusban maradva tudtuk követni, milyen utakat jár ez a rendkívül izgalmas társulat – aztán jó pár éven át (az életünk zaklatottabb évtizedében) sokkal hektikusabban. De mindig elragadtatva néztük az előadásaikat, ahogy a szemünk láttára kiformáltak egy új műfajt; ahogy létrejött a cirque danse. Az alapító, Vági Bence szavait idézem: A cirque danse műfaji alapja a cirkusz. A trükkök hatásmechanizmusa az emberi test határait megbontó káprázat. A cirkuszban az életveszély izgalma és a lehetetlennek hitt bámulata közvetlen és elementáris erejű kommunikációs csatornát épít ki a közönséggel. Azonban a klasszikus cirkuszi hagyományokból örökölt formai szigor, a trükkök önmagáért valósága elfojtja az előadóművész hangját. A kötött formákban elfúló tartalom és érzelmek meghiúsítják a néző elmélyülését. A kortárs tánc szabad szelleme ezeknek a határoknak feloldásában kíván a cirkusz társává válni, ez a cirque danse kialakulása. A trükkök erejét a tánc érzelmi kifejezésmódjaival felvértezve egy olyan műfaj születik, amiben a néző kettős vágya teljesül.
 

Nos, ezt a szellemiséget nagyon durván sikerült hatványra emelni a Millenárison látható Walk My World produkciójával. Az immerzió, a teljes belevonódás, a besétálhatóság szabadsága (és felelőssége), a testközelség egyfelől; a tökéletesen komponált, ipari elemeket kiválóan használó, összetapogatható játéktér másfelől brutális mélységig jelenlétet teremt. Benne lehetsz a mesében, amely mitikus voltát tiszta viszonyokban vállalva úgy mai, hogy már nem is áthallásos – a mese ízében is a jelenünkben sétálsz, csak egy gyönyörű, antik eszközkészlettel megfogalmazott változatában, ahol a történés és jelentése nem vált el, s nem is választható el. Nem látod az egészet – azt követed, amit választasz. Természeted szerint válsz részévé az előadásnak. Ezt egy másik blogon (ahol az immerzió bázisául szolgáló Aeneist jártam kicsit a magam szubjektív módján körül) így fogalmaztam meg: ...a hatalmas, bejárható díszlet gátlástalan háborús utalásai, a konténerváros, az egyenruhák, a Karády által fülünkbe dúdolt "hiába menekülsz, hiába futsz"; a szabadon követhető hősök: istenek, királyok és kisemberek sorsának szemünk láttára eső, kegyetlen kisemmizése úgy válik kőpontossá, hogy jelen vagyunk benne. Arctalan tömeget képezünk a drámáik körül, néma kórusként reagálunk, visz bennünket az események sodra egészen a Nagy Fináléig - akárcsak az életünkben, ahol, ha lehet, szintén nem vállalunk felelősséget azért, ami történik. Holott úgy képzeljük, nem abban a korban élünk, ahol a kiosztott sors elől egy Kasszandra jóstehetségének birtokában sem lehetett elugrani.
 

Fontos ösvényt követtünk, (s bár tettek rá kísérletet, hogy elszakítsanak egymástól) egymás kezét fogva, a mese jelenlétében gyáván egymásba kapaszkodva Timivel. Láttuk Hektor kétségbeesését a védekezés vezérlőpultja előtt, Kasszandrát, ahogy harcra tüzeli, s láttuk a harcot az indusztriális „trójai falovával” – a hősi bukást. És Juno, a trószok vesztét óhajtó istennő kegyetlen vérörömét. Itt láttuk Deiphobust, aki nem tud holtában sem elszakadozni a hoplita-léttől – csak a harcát vívná, árny a romok közt. Onnan bóklászva (a mosodán átcsavarogva, s érve az Isteni Bárba) láttuk Ámor s „szárnya” duettjét – a trónra üléssel a végét egy másik fontos szálnak. Aztán keveredtünk Karthágó szívébe, a konténer- s híradóskocsi-roncsok otthon-nyomorába – elbambulva a díszlet ezer apró tapogatnivalóján. Míg belerántott a honi barbárok és menekült trószok csörtéje – Deiphobus, Nisus veszte (irgalom anyja, ne hagyj el).
 

Láttuk Dido húgát az aggodalmára csavarodni, Lédát, amint elbűvölne a kis vörös szalonban, S végre Aeneas-t amint elcsábítja Didót. Itt léptünk túl a magunk árnyékán, legalábbis én úgy éreztem, itt hullt le rólunk tényleg a mi mindent nem látunk szorongása. A vereség-látás, a kisembereken túl nem kereső tekintet. Innen vitt a szerencsénk a Minotaurusz labirintusába, hogy lássuk a bűnbánást, a tett után. Aztán a tolvajt is láttuk az őt tolvajlóval – de a nagy fináléhoz már úgy kellett odaterelni bennünket, úgy belefeledkeztünk addigra a szabadon bolyongásba. Ezt a gazdagságot köszönjük, hogy telilakott szemmel, magunkra ébredve jöhettünk haza, úgy is: pontosan tudjuk, hogy a mítosz töredékét volt alkalmunk csak befogadni. S hogy annyi minden van, a máshol történtek oly gazdagsága, amit látni kellene még...
 

De hiszen ez a mítosz! A legfontosabb, hogy személyessé válik, átélt mesévé – a nekünk így mesélt sosem az egész! Csak a könyvekben, a lejegyzés által teremtődik az illúziója: a kezedben tartod, rálátsz, kívül vagy, átlátod. Valójában a mítosz a nem kanonizált, a nem végleges - csak mese, amit úgy meséltek, de ha másképp vált a tiéddé, szabadon elmesélheted másképp. Sosem az egészet, csak amennyi tényleg a tiéd lett belőle. De hiszen ez az élet! A jelenlétünk teremte korlát, hogy itt vagy, és nem ott, ezt látod, és nem azt, hogy a választásaid által a megélt helyzet a kizárólagos tükröd – hiába sugallnak mást vágyképek, médiák, divatok, eszképizmusok. És bár helyzetek nem változnak, csak helyszínek s nevek, a létben vándorlásod által olykor mégis sikerül nézőpontot váltani.
 

Ennek jegyében megyünk vissza majd a Chaos bárba, reményeink szerint mihamarabb – hogy nézőpontot váltva hagyjuk: a másik mesében is tükröződhessenek a világról dédelgetett képeink. Nem a hiányérzet vezet majd, hanem a kíváncsiság – miben látszik másképp ugyanaz a kegyetlen, tiszta hangon elmesélt történet; mit ad hozzá (mit ad a tükörképünkhöz) a máshová helyezett látáspont. Ezt az előadást nem azért nem elég csak egyszer látni, mert lemaradtál a produkciók bőségéről. Hanem mert te magad vagy a produktum, mindaz, amiért felelősséget vállalsz - és ebben a gyönyörűen bonyolultra, élet-mesévé foncsorozott tükörben megláthatod mindezt. Megláthatod, tényleg mi a tiéd belőle. Miközben egy menekülés stációit figyeled, az otthonmaradás tragédiáit, miközben a füledbe dúdolja a teljes világ körülötted: hiába menekülsz, hiába futsz. Vissza kell mennünk, és el kell engedünk egymás kezét, bízva a másikban – bízva benne, hogy ami valódi bennünk, azt továbbra is egymásnak adja vissza az elmesélt történet. Ennek a jelenlétnek ekkora ereje van. Ez az elkötelezett, tiszteletre méltó kortársaink által elénk tárt tükörvilág most itt terül a küszöbünkön. Mítosz-óceán. Ne szégyelljetek belefürödni.

Kis-Tóth Ágnes: Randevú a kozmosszal

Az igényes tudományos ismeretterjesztés egyik kétség nélküli fellegvára itthon az ELTE Atomcsill előadás-sorozata – rengeteg figyelemre méltó és meglepően érthető előadást néztem meg itt az utóbbi időben, főleg kozmológiai témákban. Hiszen ezen az ajtón jöttem be úgymond, amikor ráébredtem, hogy a távcsövemben látott értelmezéséhez sosem elég maga a látvány. Itt találkoztam először Kis-Tóth Ágnes előadásaival, ha jól emlékszem, legelőször a Minden, amit tudni szerettél volna a fekete lyukakról, de féltél megkérdezni előadással; rendkívül szórakoztatóan, remek analógiákkal mesélt ebben az előadásban a tudásunk egyik határát jelentő képződményekről. Számomra az élmény lakmuszpapírja aztán az egyik újranézéskor Timi lett, aki minden előképzettség nélkül is remekül szórakozott a hallottakon, és lényegében meg is értette őket. Habár nyilván megfertőztem némileg a csillagászat szeretetével, ennek ő tudatosan határt szab (ezer más, legalább ennyire értékes szenvedélyre fordítva inkább energiát), ezért volt fegyvertény, hogy Kis-Tóth Ágnes megközelítését nagy örömmel beengedte.

 

A kezünkbe fogható könyvnek is létezik egy bemutató előadása ezen a felületen – s bár a szokott módon jól követhető, érdekes, informatív, a könyv elolvasását nem váltja ki. Sokkal teljesebb, élőbb képet rajzol az olvasás – miközben ugyanabban a tisztán érthető, szeretni való hangban marad. Korosztálytól függetlenül bárkinek szívesen a kezébe nyomnám, akit szemernyit is érdekel, hogyan jutottunk el a tudomány mai világképéig. Sokkal könnyedebb John Gribbin korábban ismertetett, Kozmikus körforgás című munkájánál (ahol a szerző a csillagok életútjára koncentrálva mesélt a bennünket is alkotó anyag születéséről), és szemernyit sem érint abból az ellentmondásos folyamatból, ahogy a tudomány úgymond hősei (olykor kifejezetten a kedvük ellenére) szemléletet váltottak, s erre késztették az utánuk jövőket is – amely Athur Koestler Alvajárók-jának sava-borsa. Viszont pontos, és pontosan annyit mesél el a tudomás összegyűjtésének és a szemléletek váltásának történetéből, amit minden előképzettség nélkül is kiválóan követhet a kíváncsiság.

 

Az előadás, amiben először "randevúztunk" (csaknem egymillióan látták már).

Igazi első lépés lehet a korban, ahol amúgy épp rangját veszti a tudás, a médiavilág által preferált narratív megközelítések tengerében. Miközben minden eszközünk megvolna rá, hogy a szemléletek gazdagságát közvetítsük, az elmélyedés lehetőségét nyitva hagyva a feléledő érdeklődés számára, valójában pokoli egyszerű, egybites meséket nézünk. Bosszú- és elégtételmeséket, apokaliptikus világmentő-meséket, utolsó pillanatban fő-gonoszt irtó mesevégekkel (nekem is van ilyen kedvencem – bár abban nem ezen a narratív szaltón van a hangsúly); cukiságot és adrenalin-löketeket szakmányban; miközben a kezünkbe adták a világot, mi nagy százalékban delirált őrületeket, kreált valóságokat pörgetünk rajta. A tudomány terjesztésének is vannak olyan elkötelezett művelői, akik ennek a megközelítésnek az ismeretátadásba való adaptálásától remélik: a jelenleg deklaráltan uralkodó, de a széles tömegek szemléletére szinte alig ható szemlélet versenyképes marad ezen a piacon.

 

A kötet megjelenését beharangozó előadás.

Kis-Tóth Ágnes nem ezt az utat járja. A könyvében a mesei megközelítést kizárólag Csillik Dávid János szellemes illusztrációi képviselik, az irónia, a humor idézőjelébe helyezve a kort uraló narrációt. A szerző az ELTE Fizikai és Csillagászati Kutatóintézetének kutatója, a Kvazárok körüli ionizált anyagbuborékokat modellezi (amelyek a James Webb egyik korai univerzum-béli evidens célpontjai lehetnek), tehát miközben ismeretet terjeszt, a saját szakterületén is komoly szerepet vállal. Szerencsére remek tanár, pontosan átérezve a saját megértés-folyamatait, képes bennünk is felkelteni az érdeklődést. Bár tényleg korosztálytól független kötet ez (azaz egyáltalán nem fáj a téma bizonyos ismeretében olvasni) azért szerintem van célközönsége, mégpedig a gyerekek, a fiatalok.

 

Akikbe nem kövült bele még olyan készen kapott világnézet, amelyet már nemhogy érvelés, de az ellentétes tapasztalat se bont fel. Most ezekkel van sajnos tele a padlás – pénz és társadalmi akarat áll mögöttük, nehéz ellenük bármit is tenni. Viszont amikor a kezembe veszek egy ilyen könyvet, vagy megnézek egy-egy új előadást, úgy érzem, pontosan ezektől támad remény arra, hogy kialakulhasson egy olyan nemzedék, aki (megjárva a tartalomfogyasztás beteg tévútjait) úgy csodálkozik rá erre a kételyekkel és tudhatatlanságokkal bőven hintett, de életünk gazdagságát jelenleg alapjában jelentő ösvényre, hogy képes lesz befolyásolni is e jövő alakulását. Ránk férne – mert a sötét fellegek az egünkön nemcsak a meséinkben gyülekeznek. És a képzelőerő s a rácsodálkozás az egyetlen szupererőnk, ami (ősidők óta, az életünket immár sokadszorra, gyökeresen átformálva) továbbra is a rendelkezésünkre áll.

Egy remek podcast-interjú a szerzővel.