Igencsak hektikusan olvastam az elmúlt
hónapokban, rám nem annyira jellemző csapongó üzemmódban, ám jelenthetem:
haladok a várólistacsökkentéssel! Igazából jobban, mint eddig bármikor, még az
is lehet, hogy idén kivételesen nem
csúfos kudarc lesz a vége. Jócskán tettem a listára olyan könyveket, amiket
blogtárs már olvasott és írt is róluk (direkt, mert a folyamatos blogolhatnék
és a sok friss megjelenés közepette általában megelégszünk azzal, hogy csak
egyikünk olvassa az adott könyvet, pedig…) – és mivel kimondva-kimondatlanul él
a szabály (még), hogy egy könyvről nem nagyon teszünk ki több posztot, ezért ezekről
nem fogok önállóan írni. [Most hogy ezt így leírtam, elgondolkodtam és fogalmam
sincs, miért is alakult ki ez a szabály – lehet, átgondolom a jövőben.] Na de
mivel a várólistacsökkentést meg szeretném valahol dokumentálni és perpillanat
nem vagyok tagja egyetlen könyves közösségi oldalnak sem (ami így is marad),
ellenben van blogom, hát miért is ne itt tenném? Következzék hát három könyvélmény
csak röviden (úgyis aszondták okosok, hogy a rövid a menő…), melyekről
olvashattatok már szuper cikkeket nálunk (linkeltem őket a címekbe) – ezzel egyúttal
felélesztjük hamvaiból a „Rövidre vágva” rovatot is, elképzelhetőnek tartom,
hogy nem csak egyszeri jelleggel.
Scalzi napjaink egyik legfelkapottabb
sci-fi szerzője, ráadásul Zoli is meglehetős lelkesedéssel olvassa a könyveit –
naná, hogy a műfajjal való ismerkedés jegyében engem sem kerülhetett el. Pláne,
mert a jelek szerint a következő években elárasztják a könyvesboltok polcait az
újabbnál újabb Scalzik – az író a napokban írt alá egy combos megállapodást 13
(!) kötetre, az Agave meg töretlen lelkesedéssel hozza magyarul a könyveit (ami
mindenkinek jó, a Scalzik sikere remélem a jövőben is megtámogatja a nekem
igazán kedves formabontóbb regények kiadását…). De ha már formabontás… Azt
hiszem, nekem ez a „klasszikus” katonai-űrcsatás-idegeneket aprítós sci-fi
vonal azért kevésbé fekszik, mint a 2312 vagy a Mellékes igazság féle
összetettebb darabok. Ezzel együtt elég jól elvoltam vele, az első száz oldalt
kimondottan élveztem, imádtam az iróniáját, a kiszólásait, Perry humorát, az
egész „trottyos vénemberek belecsöppennek valami nagyon újba, nagyon frissbe,
nagyon tökösbe” helyzetet és a helyzetből fakadó komikumot – ám aztán
elkezdődött a végeérhetetlen űrcsatározás és én már az első legyakott bolygó
után azt éreztem hogy OK, értem én, mindenkit ki kell nyírni a picsába,
különben ők nyírnak ki minket, de lesz még más is? Rohadt szórakoztató kis
lazulás ez, de többet vártam. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, a Szellemhadtest
úgyis kicsit más – ha az meggyőz, örülünk és megyünk tovább, ha nem, akkor még
mindig ott van a Bezárt elmék, ami első ránézésre jobban illik az én kedvenc furcsulataim
sorába… Az a jó, hogy van miből válogatni ;)
Neil
Gaiman: Óceán az út végén
Bárki bármit mond, szerintem Neil Gaiman
egy zseni, az Amerikai istenek pedig az egyik legnagyszerűbb fantasy, amit
valaha írtak. Ezzel együtt nem kicsit irritáló, amit néha művel és még csak azt
sem lehet rá mondani, hogy megélhetési bűnözés címen, mert nem hiszem, hogy a Sandman
sikere után olyan nagy szüksége lenne a folyamatos megjelenésekre. Szerintem
Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel
bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája
is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit
tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel
együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami
legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó
mese köntösébe bújva érkezett el.
Az Óceán
az út végén mese. Mese a gyerekkor végéről, mese felnőtté válásról, mese
veszteségekről. Azokról a veszteségekről, melyeket mindannyian elszenvedünk,
amikor először szembesülünk vele: a világunk határaira odaképzelt csodák csak a
képzeletünkben léteznek. Nincs benne semmi forradalmi, nem mond olyat, amit más
ne mondott volna el előtte, nem épít összetett fantáziavilágot, nem bonyolít
sokszáz oldalra rúgó cselekményt. Nem attrakciózik, még annyira sem, mint
ujjgyakorlat-szerű kisregényeiben. Helyette lenyúl a legbensőbb mélységekig, és
felhozza azt, amit valamikor régen eltemettünk. A hitet, amivel elhittük: az a
tavacska valóban egy óceán, és a világunk megmenthető a szörnyektől. Vajon van-e
fájóbb annál, amikor a gyerek ráébred: a csodák korának vége? Talán amikor az
élete derekán járó felnőtt szembenéz azzal, mennyire messzire került attól a
kisgyermektől. Amikor visszanéz, és képes kimondani: soha nem is volt csoda. Azt
hiszem, a Gaiman-féle mesélők pont azért vannak, hogy soha ne mondjunk ki ilyen
mondatokat.
Ilyen mesélő
Valente is, aki egyébként egy rakat szempontból lehetne Neil kishúga –
szerintem egyikük sem tiltakozna túl sokáig. A Tündérföldre átbotladozó Szeptember
története gonosz Márkinőkkel, velocipédekkel, sárkánygyíkokkal, máridokkal és a
saját halálával (melyet álomba lehet énekelni) szintén mese. Olyan mese, ami
hozzánk szól, rólunk szól, arról, mit
kellett volna megőrizzünk – és nem arról, mit vesztettünk. Árnyalatnyi a különbség, de mily gazdag árnyalat
ez! A bennünk élő gyermek tudja, mindig tudja – hogy Tündérföld csak egy lépés,
és ott legyőzhetünk bármit. Talán még önmagunkat is. A felnőtt már tudja, ez a
legnehezebb.
„Ez
a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat, Szeptember […]. Mert az ember
régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett
levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik.
Márpedig a világ mindig változik. A kívánságok elnyálkásodnak, a színük
kifakul, és hamarosan ugyanolyan sár lesz belőlük, mint a többi, és immár nem
kívánságok, hanem megbánások. A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell
kimosnia a kívánságait. Még ha valaki Tündérföldön találja is magát az otthona
helyett, nem könnyű észben tartani, hogy rajta kell kapni a világot a
változáson, és vele együtt megváltozni.”
Forrón remélem, hogy hamarosan olvashatjuk
a Szeptember-sorozat folytatásait is (eleddig két rész jelent meg magyarul), mert
ezt olvasni kell! Ha rajtam múlna, minden gyereknek a kezébe adnám. Nem
megérteni-elemezni-cincálni. Átélni.
(Azt már csak egész halkan jegyzem meg,
hogy remélem, Valente felnőtteknek írt regényei is találnak maguknak új - méltó
- magyar kiadót…)
Szerintem tök érdekes lenne ugyanazt a könyvet két külön nézőpontból elemezni, úgyhogy ezt a szabályt tényleg érdemes lenne átgondolni. :) Ott van az Olvastad már? blog, ahol ez szerintem tök jól működik.
VálaszTörlésMost jut eszembe hogy Ovéval nem olyan régen meg is szegtük ;)
TörlésValóban, lehetne még sok ilyen, csak idő-idő-idő...
Jó kis könyveket olvastál (igaz, hogy az Óceánt még nem olvastam, de látatlanban is bizalmat szavazok neki), gratulálok, hogy haladsz a várólistacsökkentéssel! Én a most olvasott Bartissal nyolcnál járok, hátha sikerül mind a huszonnégyet elolvasni.
VálaszTörlésNekem meglepetésszerűen bejött a Vének háborúja, nagyon jókor vettem elő. Pont annyira volt szórakoztató, hogy ne foglalkoztasson az egyszerűsége. És bűnös módon szeretem azokat a vicces könyveket/filmeket, amikben sokat lőnek.:D
"amikben sokat lőnek" :))) na tessék, mindig tudsz meglepetést okozni :)
TörlésNem volt ez rossz, és biztos hogy folytatom, csak olyan... semmi extra, érted. Igazából a Bezárt elmékre sokkal inkább kíváncsi vagyok tőle.
Az Óceánt nagyon ajánlom neked is!
:DD Igyekszem. Film: tökre tetszett a RED (a Feláldozhatók viszont nem), pedig az se egy maradandó alkotás.
TörlésIgen, értem én.:) A második kötet már kicsit komolyabb és más. A többit még nem olvastam, állítólag a negyedik a mélypont. Igazából Scalzi annyit ír, hogy nem tudok lépést tartani vele és már a gondolatába elfáradok, mennyit kellene olvasnom tőle.
Okés.:)
Óóó, a RED nekem is bejött ;)
TörlésAmúgy ha csihipuhi meg akció, akkor a Bosszúállók és hasonló képregényfilmek elég jól elszórakoztatnak :) mindenkinek kell egy kis guilty pleasure :D
Még magadat is megleped.:) Moldova szívás!:)))
TörlésÓ, igen, megyünk is az új részre, remélhetőleg ezen a héten.
(Nekem több is van, hehe.)
Szerintem is gondoljátok át azt a szabályt, ha úgy alakul, miért fogná vissza magát a másikótok is?
VálaszTörlésJaj nagyon tetszett ahogy a két meséről írtál! Előbbi nekem is nagy kedvencem, a legigazibb és legintimebb Gaiman, amit olvastam. Nem mindent szeretek tőle, de az Óceán a topon van. :) Valente pedig várólistás.
Köszi :)
TörlésIgen, tudom, hogy neked az Óceán nagy kedvenc, én a Valentét is nagyon ajánlanám, neked való boszorkányosan okos mese az is!