Martin McDonagh urat másodszor
tekinthetné a saját halottjának a bénán elcseszett magyar címadás – nem tudom,
ki felel az Erőszakik minden
tekintetben filmhez méltatlan összetételéért; lehet, hogy ugyanaz, aki a Hét pszichopata mögé biggyesztette a si-cut. Gondoltam szólok: többé nem kéne
filmcím közelébe engedni… még jó, hogy a drámaíróból rendezővé avanzsált
McDonagh meséjét Hatvanhárom értelmetlen
mesterlövész-pisztolylövés, és a si-cu-nak is nyugodtan fordíthatták volna;
legalább ugyanennyien beültek volna rá, legalább ugyanennyien letöltötték
volna, s ugyanígy nem kerülhette volna el a kult-státuszt. Ez a film betegen
jó, minden porcikája a helyén van: mélye és magasa nyílik az egyébként
meglehetősen sekélylátszatú, béfilmklisékkel sokat játszadozó mesének, kiszól a
popkultúrának képpel és beszólással, és még a stáblista végére is teljes értékű
fricska kerül. Egyszerűen utálom néha az életem, hogy ezeket nem a megjelenés
ritmusában, hanem a magam ideje szerint kapom – pedig örülhetnék, hogy
egyáltalán kapom…
Marty forgatókönyve nem halad.
Pedig van jó címe hozzá, papírja, tolla, gépe, diktafonja, ideje, whisky-je -
abból több is, mint kéne, de hát ír a lelkem, és Colin Farrell játssza, tehát…
- csak ötlete nincs. Hogy mit kezdjen a címnek remek hét pszichopatával. Még
jó, hogy a legjobb haverja, Billy (Sam Rockwell, abszolút a helyén) megszánja.
Bár ki tudja, jó-e ha megszán egy fazon, aki előre megfontolt kutyatolvajlásból
és „megtalálói” jutalomból él, nem kevésbé kattant idős haverjával, a
jellegzetesen polák nevű Hans-szal (Christopher Walken lubickol eben a
szerepben)… ki tudja, jó-e, ha megszán a haverod, aki – mint utólag kiderül:
puszta szívjóságból – elrabolja Charlie (Woody Harrelson), a maffiózó imádott
si-cuját. Aki szívesen megírja veled a forgatókönyvet a hét pszichopatáról,
sőt, hajlandó kicsit felpörgetni az anyaggyűjtést is – mivel leginkább az a
gondod, hogy ehhez a remek címhez nem ismersz egyetlen pszichopatát sem…
Szóval ritkán látni ilyet. Hogy
Tarantino pofátlan párbeszédkezelése adjon randevút ugyanazon a képkockán
Charlie Kaufmann alkotásfelelősségtől másnapos mondatainak, hogy egymás után
álljanak elénk a bevett klisék Dextertől a hallgatag bárányokig – csak éppen
mintha az egészet a kamera mellől, forgatás közben néznénk, látva a
világítókat, a hangtechnikusokat, a kamerát, a képen nem látszó rengeteg
embert. Nem látjuk, de mintha… Önreflexió ez a javából: kedves kitalálóember,
mi van akkor, ha egyszer csak papírízű karaktereid a maguk hús-vér valójában
körülvesznek és belevonnak a maguk pszichopata életébe? Mit tennél akkor, ha a
legbetegebb fantáziáid, részeg beszólásaid vinnének el vakációzni a saját
múltjuk, jelenük és permanens jövőtlenségük sivatagába? Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy
idő után elég fárasztóak tudnak lenni… mondja Hans a forgatókönyvírónknak a
sivatagban. Egy idő után tényleg fárasztóak a poénok – és ezzel együtt mégis
működnek. Mert ez a fárasztás is bekalkulált rendezői-forgatókönyvírói gesztus.
Tarantinot emlegetni kétélű dolog
– hiszen McDonagh másképp veszi komolyan a saját fricskáit a filmcsinálásról, a
gerjesztett befogadói várakozásról – s miközben odaköszön az időzavaros filmes
fintorok kétségtelen atyamesterének, talán az eddig legteljesebb filmes
kritikáját is adja ennek az attitűdnek, minden kiemelés nélkül, elegánsan,
mondhatni, két mondat között. Hiszen azokkal ellentétben nem röhögi ki a nézőt.
Tarantino minden filmje záró jelenetében rajtunk röhög – amiért nem tudjuk
(valamilyen szintjén sosem tudjuk) nem
komolyan venni a bohócálarcot, amit Hollywoodra húz. McDonagh ezzel szemben
önmagát röhögi ki, amiért (akárcsak ponyvaregény-mániás lelki bohóctársa) az
utolsó kockáig komolyan veszi önmagát. A mozi valósága nem a valóság, a sok
millió leforgatott képkocka felépítette sajátos párhuzamos – de a valóságra
határozottan emlékeztető törvényszerűségekkel; és felelősséggel az ezer
alkalommal becsapott-megvezetett, szirszarral etetett „valódi” néző felé.
Kaufmannt emlegetni is kétélű dolog, de valahogy fel kell készülni rá, mit
mondj, ha egyszer tényleg megkeresnek a gátlástalanul történetekbe delirált
hőseid.
- …fel a kezekkel! - mondja Paulo és Hansra emeli a puskát
- Nem – szól vissza Hans, inkább rezignáltan, semmint daccal
- De hát nálam van a puska!
- Leszarom! – mondja Hans. És tényleg leszarja… lehet, hogy a
pszichopata ebben a filmben csak annak az embernek a neve, akinek már tényleg
nincs vesztenivalója? Aki a másikért, és/vagy azért hogy benne legyen végre egy
filmben (s egy helyért, ami ideális a leszámolásra) hajlandó elengedni a maradék
picike önmagát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése