Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak a saját, jól bejáratott olvasási szokásaim. Ezeket most nem fogom részletezni, legyen elég annyi, hogy nagyon-nagyon ritkán – igazából szinte sosem – fordul elő az, hogy éjjel addig olvassak egy könyvet, amíg le nem ragad a szemem, hogy aztán reggel felébredve az első dolgom legyen folytatni. Gail Carriger Soulless című regényével mégis ez történt. Alig bírtam letenni, és észre sem vettem, hogy milyen automatikusan nyúlok utána reggel, az első korty kávé után. Aztán a vége előtt nagyjából ötven oldallal belém hasított a felismerés, hogy ’te jó ég, mindjárt vége’, és félretettem kicsit, hogy tovább tartson az élmény.

Azt hiszem, eme rövid kis bevezető tökéletesen mutatja, hogy a Soulless nem egy hétköznapi könyv – eddig az év legviccesebbje, s mivel nem olvasok túl sok humoros regényt, nagy eséllyel nálam ezt a pozíciót év végéig megőrzi. Friss, üde, szellemes és nagy-nagyon angol. Mindemellé pedig paranormális, romantikus, steampunk, viktoriánus – és még egy csomó jelzőt érdemelne, de mind együtt sem képes még csak megközelíteni sem azt az újszerű élményt, amit nyújt. Ezt bizony olvasni kell…

Már csak azért is, mert a paranormális romantikus (és steampunk, és viktoriánus, ésatöbbi, ésatöbbi…) műfajban még nem találkoztam ilyen karakán, talpraesett, okos és mégis normális főhőssel, mint Alexia Tarabotti. Aki egyébként vénkisasszony, ráadásul a kékharisnya fajtából. Férjhez menési esélyei már tizenöt éves korában a nullához közelítettek, lévén félig olasz (hogy a talpig angol mama anno hogyan keveredett Alessandro Tarabotti hálójába, arról a történet mélyen hallgat, de azért lehetnek sejtéseink…), apja halott, bőre túlságosan sötét, orra túlságosan nagy, alakja túlságosan nőies, és valahogy minden túl sok rajta ebben a sápkóros, pihegő szőkeségeket előnyben részesítő korban. S mindemellé túl nagy a szája és – minő botrány! – még gondolkodni is szokott. Ami tán a legnagyobb hátrány az ifjú hölgyeket és mamáikat lázban tartó férjfogó-hadműveletek során.

Alexia rendes vénkisasszonyhoz illő módon épp a könyvtárba menekül egy unalmas – és frissítőszegény – estélyről, mikor is egy bárdolatlan vámpír rátámad, ő pedig kénytelen hűséges napernyője és fa hajtűje segítségével ártalmatlanítani. Mit szépítsük, megöli. Ez a viktoriánus kor ugyanis nem az a viktoriánus kor, itt a vámpírok, farkasemberek és szellemek együtt élnek a halandó emberekkel, immáron évszázadok óta szerves részét képezve az európai társadalomnak. Sőt, még árnyékkormányuk is van, s végre magyarázatot kapunk arra is, hogy tudott egy aprócska, magányos sziget a fél világra kiterjedő birodalmat összekovácsolni – természetfeletti segítséggel. I. Erzsébet kora óta az angol uralkodók politikai éleslátását a vámpírok, katonai tehetségüket a farkasemberek biztosították. Ebben a természetfelettivel harmonikusan együtt élő világban Alexia az egyetlen rejtély, aki még nem ismert a társadalom előtt, s akinek képességeitől még a halhatatlanok is tartanak – ő ugyanis lélektelen. Ritka madár, aki egy érintéssel képes a vámpírokat és a farkasembereket megfosztani természetfeletti képességeiktől – épp ezért érthetetlen, miért támadt rá az a bizonyos vámpír.

Az ügy kivizsgálására seperc alatt a helyszínre siet Lord Connall Maccon, Woolsey grófja és a londoni körzet alfája, a brit szigetek legbefolyásosabb farkasembere, és a londoni társaság legkörülrajongottabb agglegénye – aki egy bizonyos sündisznós incidens óta igencsak ellenséges viszonyban van Alexiánkkal. Mikor kiderül, hogy a támadó vámpír egy bolyhoz nem tartozó magányos volt, s fény derül jó néhány vámpír és vérfarkas eltűnésére, a Lord és Alexia kénytelenek szorosan együttműködni a rejtély felderítésében. Aztán még szorosabban. És még szorosabban…

A természetfelettiekre vadászó titkos társaság utáni nyomozás, a vámpírok és farkasemberek hagyományainak és szabályainak megismertetése és a viktoriánus társasági intrikák mellett a regény legfontosabb szála azért mégis csak az Alexia és Lord Maccon között szövődő románc. Ami nemes egyszerűséggel a legviccesebb romantikus egymásra találás, amit a műfajban olvastam – és ami a legjobb terepet adja Gail Carrigernek ahhoz, hogy gátlástalanul komédiázzon és figurázza ki az általa valószínűleg igencsak kedvelt műfajokat. Alexia és a marcona farkasember románca – nem kevés erotikával fűszerezve – egyszerre mutat fricskát a Jane Austen-féle kifinomult évődésnek és a kortárs paranormális romantikusoknak. Olvasás közben nem egyszer jutott eszembe, hogy ha Darcy kicsit neveletlenebb lett volna, Eliza meg kicsit tűzrőlpattantabb, valami ilyesmi történt volna a Büszkeség és balítélet főszereplőivel annál a bizonyos tónál. De ugyancsak eszembe ötlöttek napjaink lépten-nyomon vámpír- és/vagy vérfarkaskarokba omló tinihősnői, akik már attól folyton eksztázisba jönnek, ha a vámpír és/vagy vérfarkas a fogát mossa.

Ám miközben Carriger kifiguráz, működő történetet és a maga nemében hihető és emberi léptékű románcot rak elénk – és ez a nem semmi. Mert ha elfogadjuk, hogy vámpírok és vérfarkasok élnek köztünk (és ha ilyesmit olvasunk, miért ne tennénk?), akkor tulajdonképpen teljesen normális, ahogy Alexia és a Lord a viktoriánus illem béklyóiban vergődve – és azokat olykor ledobva – egymásba gabalyodik. Mi meg élvezzük olvasni, mert még a legerotikusabb jelenet is fergetegesen vicces, az akció épp annyira véres, amennyire muszáj, a kiszámíthatóságért pedig kárpótol a rengeteg tea.

A történet, a remek főszereplők és a már-már botrányosan szellemes korfestés mellett a mellékszereplők csak tovább emelik a könyv élvezeti értékét: Lord Akaldema, a piperkőc, ősöreg vámpír és fiúháreme; a botrányos kalapválasztásairól elhíresült Miss Ivy Hisselpenny; a mindig élrevasalt és felkészült bétahím, Lyall professzor mind kacagtató pillanatokkal szolgálnak. A steampunk vonulatot ugyan épp hogy csak karcolgatja Carriger, de a kor technikai újításait és furcsaságait jól szövi bele a meséjébe. És remekül ágyaz meg a folytatásnak, amiből egy pici ízelítőt kapunk a könyv végén – remélem, erre nem kell annyit várni, mint az első kötet megjelenésére.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Miks-Rédai Viktória