M. C. Scott: A római kém

Tocsogó unalom – ha híve lennék a  hangzatos címadásoknak, ez lenne eme bejegyzés címe, de ha már eddig nem nyúltam ilyen eszközökhöz, megbocsáthatatlan hatásvadászat lenne épp most elkezdeni. Így hát marad A római kém. Amit egyelőre az olvasók többsége az egekig magasztal – én meg, bevallom, halálosan untam. Kicsit frusztrálva is érzem magam miatta, lehet hogy bennem van a baj, vagy csak rosszkor találkoztunk a könyvvel, vagy egyszerűen nem érdekel az ókori Róma. Ami furcsa, de ha belegondolok, nem lehetetlen. Régen szerettem tanulni róla, és persze én is imádom a  Quo Vadist, de őszintén szólva azon kívül egyetlen árva könyvet sem tudnék említeni, ami az ókori Rómában játszódik, és tetszett. A Ben Hur és a Gladiátor nyomvonalán mozgó filmeket sem szeretem, és bár a Róma sorozat tetszett, az sem elsősorban a kor, hanem az emberi játszmák miatt. Próbálkoztam én Steven Saylorral is, és bár nem volt kifejezetten rossz élmény, de az sokat mond, hogy két elolvasott könyv után a  Gordianus-sorozat többi része érintetlenül hever a polcon.

Ilyen előzmények után csöppent az életembe M. C. Scott és A római kém. Kedvenc kiadó, jó ajánlások, szép külalak, elsőre izgalmas cselekmény, és egy varázserejű hívószó: kém – olyan rossz nem lehet, gondoltam én. Mert Néró nem nagyon érdekel, Róma felégetése és az őrült császár önimádata még nem elég ok ahhoz, hogy elolvassak egy könyvet, de ha Senecáról, kémhálózatról, egy zseniális kémről és jó sok intrikáról olvashatok, arra vevő vagyok. Sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy ezekről esik a legkevesebb szó.

Krisztus után 63-ban, Galliában egy fogathajtó versenyre készülődő táborban ismerkedünk meg a szereplőkkel, akik így vagy úgy, de mind – harcos, kém, császár – egy tízéves utcagyerek, Math körül forgolódnak. Math álma hogy fogathajtó legyen, addig azonban tolvajként és prostituáltként próbál boldogulni – apját megtagadja, noha múltját nem ismeri, ám a fogathajtó Ajax és a kém Pantera elismeréséért bármit megtenne. Ajax, a görög, a helyi fogat hajtója olyan, mint valami félisten, akiről semmit sem tudunk, de minden mozdulata aranyat ér. Csapatuknál dolgozik orvosként az egyiptomi Hannah, aki mintha mindenek felett állna, gyógyítja a férfiakat, anyáskodik Math felett, ám hogy mit rejt a szíve, senki nem tudja – mint ahogy származásának jelentőségét is csak kevesen.

Közéjük érkezik Seneca hívására Sebastos Pantera – a tökéletes kém, a birodalom egykori legkiválóbbja, aki Galliában harcolva beleszeretett egy helyi asszonyba, és feladott érte mindent; s családja elvesztése után kénytelen visszatérni annak a birodalomnak a szolgálatába, ami tönkretette. Az ő feladata, hogy kiderítse, mit tartalmaz a titokzatos jóslat, mely Róma lángolását vetíti előre – s hogy megakadályozza a pusztulást. Pantera az idealizált, tökéletes hős, aki gátlástalanul gyilkol, múltját számtalan folt szennyezi, ám minden cselekedetét menti a cél, amiért teszi. Mint valami ókori westernhős, úgy gázol át a könyvön, hullahegyeket hagyva maga után, de mindvégig megkérdőjelezhetetlenül.

A regény középpontjában a jóslat felkutatása és a tűzvész megakadályozása kéne álljon – azonban sajnos sokkal több figyelmet kapnak a fogathajtó versenyek, Néró pajzán vágyai, a római légiók és a rivális kémek kegyetlenkedései, mint maga a „nyomozás”. És bizony én ezeket untam – a versenyek leírásai túl hosszasak és érdektelenek, a gyilkosságok meg túl naturalisztikusak az én ízlésemnek. Scott kicsit túlságosan is szeret dagonyázni a különböző testnedvekben és leszakadó végtagokban – ami egészen addig nem baj, amíg nem válik öncélúvá. Nincs bajom a  naturalizmussal, ha a cselekményt szolgálja, vannak könyvek, amiknek azzal együtt lettem rajongója, hogy még ennél is tocsogósabbak – de itt túl sokszor éreztem azt, hogy funkciótlan a gusztustalanság. És nem is elsősorban a vérre menő küzdelmek során, inkább az olyan kis „közjátékokban”, mint amikor Hannah egy fekélyes sebet kezel, és oldalakon át olvashatjuk a szagok, a sebre gyűlő legyek és a kibuggyanó genny leírását; vagy amikor két oldalon legalább ötször van leírva, hogy Math a többi lovászfiú izzadó hónalja alatt bújt át a versenypálya kerítéséhez – egyszer is elég leírni, azt hiszem, mindenki el tudja képzelni, aki volt már iskolai fiúöltözőben.

Az igazán bosszantó az, hogy amikor viszont megjelent a színen Seneca, vagy Simon, akkor mintha kinyitottak volna egy ajtót, a könyv hirtelen sokkal intelligensebb lett – amikor pedig elérkeztünk Egyiptomba, és képbe kerültek a szibillák, a hit kérdései, illetve elmélyültünk a korai kereszténység világában, azt hittem, egy másik könyvet olvasok. Sajnos azonban hamarosan újra egy fogathajtó versenyen találtuk magunkat, onnan meg egyenes út vezetett Néró hálójába. A végére beleszuszakolt szerelmi szál – mi több, egyenesen szerelmi háromszög – meg már tényleg érthetetlen számomra.

Nagyon érdekes egyébként Scott elképzelése Róma felgyújtásáról és mindaz, amit a kereszténység kezdeteiről ír – erről csak azért nem írok, mert nem tudnám gigantikus spoilerek nélkül tenni. Pedig ha valamiért, hát ezekért a részekért érdemes elolvasni a könyvet. Sokan szeretik, és valószínűleg sokan fogják is – a történelmi kalandregények rajongóinak tökéletes szórakozás lehet, de én nagyon mást vártam, és ennek fényében nagyot csalódtam. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy a folytatást nem fogom elolvasni, de ha egyszer kiadják, nem tartom kizártnak, hogy Scott Boudica-sorozatával próbát tegyek.

Kiadó: Agave

Fordította: F. Nagy Piroska