Palya Bea: Ribizliálom

Palya Bea könyvet írt, önmagáról. Semmi csodálkoznivaló nincs azon, ha az ember első reakciója az, hogy „Jaj, még egy celebkönyv!”. Mert hát valljuk be, Dunát lehetne rekeszteni énekesek, színészek, valóságshow-sztárok önéletrajzaival, tévés műsorvezetők szakács- fogyi- gyereknevelési tanácsadó könyveivel – aki kicsit is ismeri a mai könyvkiadási „trendeket”, minimum fenntartással kezeli, ha egy énekesnő könyvírásra adja a fejét. Másrészt, ha valaki kicsit is ismeri Palya Bea munkásságát, személyiségét, ha látta már megnyilvánulni bárhol – koncerten, médiában, blogbejegyzésben, Kapolcson a Művészetek Völgye háziasszonyaként – akkor tudhatja, hogy alapeleme az őszinteség és nagyon nehezen képzelhető el róla, hogy puszta marketingfogásként teregesse ki a szennyest.

Aztán, amikor elolvassuk a könyv fülszövegét, minden addigi kételyünk szertefoszlik – annyira kedves, őszinte, annyira palyabeás már ez a néhány sor is, hogy utána azon kapjuk magunkat, számoljuk vissza a napokat a könyv kézbe kaparintásáig. Mely könyv aztán sokkal több meglepetést tartogat, mint azt bárki sejtette volna.

Önéletírás, személyes hangú esszék, novellák, blogbejegyzések gyűjteménye a kötet, amelyek nem túl szigorú kronológiai sorrendben végigvezetnek minket az énekesnő életén – a bagi szülői háztól a mexikói tengerpartig. Kezdeti szárnypróbálgatások, népzenei gyűjtések, a legkülönbözőbb zenekari felállások, a legkülönbözőbb szerelmek kerülnek itt terítékre, sikerek, csalódások, utazások, lemezek, kiadók, összeveszések és nagy barátságok kavarognak elképesztő iramban, az egész közepén egy fiatal, tehetséges lánnyal, aki mintha a saját bizonytalanságát próbálná leplezni azzal, hogy mindig csak ad, egyre többet magából: a zenének, szerelmeknek, kiadóknak, barátoknak. Hogy a végére – reméljük – révbe érjen egy új szerelem, és egy felnőttkori „ribizlibokor” mellett.

Az első reakcióm, amikor olvastam a könyvet, a döbbenet volt: bevallom, nem voltam felkészülve ennyi őszinteségre, ilyen fokú nyitottságra. Az első döbbenet után az ember elkezdi értékelni ezt, aztán egyre hálásabb, a végére pedig már mosolyog és személyes ismerőseként tekint a szerzőre, és tiszta szívből utálja, aki bántotta, szereti, aki szerette, vele nevet a számtalan kacagtató sztorin, és drukkol neki, hogy boldog legyen, de eddig el kell jutni. Elsőre nehezen befogadható a hangnem, az a szabadszájú, egyenes, a világgal dacoló „csakazértis kimondom, ami bennem van” hozzáállás, amit – valljuk be – gyerekkorunktól kezdve próbál kinevelni belőlünk a  társadalom. És ha jön valaki, aki nem hagyja magát, furán nézünk.

Na, Palya Bea ilyen. Zabolázhatatlan, szikrázó, elképesztően tehetséges ember, aki, ahogy a dalaiba is, az írásba is száz százalékig beletette magát, és minket is magával ragad. Nem szépeleg, nem próbál sem trendi, sem fogyasztható lenni, ő önmaga. A folyamatos önreflexióknak és a szövegbe tördelt naplóbejegyzéseknek köszönhetően magáról a könyv írásáról is képet kapunk, bevonódunk mi is az alkotói folyamatba – ettől csak még közelebb érezzük magunkhoz Beát, mintha látnánk, ahogy írja, és ahogy vitázik önmagával, hogy leírja-e, nem túl sok-e. Szerintem nem. Könnyes-nevetős, lélekemelő, felszabadító könyv született, épp olyan, mint a dalok, amik megelőzték és majd követni fogják – igazi kis csoda, Palya Bea módra.

Kiadó: Libri