Szabálytalan könyvmoly

Nem is én lennék, ha nem az utolsó napon jutna eszembe, hogy még nem írtam meg Az Olvasás 7 hete eseménysorozat eheti cikkét :) De jobb későn, mint soha, lássuk, az első heti témák közül mi az, ami megdobogtatja kicsi szívemet:

Az első könyvélmény(ek)

Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?

Furcsa módon én soha nem gondolkoztam el azon, hogy ki adott könyvet a kezembe vagy hogy miért olvasok. Egyszerűen így alakult, és most már nagyjából olyan természetes számomra, hogy mindig van nálam egy könyv, mint a levegővétel. Most viszont alaposan elgondolkodtam, és turkáltam kicsit a gyerekkori emlékeim között, hátha rájövök a titok nyitjára.

Az első könyvélményeim egész biztosan gyerekkönyvek voltak – amire emlékszem, hogy Anyunak volt néhány nagyon szép ötvenes-hatvanas évekből származó illusztrált mesegyűjteménye, gyönyörű királylányos rajzokkal, és azokat állandóan elő kellett nekem venni, ha a nagymamámnál voltunk. Sajnos a címükre nem emlékszem, és nagy fájdalmam, hogy Mama halála után elkallódtak valahol, úgyhogy nem valószínű, hogy valaha megtudom, mik voltak… Saját mesekönyvem nem volt túl sok, néhány kötelező mesegyűjteményen kívül leginkább az akkoriban irtó divatos Disney-mesekönyvekre emlékszem – az Egmont rajzfilmes mesekönyveinek voltak az elődei, de azokban még három mese volt egyben, és kicsit képregényszerűen volt elhelyezve a sztori a rajzok közt. Mesekönyvek helyett Anyu inkább ismeretterjesztőt vett nekem, amire nagyon emlékszem, hogy sokat lapozgattam a Larousse gyerekenciklopédiáit, az Ég és földet meg Az őskori embert és társait. Aztán elkezdtem gyűjteni a Képes történelem sorozatot, és akitől csak tudtam, Búvár zsebkönyvet kunyeráltam – akkoriban már nem adták ki őket szerintem, azok voltak aztán az igazi kedvencek!

Az első igazi könyvélményem nekem is A két Lotti volt, számtalanszor elolvastam hét és tízéves korom között, imádtam! Aztán kicsit felnőttebben is elolvastam, és még akkor is tetszett :) Ezt követte a megismerkedés Anyu pöttyös könyveivel – a Bezzeg az én időmben!, a Mogyoró-könyvek, a Hárman a szekrény tetején voltak a kedvencek, a többi cím nincs  a fejemben, de viszonylag sok pötyit olvastam. Mire a csíkos könyvekhez jutottam volna, addigra már eljutottam a lázadó „én nem olvasok ifjúságit, mer’ az olyan gyerekes” korszakomba, így ezek kimaradtak.

Tizenkét évesen kerültem gimibe, onnantól kezdve némi daccal csak „komoly” könyveket voltam hajlandó olvasni – a kötelezőkkel addig gyűlt meg a bajom, amíg a kísérletező kedvű magyartanárunk mindenféle „alternatív” olvasmányt akart velünk olvastatni – ilyen volt Durrell is pl. meg Asimov. Na én ezeket sértődötten nem voltam hajlandó elolvasni, merthogy „komolytalanok”, én igazi irodalmat akartam :)

Aztán amikor jöttek a klasszikus drámák és nagyregények, mindent befaltam, ami a kötelező meg az ajánlott listán volt, a görögöktől a Shakespeare-összesen, Jókain és Stendhalon át Tolsztojig – emlékszem, az iskolai könyvtáros milyen csodálkozva nézett, amikor az osztály által megszavazott Ivan Iljics halála mellett – mint a legrövidebb választható kötelező Tolsztojtól – én kivettem az Anna Kareninát meg a Háború és békét is… Az igazi kánaán aztán utolsó évben jött el, amikor a huszadik századi írók művei közül lehetett viszonylag szabadon válogatni, akkor olvastam szakmányban Kunderát meg Esterházyt, és ugyan utóbbit nem sikerült átverni a magyartanáron, azt elértem, hogy a választható érettségi tétel nekem lehessen A lét elviselhetetlen könnyűsége.

Manapság azt hiszem, épp azért olvasok annyi ifjúságit, mert a tinikoromból ezek szinte teljesen kimaradtak – ezért is nem értem az időnkénti felháborodásokat, hogy miért olvasnak felnőtt emberek ifjúsági gagyit, mert szerintem nincs szabály arra, ki mit mikor olvas. Én nagyon sok olyat olvastam nagyon fiatalon, amihez talán éretlen voltam, ma meg sok olyat olvasok, amihez talán túlérett vagyok. Na és? Nem hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga kőbe vésett olvasási ideje, és hogy vannak könyvek, amiket csak és kizárólag tíz és tizenhat között lehet a gyerek kezébe adni, mást meg csak később. Abban például biztos vagyok, hogy tizennyolc évesen keveset értettem a Bevezetés a szépirodalomba ezer meg ezer jelentésrétegéből, de az is biztos, hogy az élmény, amit az olvasása jelentett, és a rácsodálkozás, hogy az irodalom ilyen is lehet, felejthetetlen!

S hogy kicsit érintsük a második pontot is: nem tudnám megmondani, ki adott a kezembe először könyvet – egyáltalán, hogy adott-e valaki. Azt tudom, hogy mindenhol, ahol a gyerekkoromat töltöttem, voltak könyvek - a legtöbb apai nagyszüleimnél, akik annak ellenére gyűjtöttek össze elég szép könyvtárat, és olvastak sokat, hogy mindketten viszonylag tanulatlan emberek voltak. Nem tudhatom, miért kezdtek könyveket vásárolni, de gyanítom, hogy az „átkos” hatvanas évek népnevelő mozgalmainak is volt erre némi hatása – akkoriban gyakorlatilag fillérekért lehetett könyvhöz jutni, és még a csóró vidéki munkások is megengedhették maguknak, hogy előfizessenek a Világirodalom remekei sorozatra – nem véletlen, hogy minden második magyar családban még mindig ott vannak a polcon azok a megkopott, pasztellszínű textilbe kötött klasszikusok.

Valószínűleg a titok annyi, hogy könyveket láttam magam körül, és olvasó embereket. Nem adták a kezembe, nem kényszerítették rám, egyszerűen olyan légkörben nőttem fel, ahol a könyv értéknek számított. Aztán jött egy jó magyartanár, és sok kísérletezés – mára pedig eljutottunk odáig, hogy a könyv számomra az egyik legnagyobb érték.