A könyvmoly, ha filmet néz

Újfent bebizonyosodott, hogy ezek az események nem nekem valók… Tök lelkesen vetettem bele magam Az olvasás 7 hete sorozatba, aztán már a második héten bedőltem, némi itthoni internetválságnak köszönhetően. Épp amikor hétvégén megírtam volna a második heti posztot, elérhetetlenné vált a világháló (dráma :D) később meg nem akartam posztolni, nehogy az esemény szervezői a fejemet vegyék, amiért nem tartom be a menetrendet. Egyszer majd biztos bepótolom, mert jó kis témák voltak, köztük olyan is, amiről már régen szeretnék írni, szóval ami késik, nem múlik.

Azóta elérkezett a harmadik hét, és még épp időben vagyok, hogy írjak néhány mondatot az engem legjobban érdeklő témáról, ami:

Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció.

Régóta motoszkál bennem egy filmes témájú bejegyzés, úgyhogy ez most kapóra jött :) Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja, hogy nem kizárólag könyves blog. Viszonylag gyakran (bár koránt sem annyira, mint szeretném) írunk filmekről és néha egyebekről is (zene, színház, kiállítás). Az olvasás mellett mindig is nagyjából ugyanakkora szerelem volt számomra a filmnézés – moziban, tévében, a jó öreg videón és DVD-n egyaránt. Az egyetlen, amit nem bírok, az a gépen való filmnézés, nem azért, mintha a szerzői jogok védelmének élharcosa lennék, hanem mert alapvetően kényelmes ember vagyok, és az asztalnál történő filmnézés nekem szentségtörés: ahhoz kényelmes kanapé kell, bekucorodva, popcornnal az ölemben.

Ha film, akkor nekem mindegy, hogy eredeti forgatókönyvből készült-e vagy adaptáció. Műfajilag is nagyjából mindenevő vagyok (pont mint az olvasás terén), kevés az olyan film, amit alapból nem vagyok hajlandó megnézni – ilyenek a csak öncélú rémisztgetésre épülő „horrorok”, a kaki-puki poénokkal operáló vígjátékok és a nagyon ostoba romantikus filmek.

Az adaptációkat illetően az első számú elvárásom az, hogy átjöjjön a könyv hangulata. Alapból azt az álláspontot képviselem, hogy az adaptáció nem azért van, hogy szóról szóra ugyanazt adja vissza mozgóképen, amit az író leírt – minden adaptáció szükségképpen csak egy olvasó (a rendező) interpretációja. Mivel nincs két egyforma olvasó, nyilvánvaló, hogy ezt-azt másként lát, mint én, máshova helyezi a hangsúlyt, másként néznek ki a szereplői – de ha a hangulat, a mondanivaló, a történet a helyén van, akkor én elfogadom.

Persze nem mindig elsőre. Abszolút kedvenc filmadaptációm A Gyűrűk Ura trilógia, azzal együtt, hogy amikor az első részt megnéztük, a Mammut bevásárlóközponttól a Lehel térig tartó úton végig veszekedtem Zolival (mintha ő tehetne róla), amiért elcseszték a kedvenc szereplőmet. Aztán megnéztük újra, meg újra, meg újra, és egyre jobban tetszett – aztán jöttek a folytatások, évről évre egyre nagyobb gyomorgörccsel, hogy nehogy elszúrják, és mire a végén kézbe vehettük a  három bővített változatot, azt mondtam, hogy igen, ez majdnem tökéletes. Nem mondom, hogy nincs, amit másként csinálnék, de a film a helyén van (persze szigorúan a bővített változat), és minden változtatás ellenére mindaz maradéktalanul benne van, amiért Tolkien világa annyira csodálatos – és számomra ez a lényeg.

Azt mondtam, a kedvenc adaptációm, de ha megkérdeznek, hogy mit tartok a legjobb adaptációnak, akkor egyértelmű a válasz: a BBC-s Büszkeség és balítéletet. Maximálisan hű a könyvhöz, szövegszinten is, ahol csak lehetett, az eredeti párbeszédek kerültek bele, a szereplők tökéletesek, a helyszínek és az egész film atmoszférája annyira Jane Austen-i, hogy az már hihetetlen. Amúgy is azt mondom, aki tökéletes irodalmi adaptációkat szeretne látni, az kezdje el nagyon gyorsan összegyűjteni a  BBC klasszikusokat, náluk jobban ezt senki nem csinálja.

Nagy-nagy kedvenc még, és a maga nemében tökéletes a Nem félünk a farkastól Mike Nichols rendezésében, ami Edward Albee drámájának szinte teljesen szöveghű vászonra adaptálása – a dráma is jó, de olvasva feleannyi ereje nincs, mint vásznon, hála a remek színészi alakításoknak. De drámát adaptálni megint más, hiszen az eleve „előadásra” íródott.

Pocsék adaptációkról nehéz beszélni, mert ha valami adaptációként pocsék, de filmként működik, azzal azért elnéző vagyok – ilyen például a True Blood sorozat, aminek köze nincs  a könyvhöz, viszont Alan Ball nagyon jó forgatókönyvet írt hozzá, igazából önmagában működik. Olyan is van, hogy a filmnek az tesz jót, ha elvonatkoztat a könyvtől – a Bourne-sorozat például Zoli szerint sokkal jobb, mint a Ludlum-féle könyvek. Az is egy lehetőség, hogy más műfajban, másra helyezve a hangsúlyt filmesítenek meg valamit – aki például Crichton öko-thrillerének könyvhű adaptációját várta Spielbergtől, az a kardjába dőlhetett a Jurassic Park láttán, pedig a saját műfajában – mint szórakoztató családi kalandfilm – hibátlanul működik.

Nyilván mindenki a saját kedvenceit szeretné jól megcsinálva vásznon látni, és ha azokat elszúrják, az bántja, én úgy tűnik, szerencsés vagyok, ami igazán fontos nekem, az jól sikerült, az meg mondjuk, hogy a legtöbb Stephen King-adaptáció borzalom, azért nem izgat, mert a regényeit se szeretem. Ugyanígy az sem tud izgatni, ha a huszadik 80 nap alatt a Föld körül adaptáció is ugyanolyan rossz, mint az előző tizenkilenc, vagy hogy a szuperhősös képregényadaptációk  legtöbbje kritikán aluli, mert nem érdekelnek. De megértem, hogy a megveszekedett rajongók felháborodnak, ha azt látják, hogy kedvenc bugyuta képregényüket elszúrták.

Adaptációk mindig voltak és lesznek, és ez csak részben magyarázható a fantáziátlansággal meg Hollywood pénzéhségével, sokszor tényleg a  rajongás, a tisztelet és a könyv szeretete sarkall valakit arra, hogy megfilmesítse kedvencét – és ugyanezen okokból nem tud megfelelni minden rajongó elvárásának egy adaptáció sem.