Ta-mia Sansa: Sötét Hórusz

A távoli jövő egy fantáziadús szegletében az emberiség kétfelé szakadt. Prentiest túlzsúfolt császárságában betegen nagyvárosi tömegnyomorban milliárdok éheznek, olyan férfitársadalomban, ahol a nők agymosás után, kopaszra borotválva, zsákruhába bújtatva puszta használati tárgyak. Bubastis gyéren lakott bolygóin nemi egyenjogúság van, béke - és tömény unalom; mert szinte „társadalmi gyermekkorban” tartja a lakóit az a néhány lonecat, akik elképesztő paranormális erejükkel a szomszéd birodalomóriás ellen védelmezik. Az egyensúly mindkét birodalomban ingatag: Prentiest császára haldoklik, kegyeltjei – esetleges utódai - démonian sötét figurák; Bubastis lakói pedig egyre nehezebben viselik el a gyámságot, a mítikus ködbe burkolódzó lonecatek uralmát. Más se kell, minthogy megjelenjen a próféciák Sötét Hórusza, a legszörnyszülöttebb mutáns, a halál igazi papnője, és világára engedje a benne felgyülemlett fájdalmat.

Nagyfantáziájú első könyv ez, Ta-mia Sansa első regénye; szépen rajzolt, komplex mitológiával, vadítóan bonyolult cselekménnyel és remek szereplőkkel. Könyves közösségi berkekben komoly rajongótábora alakult ki a kéziratban terjedő könyveknek, hiszen – áruljuk el – egy szinte Asimov-i igényű sorozat egy kötetét tartja a kezében az olvasó. Ez  a legnagyobb erénye: érzik rajta az „elképzelt múlt”, formálódó jövőérzeteket sejtet, a történet könnyedén mutat túl önmagán. Tágabb fantázialevegője van, mint amennyit magába rejt a cselekményi terjedelem. S közben azért a maga egyáltalán nem tolakodó módján finoman hazabeszél ide, a mi korunkba; talán nem teljesen ismeretlen számunkra sem a világ, ahol egyfelől éhben és nyomorúságban tartott milliárdok, másfelől tartalmatlan, tunya életükből extrém élethelyzetekbe menekülő kevesek léteznek egymástól kényszerűen elszeparálva. Persze a Sötét Hórusz konfliktusai nem ezen szembenállás, de nem is a nemi hovatartozás társadalmi megítélése mentén csúcsosodnak ki, annál Sansa ügyesebb író. Nem kort parafrál, hanem lehetséges jövőket vizionál.

Remek szereplők népesítik be ezt a víziót – csak néha ekkora „világhoz” kicsit kevesen vannak. Ahogy a történelmi távlatok levegőjét igen, a „tömegeket” nem érzem, és néha a távolságokat sem. Enyhe kamara-jelleg lengi be olykor a mesét: hősei szűk körökben alig-mozognak, akár a hóba merült bubastisi erdők széljárta útjain a tél. Az író Nekhti Starra fordította a legtöbb energiát, igazi főszereplőt alkotott, aki kicsit el is homályosítja a többieket, avagy nem „világítja meg” őket eléggé – a közvetlen környezetét, a borzalmas gyermekkoron át a kiválasztottságig feszülő cselekvéshálót övező szereplők még jól látszanak, a többiek már kevésbé – és ez alól egyedül a lonecatek köre jelent kivételt. Leginkább mégis a karizmatikus gonoszokat kérném számon az írón, egyedül e tekintetben „érhetett volna” még a történet – Andrew Williams, a Császár Első Jobb Keze meglehetősen monokróm figura, túlságosan „fekete”, holott igen fontos szerepe van a könyvben – így a motivációk szintjén kicsit alulrajzolt a „gonosz-menazséria”.

Viszont például a lonecatek génmanipulált világába szőtt mitológia épp annyira skiccelődik fel, amennyire kell: az egyiptomi halotti misztériumokkal való szellemes játék minden erőszak nélkül simul az elképzelt jövőbe. A saját népe elől is rejtőző, egymástól is távolságot tartó, kicsinyesen civakodó lonecatek keletkezéstörténetéről ugyan alig kapunk többet utalásoknál, de ennyi elég ahhoz, hogy galaxis-ívű koncepciót sejthessen mögötte az olvasó. Hogy aztán mennyit lesz képes az ily módon maga keltette várakozásokból beváltani az író, (nem mellesleg: hogy megjelennek-e a kéziratban kézről kézre adott előzmények és folytatások) az még a jövő zenéje.

Divatja van ma a kiválasztottságnak - ráadásul kultúránk gyökérzetének eltéphetetlen része -, holott nemigen gondolunk bele, mivel is jár. Nekhtinek ebből jut ki bőven: nem nehéz azonosulni vele, holott személyiségrajza tökéletes leírása a poszttraumás stressz állapotának, hallgatásba burkolódzással, depresszióval és alkoholizmussal – annyira hiteles, hogy szinte ijesztő. Mint ahogy átalakulása is a legendák szörnyetegévé: a beavatódás emlékbetörése az ő esetében aztán kíméletlenül fájdalmas esemény, nem is marad következmények nélkül. Igazi írói bravúr, ahogyan Sansa visszahozza a hősét a maradéktalan szimpátiába – már ezért érdemes volt elolvasni ezt a könyvet. A magam részéről kíváncsian várom az előzményeket, és a folytatást.

Kiadó: Főnix Könyvműhely