Mindig
ellentmondásos érzésekkel veszek kézbe olyan könyveket, amik egy éppen a
mozikban futó, várhatóan sikerfilm kapcsán jelennek meg – általában
kérdés, hogy mit tartunk a kezünkben, irodalmi alapanyagot, avagy a
forgatókönyvből összetákolt kvázi-regényt. Így volt ez A király beszéde
esetében is, mely könyvről a film előtt ugyebár senki sem hallott. Nem
véletlenül, Mark Logue tavaly, már jócskán a film forgatása idején írta
meg nagyapja, Lionel Logue és VI. György király történetét – bevallottan
inspirálta ebben a születendő film, és a növekvő érdeklődés felmenője
munkássága iránt. Mégsem a film melléktermékéről van szó, a könyv
ugyanis Logue eredeti naplórészleteiből, megőrzött levelezéséből,
korabeli cikkekből, a kortársak visszaemlékezéseiből épült fel.
A király beszéde jól beilleszthető lenne a Gabo Kiadó Királyi Házak
sorozatába, sem nem szépirodalmi mű, sem nem komoly történelmi munka,
valahol a kettő között helyezkedik el, érdekes, élvezetes, de mégiscsak dokumentarista „regény”.
Ne várjunk tőle botránykeltést, intim bepillantást a királyi család
mindennapjaiba, tabudöntögetést, ez egy ízig-vérig udvarias, nagyon
angol könyv, ami áhítatos tisztelettel kezeli a mindenkori uralkodó
személyét és a monarchia intézményét – még akkor is, amikor épp azt
akarja bemutatni, hogy a király is ember. Az nem egészen világos, hogy
Mark Logue és a segítségére siető Peter Conradi szerkesztő kit is
szántak a könyv főszereplőjének – az előszó szerint ez Lionel Logue
életrajza akar lenni, ám több szó esik benne VI. Györgyről, és kettejük
kapcsolatáról, mint magáról Logue-ról.
VI.
György valahogy mindig kimarad a történelemórákon, amikor az angol
királyokról tanulunk, a köztudatba sem sikerült olyan maradandóan
bevésnie magát, mint bátyjának, az angolok által máig „botrányhősnek”
tartott VIII. Edwardnak, vagy lányának, az immár lassan hatvan éve
uralkodó II. Erzsébetnek. Pedig igencsak zűrös uralkodás jutott neki,
bátyja botrányos lemondása után egy ingadozó trónt kellett elfoglalnia,
néhány évvel később pedig átvezetnie birodalmát a második világháborún.
Érdekes egyébként az angolok hozzáállása ehhez az ő monarchiájukhoz.
Ugyan alkotmányos monarchiáról van szó, ahol az államfőnek gyakorlatilag
semmi politikai hatalma nincs, csúnyán szólva csak dísz, mégis, úgy
tekintenek rá, mint a nemzet „papájára” (jelenleg ugyebár mamájára),
mint egy szerteágazó család az ősöreg, kicsit már szenilis, sok vizet
nem zavaró, mégis mindenki által szeretett és tisztelt családfőre.
Így
hát első pillantásra hiába tűnik orcátlanul túlzónak a fülszöveg azon
állítása, mely szerint a 20. század elején valaki megmentette a brit
királyi családot annak legmélyebb válsága idején, van némi
igazságtartalma. VIII. Edward lemondása a monarchia újkori történetének
egyik legsötétebb szelete, a kötelességet és a hagyományokat mindenek
elé helyező tradicionális angol mentalitás arcul köpése volt, amit az
angolok soha nem bocsátottak meg annak, akit királyukként tiszteltek –
az már csak hab a tortán, hogy egy felkapaszkodott amerikai nőért dobta
oda a brit koronát. Utódjára nehéz és kényes feladat várt:
helyreállítani a királyi család jó hírét, visszaszerezni a megingott
bizalmat, és megszilárdítani a monarchiát.
Albert
Frigyes Artúr György yorki herceg erre látszólag a legkevésbé sem volt
alkalmas. Második fiúként (ahogy a britek az ilyet aposztrofálják:
tartalékként) nőtt fel apja és népszerű bátyja árnyékában, beteges,
nyilvánosságtól irtózó, különösebben semmiben sem tehetséges gyerekként.
Mark Logue azt állítja, borzalmas gyerekkor jutott osztályrészéül, ami
nyilvánvaló túlzás, de a szeretetlenség, az elnyomás olyan
frusztrációkat alakítottak ki benne, ami beteges tömeg- és
nyilvánosságiszonyhoz, dadogáshoz, ideges kitörésekhez vezetett. Ezt
pedig nyilván nem engedheti meg magának valaki, akinek az élete másról
sem szól, mint reprezentációról.
A
yorki herceg több terapeutát is kipróbált már, számtalan kezelésen
átesett, sikertelenül, amikor 1926-ban találkozott Lionel Logue-gal.
Logue Ausztráliából vándorolt át a húszas években Angliába, ahol
feleségével és három fiával új életet akartak kezdeni. Nem volt végzett
orvos, vagy logopédus, hazájában ékesszólásból nyert versenyeket,
előadásokat tartott, beszédtanárként dolgozott – módszereiről sokat nem
tudunk meg, csak annyit, hogy vegyítette a pszichológiát a hangképzés
fizikai kezelésével. Rejtély, hogy miért járt sikerrel a herceg
esetében, amikor igazi tudományos eredményei nem voltak, egyszerűen
valahogy egymásra talált orvos és beteg (vagy inkább: tanár és
tanítvány).
Ugyan
határozott előrelépéseket értek el, a herceg soha nem gyógyult ki
igazán a beszédhibájából, élete végéig – már királyként is – minden
jelentősebb beszédnél mellette állt Logue, előtte többször elpróbálták a
beszédeket, Logue olykor belejavított a szövegbe, és kihúzta a nehezebb
szavakat. Így volt ez a koronázási beszéd és a híressé vált háborús
beszédek esetében is – fura fricskája az életnek, hogy épp a világháború
idején elmondott rádióbeszédek maradtak meg leginkább a köztudatban
VI. György uralkodásából, pedig tán semmit sem utált jobban, mint a
rádiót.
A
király és a beszédtanár kapcsolata adja a könyv legérdekesebb részét,
azonban kár azt várni, hogy itt egy világraszóló barátság történetét
olvashatjuk. Valószínűsíthető, hogy Logue nagyon közel állt a királyhoz,
szerepe az apapótléktól a pszichológuson át a barátig terjedt, ám
mégiscsak egy király és egy ausztrál közember kapcsolatáról volt szó.
Logue igazi alattvalóként hódolattal viseltetett királya és királynéja
iránt, sosem lépte át a társadalmi határokat; még akkor is, amikor a
királyi család bensőséges esményeire kapott meghívást, megtartotta a
távolságot – ahogy a könyv is távolságot tart a szereplőitől és a
témától is. Érdekes történet, a történelemnek egy olyan szelete, amiről
eddig nem sokat tudtunk, betekintés a királyi kulisszák mögé – de csak
messziről, a kordonon túlról.
Kiadó: Gabo
Fordította: Bihari György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése