Stolmár Aladár: Az én Csernobilom

Azt hihetnénk, 1986 óta, a csernobili katasztrófa emlékezetes napjai óta épp elég idő telt el ahhoz, hogy világosan látható legyen a történtek minden részlete, technikai és politikai vonatkozásai. Azt hihetnénk, hogy az atomerőművi technika iránt feltámadt markáns bizalmatlanság maradéktalanul feltáratta a katasztrófához vezető okokat, és levonatta a politikával azokat a kötelező érvényű következményeket is, amik lehetetlenné tesznek egy hasonlóan fájdalmas következményekkel sújtó „eseményt”. Megmondom őszintén, mélyen meglepett Stolmár Aladár könyve, mivel minden mondatával azt hangsúlyozza: mindez nem történt meg.

Pedig kétségtelenül súlya van a szavának. Itthonról az elsők között szerzett atomerőművi mérnöki diplomát Moszkvában, részt vett a Paksi Atomerőmű tervezésében és beüzemelésében, több technikai újítás birtokosa a területen. Emigrációja alatt az USA-ban a csernobili katasztrófa kapcsán szakértőként és tanácsadóként is igénybe vették a szaktudását, s mivel már tanulmányai során volt alkalma szembesülni az RBMK-reaktorok biztonsági problémáival, nehezen találhattak volna erre alkalmasabb személyt.

Nos, én nem értek a magfizikához, és mivel alaposan felkavart a könyve, kicsit utánabúvároltam a neten a csernobili katasztrófa kapcsán lelhető információknak. Nos, valamilyen szinten a Stolmár által kiemelt legfontosabb tényező, a cirkónium-csövek égése vízgőzben bekerült a szakirodalomba. A 2009-ben Wigner Jenő Díjat kapott Aszódi Attila 2006-ban a Fizikai Szemlében közzétett cikkében, de már Szatmáry Zoltánnal közös, 2005-ben megjelent Csernobil-könyvében is tényként kezeli a cirkónium-vízgőz reakció meglétét, amely nem kis részben játszott szerepet a katasztrófa kialakulásában.

A fő különbség Stolmár Aladár következtetései és a szakirodalmak között abban látszik, hogy Stolmár szerint a reaktor alapjában, tervezési hibaként hordozza magában a hasonló balesetek lehetőségét, és mivel méretei okán alig szeparálható a környezettől, az esetleges balesetek környezeti hatásait, a nukleáris szennyeződés kiszóródását sem csökkenti szinte semmi. Stolmár semmi jelentőséget nem tulajdonít a hivatalos verzióban szereplő, az erőművi blokkhoz kapcsolt turbogenerátor kifutási próbáit vizsgáló kísérletsorozatnak, amelyet Gyatlov villamosmérnök dolgozott ki, és a reaktor főmérnöke: Nyikolaj Fomin engedélyezett; s amely a hivatalos, nyilvánosságra került baleseti jegyzőkönyvek szerint magát a balesetet okozta. Gyatlovot és Fomint is bíróságon ítélték börtönbüntetésre utóbb – Stolmár számára mindez annyira érdektelen, hogy utalás szintjén sem említi a könyvében.

Az általa feltett legfontosabb kérdés ugyanis ez: miért működhetnek még mindig zavartalanul a csernobili típusú RBMK-reaktorok szerte Oroszországban? Hogy lehet az, hogy a katasztrófa kockázatát folyamatosan a működésében hordozó technika egy ilyen trauma után is üzemelhet? E kérdés fényében a bűnbakképzés, a politika csúsztatásai valóban másodrangúak. És világunk jelenlegi „önképébe” sajnos igen jól illik, ha a szerző által sugallt valóban maradéktalanul igaz: hogy az „ellenpólus”, az USA a katasztrófa idején valójában azért nem lépett fel markánsan ezen erőművek bezárásáért, mert a saját, TMI-2 típusú reaktorai által neki is megvolt-megvan a maga szennyes takargatnivalója.

Rövidke könyv ez, ezt vetném a szerzője szemére egyedül. Igazán szívesen olvastam volna a vonatkozó témákról jóval többet, bátrabban szakmai jellegű fejtegetéseket ugyanúgy, mint még több anekdotát; hiszen mi minden maradhatott egy olyan szerző tarsolyában, aki egykor Jelcinnel poharazgatott, és jó pár „szakmai ködbe vont” politikai döntésnél jelen lehetett.

Kiadó: Silenos