A
húszéves Julia és Valentina Poole Chicago egyik külvárosában éli az
unatkozó amerikai fiatalok tipikus életét, nincs munkájuk, nem tanulnak,
a szüleik gondoskodnak róluk, amíg kitalálják, mihez kezdjenek
magukkal. Julia és Valentina egypetéjű ikrek, méghozzá tükörikrek,
Valentina tökéletes tükörképe Juliának, a szíve és a többi belső szerve
is a másik oldalon van, az anyajegyeik is egymás tükörképei – innen a
remek, ám kevésbé fordítható angol cím: Her Fearful Symmetry.
Mikor
az ikrek megöröklik Londonban élő nagynénjük, a sosem látott Elspeth
lakását és vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy egy évig a lakásban kell
élniük, és szüleik nem tehetik be oda a lábukat, a lányok élete
gyökeresen megváltozik. Unatkozó elkényeztetett kislányokból egy rejtély
főszereplőivé válnak, és legalább az egyikük nagyon élvezi. Julia az
első perctől menni akar, Valentina maradna, az örökség sem nagyon
érdekli, ám kettőjük közül mindig ő volt az irányíthatóbb, aki csak ment
a testvére akarata után, így hát a két lány huszonegyedik születésnapja
után felpakol, és beköltözik a Highgate temető tőszomszédságában lévő
Vautravers-ház egyik lakásába. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy
feltárják családjuk múltját, hogy megtudják, mi választotta szét annak
idején anyjukat és nagynénjüket, akik maguk is ikrek voltak, így
szakításuk még érthetetlenebb az életet egymás nélkül elképzelni sem
tudó ikerlányok számára.
Kalandokat
keresnek, válaszokat várnak, ám amit Londonban találnak, az minden
képzeletüket felülmúlja. Megismerkednek a ház többi lakójával,
Roberttel, aki Elspeth szeretője volt, és nem képes kilábalni gyászából;
a kényszerbeteg Martinnal, akit húsz évnyi házasság után hagyott el
felesége, és még valakivel, halott nagynénjükkel. Elspeth kísértete a
lakása foglyaként lebeg ide-oda, míg meg nem erősödik annyira, hogy
kapcsolatba tudjon lépni a lányokkal, és elkezdődik egy klasszikus
kísértethistória, porba írt üzenetekkel, automatikus írással,
ouja-táblákkal.
A
lányok próbálják kifaggatni Elspeth-et arról, mi történt közte és az
anyjuk közt, miközben Robert és Valentina egyre közelebb kerülnek
egymáshoz. A féltékeny kísértet azonban nem engedi el egykönnyen élő
szerelmét, ahogy a testvéréhez mániákusan ragaszkodó Julia sem képes
elfogadni, hogy Valentinának már más is fontos. Ahogy a viszonyok
összekuszálódnak, egyre baljósabb, egyre sötétebb lesz az elbeszélés
hangulata, és sejtjük, hogy nem számíthatunk rózsaszín befejezésre,
azonban Niffenegger még így is képes meglepni minket. Igazi viktoriánus
kísértethistóriát varázsolt elénk, olyan kegyetlen és gonosz
végkifejlettel, amit először el sem hiszünk, aztán meg már nem akarjuk
elhinni. Kíméletlen, gonosz, mégis remek.
Annyira,
hogy majdnem képes elfeledtetni a regény hibáit, pedig vannak szép
számmal. Felesleges és hiteltelen az Elspeth titokzatos naplójában leírt
nagy múltbéli titok, annál is inkább, mert semmi hatással nincs a
cselekményre, sem a szereplők egymás közti viszonyaira. Mintha az egész
konfliktus az idősebb ikrek közt csak ürügyként szolgálna, hogy a lányok
Londonba menjenek. Robert vívódása halott szerelme szelleme és a rá
kísértetiesen hasonlító unokahúga között elég nevetséges, ugyan nagyon
sajnáltam menet közben, amiért elvesztette szerelmét, de ennek a
groteszk háromszögnek a fenntartása valljuk be, csak rajta múlt, és nem
volt elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki.
A
két lány karaktere nagyon tetszett, egy külön kis világ ők, eleve
mindenki számára rejtély egy ikerpár kapcsolata, aki nem élte át, el sem
tudja képzelni, milyen lehet, ha „van még egy belőlem”, de szimbiózisuk
már túlzásnak tűnt. Akkor voltak a legérdekesebbek, amikor külön láttuk
őket, ahogy próbáltak függetlenedni, és megjelent a saját
személyiségük. Amikor nem „az ikrek” voltak, hanem Valentina és Julia.
No és ott volt a minden szálat a háttérből mozgató Elspeth. Furcsa ezt
így leírni, de a kísértet alakja volt a legérdekesebb a könyvben, azzal
együtt, hogy – ne legyenek illúzióink – nem jóságos, kedves kísértetről
van itt szó. A könyv vége jócskán hagy gondolkodni valót afelől, hogy
miért is csalta oda a lányokat Elspeth, miért kötötte ki, hogy egy évig a
lakásban kell élniük, mit akart elérni, én hajlok arra, hogy kezdettől
csak szórakozott mindenkivel. És amikor lehetősége nyílt, hogy megkapja,
amire a legjobban vágyott, gátlástalanul feláldozott bármit.
Gonosz
könyv ez, olyan kérdéseket tesz fel, amire tiszta szívvel senki sem
akar válaszolni, amit tán jobb is békén hagyni, mert a válasz a saját
gyarlóságunkat leplezné le. Meddig mennénk el, hogy visszakapjuk azt,
akit szeretünk? El tudjuk-e engedni a szeretteinket? El tudnánk-e
fogadni, hogy nélkülünk éljenek tovább és kezdjenek új életet? Akarjuk-e
egyáltalán látni a saját kísérteteinket? Mindenki hibákat követ el a
történetben, és mindenki kegyetlenül megjárja a végén, és furcsa ezt
leírni, de tán az lesz a legboldogabb, aki elmegy, és megbékél a
halállal.
Tán
nem véletlenül rímel erre az, hogy a könyv egyik főszereplője maga a
temető, a híres Highgate. A viktoriánus kor monumentális sírkertje a
maga százhatvanezer halottjával és műalkotásnak is beillő emlékműveivel
egy külön kis város London szívében, hatalmas, élő, lélegző múzeum, amit
egy maroknyi önkéntes gondoz és próbál fenntartani. Robert maga is a
temetőben dolgozik idegenvezetőként, miközben ezerháromszáz oldalra rúgó
disszertációját írja a temető történetéről. A sírkert baljós hangulata,
Robert kísérteties éjszakai sétái, a családi kriptában lévő koporsók
mintha mind a temető felé vonzanák a szereplőket. A hely és lakói éppúgy
részei a normális életnek, mint a londoni utcák, terek, boltok. A
temető különleges, és mégsem az. Miként a halál is különleges,
titokzatos, ám része az életnek.
Gyönyörű
könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába
húz, és sokáig nem ereszt, legszívesebben ott lennénk a Highgate-ben,
vagy a Vautravers-házban, aztán amikor elérkezik a végkifejlet,
menekülnénk, de nem ereszt. Niffenegger nagyon tudja, hogy kell olyan
történetet írni, ami az olvasóval marad, és ott mocorog a fejében még jó
sokáig. Ilyen volt Az időutazó felesége, és ilyen A Highgate temető
ikrei is. Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír ezek után, és csak remélni
tudom, hogy még jó sok hasonló színvonalú könyvet olvashatunk tőle. Azt
már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy jó lenne, ha nem kéne ennyit
várni a következőre.
Kiadó: Athenauem
Fordította: Gálvölgyi Judit
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése