Pete
Gardennek rossz napja van, még a kocsijával is összevész. A kocsi
Rushmore-hatása nem engedi részegen vezetni. Rossz napja van, na
persze; épp most vesztette el Berkeley-t. Meg a feleségét, de majd lesz
másik, ha dob egy hármast. Végül is Birtokos maradt, tovább játszhatja
hát az Aranyos Kék Rókák csoportjában a Blöfföt. Ha némiképp meg is nőtt
a tét – Luckman, a Keleti Part nagymenője száll be játszani a
csoportba. Ha némiképp még nagyobbra nő, azt az öngyilkos hajlamú Pete
talán nem is lesz képes elviselni. Pedig nő, és Gardennek játszania
kell. És csalnia, és a csaláshoz be kell vonnia a játékba egy prekogot,
meg egy pszit.
Ha
csak ennyit olvasok, már tudom, ismét Philip K. Dick elméjének tágas
ketrecébe zár az olvasott szöveg. Nemcsak a visszatérő motívumok okán, a
Rushmore-hatás (egyfajta korlátozott gép-öntudat) vagy a prekogok (a
történhetőt előre érzékelők ) jelenléte miatt. A legfontosabb visszatérő
motívum a „kizökkentség” amiről - úgy látszik - csak a paranoidok
tudnak: a világ „látványa” mintha nem fedné már magát a világot.
Ráadásul ez a „kizökkenés” Dicknél mindig valamiféle felbonthatatlan
állapottá lesz, amiből nincs menekvés. A legtöbb könyve ilyen: a
„kizökkentség” helyzeteibe fagyott hősök cselekvései nem oldhatják fel
létezésük paranoid „dilemmáit”. Kicsit olyan nekem az író, mintha
megalkotta volna a nem-eukleidészi matematika irodalmi megfelelőjét.
Létezésünk egyes axiómáit – tekintsünk el attól hogy ezek jobbára
közmegegyezés tárgyai – megkérdőjelezi, de úgy ahogy a paranoid
skizofrén sakkozik: ha másként is állítja fel a bábukat, mint a
„normalitás”, utána a szabályok szerint játszik. A saját belső logikája
szerint következetesen. Csak a „valósága” disszonáns. „Mr. Garden, mikor
figyelt fel először ezekre a testetlen érzésekre, mintha a világ maga
körül nem volna egészen valóságos?” Kérdezi a pszichiáter a főhőst a
könyvben. Ez a kérdés Dick igazi kérdése hozzánk.
Most
épp egy invázió formáját ölti ez a „kizökkenés”? Amely mégsem igazán
megszállás, inkább „katonai béke”, fegyverszünet a maradék pár millió
földlakó és a Titán vugjai között? Gyarmatosítók és mégsem azok, jelen
is vannak, meg nem is, uralnak is, meg nem is? Győztek is, meg nem is? A
„kizökkenés” mélyebben fekszik, és a könyvet érdemes elolvasni érte,
hol – én ugyan el nem árulom. Iszonyúan összerakott mese ez, amit
képtelenség ennél mélyebben ismertetni anélkül, hogy el ne árulnánk a
konklúziót – amely látszatra maga is összetett és ellentmondásos,
látszatra többféleképpen is értelmezhető. Mégis, világos és egyértelmű e
bonyolult konklúzió következménye: a függöny-valóság mögött iszonyú
játszma folyik, amely játszmának mi vagyunk a tétje, mi, az emberiség.
Voltaképp
hallatlanul unalmas panel, igazi hegyek szülte egér is lehetne. Tét az
egész emberiség – klisévé koptatta a filmipar, a szakmányban termelődő
bestsellerirodalom. De higgyetek nekem, ez nem a megszokott
döglet-unalom. Philip K. Dick gondoskodik róla, hogy a maga kifacsart
módján több köze legyen a mélyen bennünk lakozó félelmekhez: hogy bábui
vagyunk „hatalmak játszmáinak”, egy olyan játéktáblán, ahol nem ismerjük
a szabályokat. Vagy legalábbis nehezen tudjuk elképzelni, hogy aszerint
kellene lépnünk, ahogy sulykolják. A kultúránk mélyén egy ilyen
„küzdelem” folyik – erről (is) szól a kereszténység. Ahol is tudjuk,
legalább az egyik „játékos” folyamatosan csal.
Dicknek
több köze van az alapmítoszainkhoz, mint a divathoz. És valahol a tudat
alatt borzong-rezonál bennem „valaki”, ahányszor csak olvasom. Valahol a
logika alatt ott „reszket ezer félelmem”, és úgy sejti, az írónak
valamiképpen „igaza van”. És fél attól, hogy mi van, ha tényleg?
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése