2017. január 30., hétfő

J. R. R. Tolkien: Kullervo története

Tényleg gyerekes kicsit, mennyire tudok örülni minden ilyen megjelenésnek! Minden egyéb mániám időlegesen háttérbe képes szorítani – továbbra is kitartok e kamaszkoromban gyökeredző szenvedély mellett: továbbra is érdekel minden fecni, fogalmazvány, részlet, amivel a Professzor hosszú élete folyamán elszöszölt. Ennek fényében hogyne érdekelne az egyik első, jól elkülöníthető mű-kísérlet – hogyne érdekelne Kullervo története az ifjú J. R. R. Tolkien által elmesélve… De megértem, ha mást így ez a hír nem hoz lázba, hogy megjelent egy író zsengéje, s mellé fűzve az a két (valójában kétszer megfogalmazott egy) beszédvázlat, amellyel a finn nyelv és a Kalevala iránti rajongását egykor kifejezte. Ez valóban inkább a hardcore rajongók terepe – az elvetemültebbeké, akik annak idején például megörültek a Húrin gyermekei kötetnek, akik Túrin Turanbar életéről és kalandjairól eleve jóval többet szerettek volna hallani, mint amennyi a hagyatékból elsőre kinőtt kötetben: A Szilmarilokban szerepelt. E kötetet elsősorban tényleg azoknak ajánlanám, akik nagy élvezettel merültek el a hagyatékból előkerült művekben – sőt, Tolkien nagyközönségnek szánt nyelvészeti előadásait, a Szörnyek és ítészek kötetét is élvezettel forgatták…

Nekik ugyanis rengeteget adhat. A legtöbb kutató vitán felül álló tényként kezeli: ahogy Tolkien tündenyelvei közül a nemesebbet, a quenyát a finn nyelv belső zenéje, hangzásvilága és szerkezete ihlette, úgy a megátkozott, ifjú Túrin sorsa alakulásának előképe a Kalevala egyik antihőse, Kullervo sorsának alakulása. A tanulóévek egy hallatlanul fontos pillanatában, még a háború embert próbáló évei előtt az ifjú oxfordi diák kezébe került a Kalevala, W. F. Kirby 1907-es angol fordításában. Ahogy Verlyn Flieger, a kötet szerkesztője írja előszavában: …nagyon is hihetőnek látszik, hogy az, hogy a Kalevalát a finnek „Finnország mitológiájának” tekintették, legalább akkora hatást tett az ifjú Tolkienre, mint maga az eposz, és nagymértékben erősítette azt az ambícióját, hogy ő alkossa meg az „angol mitológiát”.  Írtam már egyszer, a Befejezetlen regék… kapcsán: négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak.

Tolkien Kullervo-története is egyfajta újrateremtés – nem fordítás, hanem újraértelmezés. Hiszen ahogy a professzor maga megjegyezte, a finn nyelv elsajátítása kísérletéből súlyos veszteséggel kellett visszavonulnia. Menyasszonyának, Edith Brattnak írt levelében így fogalmaz: Megpróbálok az egyik történetéből, amely valóban nagy történet és igen tragikus, elbeszélést formálni… versrészletekkel meghintve. Érdekes látni, hogy a későbbi, érett (professzor) szerzőhöz mérten ebben az egyik (talán a leg-) első hosszabb lélegzetű, nagy igényű munkájában milyen eszközökkel él az egykori diák. Nos, a későbbi stílus meglepően sok elemét felfedezhetjük – a pár mondatos, olykor kissé patetikus hatású, de néhány megfelelően választott jelzőtől mégis földszagú, erős jellemzésektől a bővebb kifejtésre kiválasztott pillanatok sajátos Tolkien-i önkényén át (amely önkény hajlamos a neki fontosra aránytalanul sok időt szánni, pökve akármilyen dramaturgiára) a jellegében ehhez az általam fogalmazott stílusmegidéző mondathoz hasonló poszt-viktoriánus, sokelemű körmondatok szeretetéig számos íz fedezhető fel Kullervo Tolkien által újrarajzolt történetében, amelyeket a későbbi munkáiban is megcsodálhatunk.

Furcsát mondok – mégis önmagáért varázslatos. Tény, Kullervo története alapvető mintája a saját történetfolyamba álmodott egyik legszebb sorstragédiának, Túrin történetének – mindazonáltal nemcsak a későbbi, kifejlett eposzi történet előképeként lényeges. A fiatalembert mélyen megragadta az a nyers erő, ami az Elias Lönnrot által (valószínűleg több gyűjtött változatból) egybefűzött regékből árad. A maga verziója egyfelől ennek az erőnek a megragadására tesz (végül töredékben maradt) kísérletet, másfelől elindul az úton, melyen a saját könyveivel is annyit jár – megkísérli mindezt ellentmondás-mentesíteni, ívbe húzni, azaz a szájhagyomány ellentmondásos rege-jellegéből kifejtené magát a (finn hagyománytörténetben a gyűjtő és összefűző Lönnrot minden vélt vagy valós szándéka ellenére valójában meg sem születő) nemes eposzt. Megalapozza az ellentmondást, amely később az egész pályát végigkíséri – azt a sajátos alkotói helyzetet, amely nem tud választani rege és eposz közt, s csak akkor „készül el” teljesen, ha e dilemmáról lemondva pusztán történetet mesél.

Hogy Tolkien milyen pontosan látta a két megközelítés közti különbséget, arról a (két formában) kötetbe szerkesztett Kalevala-előadásvázlat árulkodik. Ahogy fogalmaz, a finn mítoszoknak van egy üdítően bárdolatlan „aljnövényzet-jellege” – sem a keresztény szerzetesek másolás közben szemléletmódot fordító hitének, sem a jellemzően XVIII. század-eleji nemzeti eposzi „fatörzzsé” növesztés közben való sarjúirtásnak nem estek áldozatul; kései lejegyzésükig őrizte őket (a maga ijesztő, fésületlen, tudománytalan esetlegességével) a szájhagyomány. Az ifjú nyelvész elgyönyörködik a nyelvben, amit valójában nem ért, és abban a produktumban, amit a maga nemében Európában egyedülállónak tekint: a mítoszban, amiből üdítő teljességgel hiányzik a morál.

Külön misét érdemelne, tényleg, hogyan próbálta e két megközelítést – e regeit és eposzit – a saját mitológiájában egy életen át egyfajta egyensúlyban tartani. Hogyan próbálta a maga morális dilemmáit mégis „beleélni” a meséibe – anélkül, hogy ebből nyernék az erejük. Most csak örülni szeretnék ennek a könyvnek, annak, amit kaptam tőle, hogy rácsodálkozhattam egy tudományos pályára készülő ifjú oxfordias iróniával, kedves bennfentes kiszólásokkal megszórt szövegeire (amelyek nyilván kulturált keretek közt maradó derültséget keltettek); hogy ismeretlen sorokat olvashattam az embertől, akinek minden (jellemzően töredékben maradt) művét csodálom. Mert mikor olvasom őket, beburkol belőlük a szél, amely egy soha nem látott, mégis zsigerig ismerős otthon üdvözlő vacsoratüzének illatát hozza felém.

Kiadó: Európa
Fordította: Tótfalusi István

2017. január 26., csütörtök

A Bigger Splash - Vakító napfényben - Film

Marianne Lane (Tilda Swinton) legendás énekes. Egy női testbe született David Bowie – bár a pillanatban, amikor megismerjük épp szinte beszédképtelen a hangszálműtétje miatt. A partnerével: Paullal (Matthias Schoenaerts) Pantelleria bájos szigetének egy villájában pihennek, amikor a szigetre érkezik Harry (Ralph Fiennes) frissen magáénak elismert lányával, Penelopéval (Dakota Johnson). Marianne valaha szerette Harryt, a dalai producerét, a sikerei kovácsát – Harry (az első pillanattól egyértelmű) még mindig odavan Marianne-ért. Ez a négy ember napozik, bolondozik, évődik és bosszantja egymást a medence körül, a perzselő mediterrán nyárban… amíg ki nem forr minden rejtett szándék a viszonyaik álcái alól, amíg elő nem buggyan a nyár leveséből a valódi arcuk.

Első látásra egyszerűen nem szerettem Luca Guadagnino filmjét. Nem szerettem Harry harsány, kivagyi és tolakodó művészségét, az örökös pörgésben a másikra valójában ügyet sem vető akarnok önzést – egyrészt nem éreztem eléggé árnyaltnak a figurát, könnyebb útnak éreztem (nem Ralph Fiennes játéka miatt – ő kiváló, mint mindig). Idegesített – hiszen én éppen nagyra becsülöm a másiknak adott béke ízeit, a Marianne és Paul kettősét dinamikában tartó jámbor kompromisszumok világát. Erre jöttem rá (ahogy fokozatosan ráébredtem a film képeire, ahogy a nap legmeglepőbb, oda nem illő pillanataiban bekúsztak elém) – hogy magát ezt az annyira európai, kapcsolati dráma-alaphelyzetet nem szeretem. A szituációt, amikor a pont elégnek tűnőt megpróbálja a még mindig többnek tűnő…

Az alaphelyzetet nem szeretem, amiben (mert most ilyen világban élünk) mindenki sérült. Két sérült pátyolgatja egymást a szigeten, a hangképtelen énekesnő, meg a gyógyult alkoholista-suicid… aztán megérkezik a harmadik sérült, őrült pánikban magától, egy teljesség (neki az volt…) érzet-emlékébe kapaszkodva, markolászva a semmit, a folyamatos bennfentes, aki jobban ismeri a szigetet, mint a vendéglátói, aki rögtön otthon érzi magát, átveszi a parancsnokságot, telipakolja a hűtőt, süt, főz, vendégeket hív a más házába… A lányával, aki a frissen gründolt apa mellett épp világot lát és a magány meg az önzés középiskolájába jár. Nem szeretem ezt az alaphelyzetet, amiben minden művész ennyire sérült – mintha a művészet csak akkor volna hiteles, ha szakadásig feszülne a hang, ha a test gépi mámorokig tangózna az öngyilkosság gondolatával, ha a lélegzet telésében és ürülésében folyvást így rettegne: ó, jaj, egy pillanatig se legyen, még a WC-n se legyen középszerű… egy ilyen film értelemszerűen valamilyen tragédiába fut ki (hacsak nem akkora erejű belső vízió, mint például a Nem félünk a farkastól…).

Pedig lényeges tükör Luca Guadagninoé – Jean Emmanuel Conil regényének újabb adaptációja; a regényből készült korábbi filmhez, Jacques Deray A medencéjéhez képest jól eltalált hangsúlyeltolódásokkal. A medencében annak idején Alain Delon, Romy Schneider és Maurice Ronet lubickolt emlékezeteset – szintén súlyos gárda… de nem alkották ilyen pontosan meg az egymás iránt érzett felelősségbe csomagolt közöny filmjét. A tudomásul vett hazugságok filmjét. Guadagninonak van saját víziója. Mégpedig rólunk, európai emberekről. Sokan vélték kidolgozatlannak, feleslegesnek a menekültek filmbe emelését, ahogy a sziget hétköznapjait veszélyeztetik az érkezésükkel, olvastam, ahogy „leügyetlenezték” ezt a „szálat” – amire csak a tragédia miatt, az „egy menekült is tehette” banalitása okán volt szükség… Először is nem szál, csak a környezet, a miliő harmóniafosztó eleme. Másodszor sokkal élesebben láttatja a „művész-attitűd” tükrét, ahogy láthatóan az összes szereplő teljes közönnyel ügyet se vet rá. Van egy remek dupla páros jelenetsor – Marianne és Harry vásárolni mennek (évődéstől az elutasításig), s miközben várják a parasztnál a csemegét, a rádió a menekültválság nehézségeit ecseteli. Ugyanekkor Penelopé és Paul elindulnak úgymond úszni a tóhoz, s összefutnak egy csapat frissen partra szállt alakkal, akik némi toporgás után elsomfordálnak – a párocska számára ez csak egy megakasztó, buta közjáték, ahogy a saját vágyaik után kullognak… valójában egymás iránt is ugyanezt a közönyt hurcolva, hiszen csak arra figyelnek, amit a másiktól akarnak.

Marianne végre nyíltan kidobja Harryt, Penelopé eközben elvéteti a szüzességét Paullal. Harry némileg részegen ér haza, s a medencénél dulakodni kezd Paullal – berántja a vízbe, fojtogatná, de az erősebb, fiatalabb férfi győz. Harry ül a medence fenekén… egy holttest a medencében, és két nő, aki talán aludt, talán – látta.

De valójában mindegy, ki mit látott. Itt mindenki csak arra figyel, amit a másiktól magának akar – a tragédia előtt, alatt és után is. Miközben tudják egymásról, hogy kicsodák. Tudják egymásról, hogy mi történt az öbölben, mi a medencében, mi történt a rendőrségen és mi nem – egymás kisszerűségeit zsigerig ismerik. A nagyszerűmániás belefulladt a kudarcába – némi segédlettel. A klinikai, hideg kíváncsiság elvesztette a szüzességét. A visszafogottság csalt és megcsalatott, az elfojtás eztán a másikról való tudás egy rétegét is el fogja fojtani, elfojtja, hogy a másik csalt, és ölt – a némaság van miért és van miről hallgasson. Mindez azért, mert mély közönnyel csak arra figyelünk, amit akarunk a másiktól. S amit nem akarunk, az talán tényleg nem is létezik.

Valójában ez egy egészen kiváló mozi. És Tilda Swinton csodálatos benne.

2017. január 23., hétfő

Kemény István: Állástalan táncosnő - Összegyűjtött versek 1980-2006

Egészen méltatlannak érzem magam rá, hogy okosságokat keressek ezekhez a versekhez. A költészet élő áramában ugyanis szerintem már rég nem a különben közszájon forgó dilemmák (Pilinszky vagy Weöres – vagy tán inkább Petri?) formálják az ifjú megszólalók (epigoni) nyújtózását a hang biztonságához. Mások a mai legfontosabb hatásadók és közöttük minden bizonnyal jelentős szerepet tölt be Kemény István – nyelvi attitűd és szabadságfok tekintetében is. Nyilván hosszan sorolhatnám itt a neveket az övé mellé; a költészetünk gazdag és élő, az érzések robbanása elől szavak szelepét kereső leányok és ifjak számtalan irányba tapogatózhatnak az útkeresésben – de nem ártana tudniuk: amikor például Závada Petiért, Simon Marciért lelkesednek, nem kis részben Kemény István inspirálta meglátásokért vannak oda… Egészen méltatlannak érzem magam rá, hogy okosságokat keressek ezekhez a versekhez, hiszen rám is erős hatással volt az a könnyed szófűzés, amely olykor két szó között hatalmas súlyokat ejt el könnyedén. Ráadásul olvasás közben vagyok – egy életmű olvasása közben; eltarthat évekig, mire ez az egykori kötetek lírai naplóihoz képest másképp, időrendbe rendezett kötet leülepedik bennem.

Érdekes volt látni, mennyire sokan akadtak fenn ezen a rendezési elven egyébként, hányan keresték azt az érzést, amit a Játék méreggel és ellenméreggel, a Valamit a vérről, vagy az Élőbeszéd szerkezete, a versek egymással beszélgetései, az ott kialakult vers-feletti gondolatmenetek sugalltak. Tény, ez a kötet az 1980 és 2006 között született versek egybesöprése által nem váltja ki úgymond az időszakban megjelent köteteket. Kemény István erősen szerkesztett, ciklusokba rendezett lírai naplótöredékeit, amelyek - ahogy egy jó, novellafüzérből formálódó regény - az érzetek által mindig sugalltak egy prózai mód sokkal szegényebben elmesélhető (olykor mégis bájosan banális) történetet is. Mégis – én ezt a vállalkozást becsülöm többre. Mert a regényből mindig kimarad valami, a szerkesztés sallangtalanít, sűrít, kihagy – egy mesterséges teret és időt hoz létre, amely nyilván jelent; de legjobb esetben is (a kiváltott hatással, teljes egészében) az elmesélt élet egy klinikai körülmények közt szikével lemetszett szeletét jelenti, amiről (mintegy a szöveg „tárgylemezéről”) minden zavaró, képet homályosító momentumot eltávolítottak. A lírai napló (még a ciklusok naplótöredékeiből fűzött is) minden esetben gyönyörű, magán túl mutató mű – de értelemszerűen minden esetben művi.

Ezért örülök, hogy Kemény István életművének láthatóan tudatosan leválasztott, úgymond átnézett, „már nem bántom, már nem nyúlok hozzá” feléből nem lett lírai napló. Az időrend a gondolatmenetek és formai eszköztár teljes alakulásának tükrét rejti – az ellenpontozódó, túlzásokat konstatáló tartalmi vissza-beszédtől a formálás iskolájáig. Hallatlanul szépen kirajzolódik (számomra legalábbis): a bátran asszociáló, olykor teljes sorokat, versszakokat trambulinugrások kivitelezésére használó ifjú költő hogyan jut el egy takarékos, a végtelenségig pontosított beszédmódig – ahol minden túlzott képsűrűség-érzet nélkül a szavak egymáshoz való viszonyában valósítja meg könnyedén ugyanazt a trambulinugrást. Példaként hadd álljon itt az egyik kedvencem, amely még recenziós epigonverset is követelt magának (a hozzáfűzésemben valójában egy saját, élethelyzet-rokon tapasztalattal teljesíteném tovább a képet, amely természetesen önmagában is épp eléggé teljes…)


Este az üdülőben

Mi a cégünk bizonyos dolgozói vagyunk.
Öt család vidékről, a fővárosból három.
Hét napja már, hogy itt üdülünk. A fordulat
rég megtörténhetett volna velünk.

Nem panaszkodunk, erről azért szó sincs.
Ne érts félre, ez nem egy szavalókórus.
Nem őrültünk meg. Az utolsó este alkalmas
a számadásra, és mi megragadjuk. Ennyi.
Röviden rólunk. Mert nem senkik vagyunk.
Egyikünk pipázik. A másikunk viccet istenien
mesél. Harmadikunk gitározik. Van egy,
aki tévévetélkedőkön indul. Ő a múltkor
látott egy indiai filmet. Mi ez, ha nem mi?
Egyszóval érdemtelenek nem vagyunk.

Megérdemeltük a hatvan fenyőt a kertbe,
a betelő hold fényét is megérdemeltük.
Az olcsó szállást, a csendet, szánkóink
alá a havat, ezt mind megérdemeltük.
Farkasüvöltés, az tényleg túlzás lett volna,
de nem is volt. Nem is hiányzott.
Az izzó, parázsló szempárok tánca
a bozótban, az egy dolog - hát ezt azért mégse.
Mi magunk is röhögnénk. De várj csak,

te ugye a különb vagy? Értjük, ne izgulj.
Van itt egy üzenet. Talán neked szól.
A felhőkre volt írva tegnap. Mielőtt
jöttél. Az erdő lélegezte tegnap. A
boltos adta, de romlott volt, és mi mégse
haragudtunk. A szívünkbe volt írva.
A hold hagyta itt, mert pár napja
kerek volt és szép. Van itt egy üzenet.
A fejünket összedugtuk
fölötte, de hát túl szép. Mi téged
mindig semmibe vettünk, tudod.
Most sincs ez másként, és jól is van így.
Olvasd el, itt van. És ha neked se
sikerül, akkor is jó lesz. Akkor így van így
.


Ez a játékos bőbeszédűség valójában elképesztően sűrű… a bizonyos dolgozói, a te ugye a különb vagy… Kemény István általam legtöbbre becsült, kifinomult takarékossága ül itt a szavakba – ezeket az összetételeket nehéz lenne ekkora asszociációs potenciállal ennél kevesebb szóban elmesélni. Olyan szómegbecsülés ez, amely itt-ott már az ifjúkor lazább szövésű szövegeiben is feltűnik, például a Nagykiterjedésű parkban (Ez a belső völgy, ide már / ritkán vetődik felületes ember), olyan „pontos keresettség” amely (például a Parti Nagyra jellemző gyönyörű nyelvromlás-kori szó-faragványok helyett) a szavak egymáshoz való viszonyában keresi, a lehető legplasztikusabb hétköznapi egymás mellé rendelésével keresi a megfoghatatlan többleteket. Technikai értelemben engem e kötetben jelenleg leginkább az ide vezető út izgat – szerintem értitek, miért mérem években e kötet leülepedési idejét…

Elgondolkodtam, hogyan alakulhatott így e pálya: egy sokrétű kíváncsiságból hogyan lett ez a szavak viszonyaival ilyen mélységekig szöszölni hajlandó pontosságkeresés – hogyan születhetett meg ez a fajta figyelem. Furcsa mód nem költői rokon-példák, hanem Milne, Karinthy, bizonyos mértékig Mark Twain szövegek hozták a választ – ezt az attitűdöt Kemény István a családjának köszönheti. Annak a figyelem-megosztási kényszernek, amit a férj-mivolt és az apaság jelent – amely a költészetünkben (szégyen, nem szégyen…) ennyire nem gyakori. Ami elvonhatta a figyelmet, de másfelől a megragadható maradékot sokkal sűrűbb fókuszba segítette. Legalábbis szerintem. Én a helyében (ezt is) megköszönném a családomnak.

Szerintem maradandó, fontos kötet. A sorba, a többi Kemény kötet mellé. Mert ha nem ismered a költőt, kedves olvasóm, előbb vedd a kezedbe a Valami a vérről-t. Hogy ezt a kötetet, a pálya megrajzolt felét a maga teljességében tudd értékelni. Arról nem is beszélve: e pálya még rajzolódik… és követhető, ahogy rajzolódik.

2017. január 19., csütörtök

Jonathan Franzen: A huszonhetedik város

„Mivé lesz egy város, melyre senki élő nem emlékszik már, s mivé lesz egy kor, melynek elmúlását senki élő nem gyászolja többé? Csak St. Louis tudja a választ. Magában hordta végzetét, és tragédiáját, mely csak neki volt tragédia.”

Jonathan Franzen első regénye éppoly grandiózus terveket dédelgető, felforgatásra törekvő, radikális társadalomkritikát megfogalmazni óhajtó első regény, ahogy azt a fenti hatásvadász idézet sugallja. Tipikus első regény egy - ma már tán kimondható - tipikus amerikai szerzőtől, aki már huszonévesen nyíltan arra játszott, hogy megírja a Nagy Amerikai Regényt és ezért nem riadt vissza semmitől. Az idő őt igazolta – a Javításokkal minden kétséget kizáróan beírta magát a Nagy Amerikai Regényírók közé, mi meg igazából hálásak lehetünk, hogy ezt a néhol rettentő idegesítő, néhol meg rettentő szerethető fiatalkori vadhajtást már csak a későbbi nagy művek után olvashattuk.

Persze azért szidni kár. Egy korszellemet követ, a hetvenes-nyolcvanas évek felforgató, rendszerkritikus szerzőiét, akiktől nem csak a gátlástalanul túlhajtott kritikát, hanem az olykor groteszkbe hajló jelenetek iránti szenvedélyes odaadást is átveszi. Nagyon pongyolán fogalmazva, ilyen az, amikor Jonathan Franzen Thomas Pynchont akarja majmolni. (Nyilván minden feltörekvő fiatal szerzőnek van ilyen időszaka – még jó, hogy hamar letett róla. Jobban áll neki, ha a saját stíljében ír.) De ne legyünk ennyire durvák. Minden radikalizmusa és túlságosan is fifikásnak szánt, de ezer sebből vérző politikai thrillerbe illő átverés-szála ellenére ígéretes, szórakoztató, az emberi kapcsolatokat már itt is értőn és elevenünkbe maróan boncolgató regény A huszonhetedik város.

Melynek középpontjában St. Louis és az ő hanyatlása áll. Egy város regénye – egyben az Amerikai Álom fésületlen kritikája. Nagyívű történelem, fényes dicsőség, dübörgő gazdaság, gáttalan terjeszkedés az egyik oldalon – radikálisan kettészakadó társadalom, képmutató kertvárosi középosztály, utcai bűnözés és drogkereskedelem a másikon. A kettő közt pedig mint egy pattanásig feszített húr, ott terpeszkedik a Diadalív. Jelképek és álmok feszülnek egymásnak, miközben főszereplőink, a diadalmas emlékmű építője, Martin Probst és a város frissen kinevezett indiai származású rendőrfőnöke, S. Dzsammu végzetes táncukat járják egymás körül.

Politikai csoportosulások, idegengyűlölet, gazdasági érdekek, titkosszolgálati műveletek, terrorizmus, drogláncon tartott prostik, lehallgatások, gyilkosságok – van itt minden, mint a búcsúban. A Franzen-i „kötelező külföldi szál” itt nemhogy az ajtónk előtt kopogtat, de az uralmat is átvette a városunkban – hogy a primitív de sikeres ingatlanmanipuláció mellett a város politikai irányítását is átvevő indiai betelepülőket vagy az ellenük minden létező előítéletükkel harcoló amerikai republikánus honpolgárokat éri-e nagyobb sikerrel a kritika, az bizony lapról lapra változik. Nem számoltam, de majd’ félszáz szereplő kergetőzik a lapokon, és bizony mindegyikük sáros, vagy legalábbis bűnösen naiv és megvezethető. Ez a gazdasági manipulációktól átitatott nagypolitika világa, ahol tisztának maradni nehezebb, mint szerencsejátékfüggőnek tisztán átvészelni egy Vegas-i kirándulást.

Franzen pedig gondoskodik róla, hogy mindenki szépen alaposan megmártózzon a fertőben. És leginkább itt bicsaklik a regény. Egyrészt túl sok a szereplő, túlságosan súlytalan és már-már karikírozottan vázlatos némelyikük, másrészt nem egyszer érezhetjük, hogy maga a szerző is elvész a saját machinációi közt. Olykor megvillan valami az érett szerző zsenialitásából, többnyire akkor, amikor szán időt és figyelmet a kulcsszereplők közti kapcsolatoknak, és nem egyszer sikerül itt is néhány mondattal úgy belénk marnia, hogy levegőt sem kapunk – de ezek vannak kisebbségben. Elmondhatatlanul örülök, hogy a túltolt politizálás és a thrillerbe burkolt rendszerkritika helyett az emberek felé fordult későbbi regényeiben. (Egyébként a Javítások és a Szabadság olvastán világosan látszik, hogy a társadalomkritika is hatásosabban átjön, ha a mikrofolyamatokból bontja kifelé és nem fordítva.)

Minden hibája ellenére érdekes látni, honnan indult napjaink egyik legfontosabb amerikai szerzője – hogy honnan tisztult le a Javítások brutális erejű családi drámájáig. Örülök, hogy olvashattam, rajongóknak egyértelműen kötelező, azért pedig külön hálásak lehetünk, hogy immáron a teljes szépirodalmi életmű hozzáférhető magyarul. Az viszont biztos, hogy a szerzővel való ismerkedésre nem ezt a regényt ajánlanám.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2017. január 16., hétfő

Murakami Haruki: Sötétedés után

Egy éjszaka Tokióban is lehetne a címe az egyesek által örök Nobel-esélyesként, mások által tömény giccsként, megint mások által az értelmiség Coelho-jaként emlegetett Murakami Haruki legújabb regényének. Jó egy éve, a két utolsó novellaválogatás után azt írtam, jó lenne ismét egy nagyregényt olvasni a japán szerzőtől – most itt a Sötétedés után, ami ugyan nem olyan vaskos, mint a Kafka vagy az 1Q84, és nem is olyan mélyértelmű, mint a Szputnyik vagy A színtelenTazaki Cukuru, de legalább regény. Kicsit titokzatos, kicsit misztikus, kicsit ironikus – könnyen az lehet az érzésünk egyébként, hogy egy nagyobb szabású történet előfutára.

Egy éjszaka. Amikor bármi megtörténhet. Vékonyodó határok, elmosódó körvonalak, a tükrök mögött önálló életre kelő tükörképek, a virtuális világ, mely magába húz és nem ereszt. Névtelenségbe burkolózó szexhotelek, egy kávé mellett végigvirrasztott éjjelek, kisiklott életek, klasszikus filmek és jazz. Nagyon Murakami. És közben nagyon nem, hisz valami új, valami nagyon más az elbeszélésmód. Mintha egy össze-vissza pásztázó kamerán át néznénk a félhomályban mozgó alakokat. Minden kissé elmosódott.

Például hogy milyen értelmet is kéne (ha kéne…) keresnünk a Csipkerózsika-álmát alvó Eri történetében, aki egyszer csak átkerül a szobáját uraló tévé másik oldalára. Miért alszik a lány? Menekülés a valóságból? Az álomvilágban élés groteszk szimbóluma? A modern, nagyvárosi elidegenedés kritikája? És miért kerül át a virtualitásba, ahol szintúgy nem ébred fel? Murakami nem ad a szánkba kész válaszokat; Eri maga a rejtély, a lány, akinek mindene megvan, mégsem tud megbirkózni az ébrenléttel, ezért belealszik egy másik világba. Szép. Szomorú. Misztikus. Megmagyarázhatatlan. Mégis, valahol mindannyian érezzük, mit akar nekünk mondani.

Ahogy a húg, Mari története is. Egy végigbolyongott éjjel. Groteszk figurák egymásutánja. A lány, aki nem mer elaludni, mert fél hogy benne ragad egy álomban (de kinek az álmában?) miként a nővére, ezért végigvirrasztja az éjjelt. Csak egy kávé és egy könyv, néha egy szendvics, egy bár, ahol senki nem kérdez semmit. De az éj sötét és csalfa: mellé sodor egy levakarhatatlan zenészt, egy szexhotel-igazgatót, egy kínai prostit, akit összevert egy frusztrált programozó, pár kínai gengsztert, akik előszeretettel nyiszálnak füleket és egy öreg kocsmárost, aki csak bakelitlemezt hajlandó hallgatni.

„Éjjel az éjszaka ideje érvényes. […] Fölösleges ellenkezni vele.”

Nem ez az első Murakami-mű, melynek olvastán többet tapogatózunk a sötétben, mint sem. A történet egy oldalra elférne, a szereplők papírvékonyak, a párbeszédek banálisak. De mindez lényegtelen. Ami lényeges, az a hangulat, a megfoghatatlan határ, ami elválasztja a nappalt az éjszakától, az ébrenlétet az alvástól, a tudatot az önfeledéstől. Amikor úgy érezzük, minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges, amikor a valóság szövete épp egy pillanatra fellibben és mögötte megláthatjuk az álmainkat, be nem vallott vágyainkat, ki nem mondott félelmeinket. Amikor azt érezzük, minden banális mondat mögött ott rejtőzhet a valódi mágia, nem csak az ígérete… Messze nem tökéletes és még csak nem is tartozik a jobb Murakami-regények közé, de az alkonyi sötétben, amikor az éjszaka még mintha nem döntötte volna el, valóban leszáll-e közénk, gyakran eszembe jut. De azért várom a következő nagyregényt. Hátha az valódi mágia lesz, nem csak az ígérete…


Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita

2017. január 13., péntek

Ifjúság - film

Teljes tisztelettel Fellini és Thomas Mann iránt, életműveik iránt, amiken alig csorbított az idő, de Sorrentino Ifjúsága kapcsán nem kezdem itt sem a 8 és fél, sem a Varázshegy világát, avagy belső viszonyrendszereit emlegetni. Értem, miért így választ keretet a rendező, mit idéz meg és fel – de erre a rétegre e filmhez valójában nincs szükségem. Érzékenységet csiszolna a megidézés finom játékaival, a ráutalás hangolódni segítene, de ezt a funkciót remekül ellátják a svájci szanatórium belső életét komótos ritmusban feltáró képek, a mód, ahogy a szemünk láttára kibontakozik a történet, ahogy feltárulnak a szereplők, lassú fel- és leépüléseik, a játékok, amiket játszanak egymással és magukkal. Ki lehet jelenteni, hogy Paolo Sorrentino a szerepét teljes odaadással vállaló Fellini-epigon, A nagy szépségben való Édes életre kacsintás után most sem cselekedett többet, csak megidézett – bármit ki lehet jelenteni, hiszen az attitűd, ahogy a világot a legklasszikusabb és a friss kortárs olasz látja-láttatja gyökereiben rokon: a nézőpontjuk számos elemében szinte azonos. De én inkább hagyom magam vinni a képekkel, úszni a történetben – azzal a lassú tempóval, amit egy ilyen szanatórium meghagy avagy megkövetel a benne pihenőnek, s hagyom, hogy ez a szemléletmód megajándékozzon. Egy történettel, amelynek minden mintától független önértéke van – tényleg az öregségről szól, de abban a teljes értelemben, amikor olykor már érettségnek tűnik.

Fred Ballinger (Michael Caine), a visszavonult zeneszerző-karmester kellően kiegyensúlyozott napokat éldegél egy hegyvidéki szanatóriumban, ráérős kedélyességgel figyelve a szálló többi lakóját. A latin-amerikait (név nélkül, de Maradonát), amint önmaga elhízott paródiájaként létezik, Miss Universe el és feltűnő szexistennő-alakját (amely persze csillogó értelmet és nem kevés empátiát rejt). Olykor magvas szóváltásba keveredik Jimmy Three-vel, a fiatal színésszel (Paul Dano), aki egy meglehetősen kényes szerepre készül. Figyeli, követi (olykor tehetetlenül tűri) lánya, Lena (Rachel Weisz) vergődését szerelmi és egyéb bonyodalmakban. Figyeli és követi, hogy még mindig igen aktív barátja, Mick Boyle, a filmrendező (Harvey Keitel) mit szenved új filmjének forgatókönyvével, mit szenved a pályán, amit képtelen odahagyni – miközben osztozik vele az öregedő férfiak (prosztata-) gondjaiban. Az idős zeneszerző élete stagnálni látszik, de ettől a legkevésbé sem zavartatja magát. Azaz jól ellenne ebben az amekkora-akkora kiteljesültségben – ha nem zaklatná a világ. Ha nem kérné fel a brit királynő, hogy Fülöp születésnapján állítsa pódiumra (a lehető legreprezentatívabb keretben) egykori legsikeresebb darabját, az Egyszerű énekeket.

Mindez lassú és gyönyörű képeken. Ahogy az öreg karmester zeneművet vezényel az alpesi rét neszeiből. Ahogy a forgatókönyv-írók köre forralja az öreg rendező ötleteit. Ahogy sétálnak, esznek, teáznak, semmit tesznek vagy mindent akarnak; ahogy a két barát ezen a végtelenített szokásos közös nyaraláson osztozik. Már itt gyanút foghatnék, az iróniától, amely nem egy jelenetben alácsurog a lassú, gyönyörű képeknek. Amely minden fontosabb szereplőt legalább egyszer altesten markol ebben a filmben. Gyanút foghatnék, de nem baj, ha nem teszem. A film kibontja az összes titkát, ha megengeded, hogy kézen fogjon, ahogy a képességein tépelődő vén rendező a hotel rosszlányát – ha megengeded, hogy vezessen, ahogy a fogszabályzós masszőrlány  a vén zeneszerzőt az ellazulásba.

Mert minden fordítva van. Aki nem akar megszólalni, mert a halott felesége nélkül képtelenségnek érzi, annak szólnia kell – mert ha nem hiszi is, van még mondanivalója. Aki folyamatosan beszélni szeretne, annak viszont a legfontosabb alkotótárs mondja el, megalázóan őszintén: évek óta ismétli magát, az új mondatai mögött már nincs új vízió. Egy sors véget ér, mert képtelen elviselni a vége tudatát. Egy sors ráébred: eleget pihent, és van még tennivalója. A két beteg öreg közül az egyik empátiából hazudott a másiknak – hiszen valójában semmi baja a prosztatájának. És bár nem találja a felesége sírját, az időben megnőtt, megváltozó temetőben, végül be tud fejezni egy beszélgetést, amit addig nem: annak a halottnak elmondva a szavakat, akit megilletnek. Hiszen egészséges – hiszen a friss gyász levette róla a másikat, a látszólag levethetetlent. S aki így egész, az immár nem fél (pódiumra állni sem) – s ami az ajtókon túl várja, az valóban az ifjúság. Amíg nincs vége, amíg kíváncsiak rád, addig az ifjúság. Amíg a tested minden porcikáját odaadóan ismerő csitri kíváncsi rád, addig az ifjúság.

Egy halott öreg nőt idézzetek fel a félig nyitott ablakban. Aztán ugyanabban az ablakban azt a táncoló fiatalt. Ez a film a befejezésével, a koncert képeivel, a karmester félmosolyával valójában nem az öregséget (nyűgeit, beletörődését, méltóságát avagy annak teljes hiányát) meséli, hanem a címben ígért ifjúság diadalát. Az érettség ennyi: készen állsz. És akkor valójában jöhet bármi. Hiszen akkor valójában még bármi jöhet. Ez a film valójában nem megidézője a 8 és félnek, hanem gyönyörű, teljes komplementere. 

2017. január 11., szerda

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

A tavalyi karácsonyi szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy megjelent magyarul rajongásunk örök alanya, J. R. R. Tolkien gyermekeihez írt levelezés-gyűjteménye, a Karácsonyi levelek. Tolkien 1920 és 1943 között, több mint két évtizeden át írt fiktív leveleket az egyre gyarapodó gyerekseregletnek (először még csak John, aztán szépen sorban Michael, Christopher és Priscilla is megkapta a maga levelét) az angolszászok Télapója, Father Christmas (Karácsony apó) nevében. Ezekben a játékos levélkékben részint a gyerekek hozzá írt leveleire válaszol és kommentálja a zoknikba tömött ajándékokat, részint beszámol saját eseménydús életéről fent, a távoli Északi-sarkon.

Mely élet a legkevésbé sem nyugalmas, ahogy egy majd’ kétezer éves öreg Karácsony apó megérdemelné, köszönhetően elsősorban Jegesmedvének, sokáig egyetlen segítőjének, aki minden évben okoz valami mókás galibát – hol eláztatja az ajándékraktárat, hol kettétöri az északi sarkot jelző oszlopot, mely hogy-hogynem épp Karácsony apó házára zuhan, hol lábát töri, hol mást tör össze. Kétbalkezes medvénknek persze hamar elege lesz abból, hogy a levelekben állandóan pellengérre van állítva, így hamarosan ő is hozzáfűzi a maga észrevételeit Karácsony apó viselt dolgairól és a karácsonyi készülődésről. Az évek során hozzájuk csatlakozik Jegesmedve két unokaöccse, akik eleinte csupán viháncolnak és elcsenik az ajándékokat, később kiveszik részüket a munkából is, és egy manósereglet, élén Ilbereth-tel, aki Karácsony apó titkáraként az utolsó években befejezi helyette a leveleket.

Szeretnivaló kép rajzolódik elénk e levelekből: egy már-már idilli, ártatlan gyerekkor képe, egy egész más, lassabb, mesésebb, könnyebben varázsolódó világé. Nehéz nem irigyelni a Tolkien gyerekeket e levelekért, még ha lehántjuk róluk a szerző legendáját, akkor is. Persze önmagukban a levelek csupán felét teszik ki e kötetnek: az igazi varázslat a melléjük csatolt rajzokon kel életre. Majd’ minden (önmagában is művészi kivitelű, gyönyörűen kalligrafált) levél megkapja a maga illusztrációját, hol Karácsony apó, hol Jegesmedve keze által – rajzaikon megelevenedik a ház az Északi-sarkon, a manósereglet, az északi fény, a szánt húzó hét pár rénszarvas és a karácsonyi örömtűz. No meg a játékokat pusztító, gonosz koboldok hada…

 

Mert az élet bizony az Északi-sarkon sem fenékig tejfel, a történelem pedig még Karácsony apó leveleibe is belepiszkít. A harmincas években koboldok dúlják az Északi-sarkot, akiket csak a jegesmedvék és a manók egyesült seregei képesek úgy-amennyire visszaszorítani, de mindig visszatérnek, kifosztják a raktárakat, megkeserítik a gyerekek ünnepét. A nélkülözés éveiben bizony Karácsony apó is szabadkozik, amiért nem töltheti meg a zoknikat a szokott bőséggel. Az idillbe bekúszik a felnőtt világ borzalma – és a lassú elmúlás. Hisz a gyerekek felnőnek, Karácsony apó pedig látja ezt, és búcsúzik. Az utolsó levelek olvastán legszívesebben megállítanánk az időt, ott, amikor még hittünk a mesékben, a csodában, amikor tiszta szívvel vártuk hogy mi pottyan le a rénszarvasok húzta szánról.

Még e játékos levelekben is kiütközik a Professzor szenvedélyes szeretete a nyelvek iránt – Jegesmedvével egész koboldábécét is farigcsáltat, hogy értelmezni tudják a koboldok alagútjaiban talált falfirkákat (mely alagutak egyébként erős hasonlóságot mutatnak A Hobbit koboldalagútjaival). Mindemellett a legszeretnivalóbb mégis Tolkien iróniája, hisz meg is kapja a magáét a kotnyeles segédtől – ahogy Karácsony apó írja a gyerekeknek: „Jegesmedve ma kapta meg édesapátok levelét, amely komoly fejtörést okozott neki. Megemlítettem, hogy úgy néz ki, mint valami egyetemi előadáshoz készített jegyzet. Jegesmedve azt felelte, bolond egy hely lehet az az Oxford, ha az emberek ilyen előadásokat tartanak, aztán hozzátette: ‘de feltételezem, nem hallgatja meg ezeket senki’.”

Bűbájos, gyönyörű kivitelű könyvecske ez, amely valóban képes visszaadni valamit a karácsony manapság egyre jobban megkoptatott varázsából. Hozzánk hasonló rajongóknak évszaktól függetlenül kötelező, kisebb-nagyobb gyerekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek pedig érdemes már most elraktározni az ajándékötletet a következő karácsonyra…



2017. január 9., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell Her - CD

Duó. Egy ideje már tudom, mennyire bőven elég. Két játszó, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit más, így, a második lemezre:  a páros felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.

Hagyd egy történetté mosódni a dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd, ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad - ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok! Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott; akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a teljes.

Persze, tudom, ennél sokkal rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt; néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben látszanak. 

Tudom, ennél rétegesebb a dalok teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az első lemezzel, a Lifeloverrel járt a duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által) a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen helyes megoldás.

Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam, ahogy annak idején a Quartet Lámpafény albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel.

A lemez januárban német nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.

2017. január 6., péntek

Harry Potter és a Titkok Kamrája – Jim Kay illusztrációival

Egy éve már körbelelkendeztem a Jim Kay illusztrálta Harry Potter és a bölcsek kövét ezeken az oldalakon – visszanyert rajongásról, felélesztett gyermeki énről, sikeresen újraértelmezett képekről mesélve. Minden előzetes fanyalgásom ellenére seperc alatt levett a lábamról és alig vártam, hogy kézbe kaparinthassam a második részt. Percre sem volt kérdéses, hogy ott landol ő is a karácsonyfák alatt és hogy az ünnepi időszakban egyik társa lesz reggeli kávézgatásaimnak.

Azért ez az illusztrált verzió mindig lutri és azt hiszem az is marad a hetedik kötetig (ha kitart addig, ugyebár…) – hiába nyűgözött le már egyszer a rajzoló, sosem lehet tudni, meddig sikerül hasonlóan friss, egyedi, a filmektől és a korábbi illusztrációktól markánsan különböző képekkel elénk állnia. Szerencsére egyelőre (majdnem) maradéktalan az élmény! Amit az előző kötet kapcsán felróttam, még most is él: sajnos az emberábrázolásai nem annyira tetszenek (legalábbis a festményszerűek, mert a Hermione rajz például remek!) és nagyon sajnálom, hogy a Titkok Kamrájában az eddig megszokottaktól eltérően nem ábrázolta Tom Denemet (vajon ez koncepció lesz, hogy a gonosz ábrázolása nélkül teremt sötét hangulatot?).

Ugyanakkor számos rajz kedvenccé vált és gondolatban odateszem az Abszol út, a Roxfort Expressz meg a Teszlek süveg mellé – legelsősorban az Odú, ami végre-végre-végre megkapja az őt megillető jelentőséget és tényleg olyan szedett-vedettnek néz ki, ahogy Rowling megírta. De imádnivaló Fawkes ábrázolása (főleg azzal a kis fricskával, hogy először retro karácsonyfadísz formájában látjuk), az Üvegház és a mandragórák remekül sikerültek, Hisztis Mytrle végre tényleg siralmas és a repülő kocsi is elég szellemes. Ami külön tetszett, hogy mintha az előző kötetnél többször élt volna az illusztrátor a háttérillusztrációkkal, több a színes-rajzos háttér, a szétszórt tintapaca, a szövegbe bepofátlankodó pók, csiga, kertitörpe, tündérmanó és még ki tudja, miféle szerzet... A sötét alapra nyomott oldalak pedig elég hatásosan emelik a hangulatot egy más dimenzióba mint amit megszokhattunk, a Fejvesztett Futam például sosem volt még ilyen borzongató, de a Titkok Kamrájának is jót tesz (Tom Denem ide vagy oda) a sötét „alapozás”.

 

S hogy milyen volt az újraolvasás (ami végül csak váratott magára egy évet)? Érdekes. A varázslat működik, ismét csak beszippantott és gyorsan végigszaladtam rajta, a Roxfortot továbbra is imádom, de meglepett, hogy ez a rész még valójában mennyire gyermeteg. Talán a filmek, talán a később sötétedő világ az oka, de valahogy ez már úgy élt bennem, hogy eggyel komolyabb dolgok történnek, mint az elsőben és hát nem :) Az meg pláne vicces, hogy a filmbeli akciódús jelenetekhez képest Rowlingnál az egész pókcsatás kirándulás a Tiltott Rengetegbe elfér két oldalon, és a naaagy csata a baziliszkusszal is hipphopp véget ér, kb nulla feszültséggel. Szóval gyerekkönyv ez még a javából, de annak legalább cuki. Az pedig így sokadik olvasásra tényleg elég bosszantó, hogy a hatodik-hetedik rész megjelenése idején annyira rejtélyesnek tűnő nagy titok ott van világosan leírva az orrunk előtt már itt. Ügyesen megvezette a fél világot Rowling, az biztos!

Megint csak azzal zárnám, hogy az újraolvasás folytatódik… Hogy lesz-e érkezésem év közben rá, azt nem tudom, előre megfogadni meg nem akarok semmit. Az az egy biztos, hogy ha lesz illusztrált harmadik rész, az is landol majd a polcon a többi mellett!



2017. január 4., szerda

John Scalzi: Vörösingesek

A Vörösingesek kézbevételét régóta halogattam. Ugyanis komoly csalódásként éltem meg, hova habosította az általam nagyon szeretett Vének háborújának történetfűzését az Árnyékszövetséggel Scalzi. …az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak… na, ez így, vegytisztán az egyik leggyakrabban előcibált (nemcsak filmes) konteó, amit nem tudok komolyan venni. Az összes terrorista, fajgyűlölő és előítéletes egy asztalnál, együtt a különböző szolgálatokkal és titkos állami szervekkel, amint eldöntik, hogy… mit is?  Képzeljük el, amint fondorlatuk által valahogy létrejön a szuperszervezet, amely technikailag hipp-hopp mindenki előtt jár, amolyan űrbéli Hydra, galaktikus Spectre – na, pont ez a szint nem hiányzott az eddigi intelligens kérdésfeltevések mellé! Számomra ez volt a legnagyobb érvágás ezen a világon – hogy az eddig (soha nem ellentmondásmentesen, de) felrajzolt valóságos emberi dilemmák fölé odakerült mozgatónak egy klasszikus blockbusterpanel… írtam. Hallatlanul bosszantott, ahogy egy könnyen olvashatósága ellenére bátran kérdező és válaszoló történetfolyam a szemem láttára végképp elszappanoperásodott.

Azért is halogattam a Vörösingeseket, mert tételesen pont egy ilyen paneltömeget sejtettem mögötte a fülszövege alapján. Kár volt halogatni… mert amikor végre kézbe vettem, egy délutánt végigröhögtem vele, nem harsányan, de jóízűen – hiszen megint azt az írást kaptam, azt az épp csak originális, „hasonlítható, de soha nem olyan” mesét, azt a minimumot amit ettől a pohos-pocakos iróniabajnoktól folyamatosan elvárnék! (Ez különben igen becsülendő: ahogy Scalzi folyamatosan jól követhetően és közérthetően okos, egy halom réteggel e követhetőség mögött… ez egy igényes irodalmi popzene.) Szinte ugyanaz történt, mint a Bezárt elmék esetében: behúzott, megtartott a könnyen olvashatósága, aztán az igen hamar bekövetkező lelepleződés után (hogy mi is mozgat itt kiket és hogyan) is lazán megtartott a jóízű mesélőke és a folyamatosan vastagodó irónia benne. Mert lelepleződik, hamarabb jóval, mint a hősök számára, hogy mi körül csomósodik a mese – de egyfelől tényleg zabálni valóan könnyed és vicces marad utána is (vihet a humora), másfelől a hősök számára tankönyvien pontosan tárul fel a titok (gyakorlatilag nem is tárulhatna fel előbb). Scalzi megmutatja neked, mi a különbség, ha szereplő vagy és mi a különbség, ha néző (miközben persze bevon, pofátlanul behúz – csőbe húz, és az utolsó oldalig, az utolsó mondatig  játszik veled is…). 

Andrew Dahl zászlóst áthelyezik az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Amely mindig a sűrűjében jár, amely minden küldetésén idegen erőkkel és szörnyetegekkel találkozik, minden felderítő küldetésén veszteséget szenved, de mintha a vesztükbe minden felderítésen kizárólag a frissen érkező zászlósok rohannának – és fura módon mintha volna néhány „kiválasztott” magasabb rangú tiszt, élükön a kapitánnyal, akik a megmenekülést kizáró helyzeteket is rendre túlélik. Bájos alapszitu, már akár most is elkezdhetsz rajta gondolkodni, kedves olvasó, mi lehet mögötte – milyen kifacsart valóság-szerkezetre lehet igaz egy ilyen (statisztikailag is jól dokumentálható) beteg helyzet. (Annak van a legkönnyebb dolga, aki a cím szóösszetételének összes (történelmi és szórakoztatóipari) jelentésével tisztában van.) Persze azt csak remélhetem, mást is megtart-e a könyv, úgy ahogy engem, miután jó korán lelepleződik úgymond a „nagy csavar…” (az a dolga…) megtart-e az otromba írótréfa után (tényleg baromira otromba, Douglas Adams sírna a röhögéstől), megmarad-e az olvasókedv, amikor teljesen máshonnan nézi vissza ugyanazt, amit először - hogy mélyüljön, ami mélyülhet.

Én nagyon érdekesnek találtam ezt a markánsan két, egymással beszélgető részre oszló könyvet, mert az irónia hagyma-rétegekben épül benne egymásra, és ha jól figyelsz, az utolsó réteg köréd is odacsukódik. Mindig is izgatott az író felelőssége a hősei iránt, mert olykor a saját fantáziáimban éreztem már úgy: a képzelet nemcsak magadnak, másoknak is megélhető sorsokat gyúrhat, akár a szavakká formált gondolat által – hogy a szó nemcsak a beszéd (tágabban a kommunikáció) körén belül teremt. Scalzi jól kérdez, és érdekes válaszokat ad a kérdéseire – miközben görbe tükröt tart a médiaiparnak, mégpedig olyan görbe tükröt, ami nem előzmények nélküli, könyvek és filmek játszottak már hasonlóval, de így egyik sem. Ennyire következetesen egyik sem gurult végig egy ilyen gondolatmeneten, akit csak lehet, belevonva; hogy a végén teljesen nyilvánvaló legyen: maga Scalzi is egy kliséhasználó teremtőmerénylő – és valójában az egész játéka ezt kérdezi: ki teremtett engem, és milyen halálnak. Még egyszer mondom, szerintem a hősein át maga Scalzi is ezt kérdezi. Tehát nemcsak az olvasói köré, maga köré is odacsuk egy réteg hagymahéjat. Eléri, hogy élvezzem, hogy csodáljam a könnyedséget, a látszólagos felszínességet, hogy röhögjek (többek közt: magamon). Holott közben ő is röhög rajtam (és többek közt: saját magán). Mert hiszen valójában mindannyian együtt ülünk ebben a hagymabűzben.

Mondjátok, hogy sikerült… hogy nem gyilkoltam le egy poént se…



Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2017. január 2., hétfő

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről (Válogatott írások)

Valójában én kicsit merevebben képzelem úgymond az esszét. Saját (sajátos) műfajnak, amely nem különböző célú és funkciójú szövegek egyfajta gyűjtőneve (mondjuk így: olyan kifejezés, amely mindenféle bűnt lefed…). Mindazonáltal nagyon jól szórakoztam ezeken a kazalba söpört (valójában inkább szálanként akkurátusan egymás mellé fektetett) szalmaláng-szövegeken. Egy kiállítás megnyitója, egy beszéd azonos érdeklődésűek nyája előtt, még a különböző kötetek elő- és utószói is erősen az adott alkalomhoz és/vagy lehetőséghez kötött, erősen pillanat-specifikus dolgok általában. Ha nagyon jól szórakoztam rajtuk, felmerülhet a gyanú, hogy az egyik kedvenc mítoszálmodóm immár nem vagyok képes a súlya szerint megítélni. Ítélhettek úgy, hogy én is besodródtam (maradék nélkül most már) a kritikát feledő rajongó-nyájba, Neil Gaiman híveként innentől kezdve a lelkendezésem súlytalan lesz és tétje-nincs – hogy mintegy engem is kielégít, hogy meglett az évi rendes betevő Gaimanom.

Lehet persze, hogy azért élveztem annyira a Kilátást az erkélyről, mert akkurátus szemmel kerestem magam és az elméleteim igazolását Neil szövegeiben magáról Neil Gaimanról – azaz a saját, az íróhoz kötődő agymenéseim alátámasztását vártam és kaptam magától az írótól. Nos, való igaz – hiszen elég sokat ógtam-mógtam az ő mítosz-felfogása, írói alap-attitűdjei kapcsán, hosszan elmélkedtem a meséléshez való sajátos viszonyáról a könyvei és a képregényei kapcsán. Talán egyszerűen azért, mert úgy vélem én is: a meghallgatott mesének (legyen bármilyen átlátszó egy másik nézetből) ereje van, mert a mítoszi nézet egyre teljesebben meghatározza immár a hétköznapjaink is (soha ennyire azóta, hogy tudományos alapokon szőnyeg alá - a tudatalattiba - söpörték); a mítosz nem pusztán egy egykor megtörtént esemény távlatok torzította visszhangja, de alapja számos, világkorszakokon át élő világnézetnek – és az ott felismert törvényszerűségek a ráció világának árnyékában máig ugyanúgy hatnak. Senkinél nem láthattam annyira koncentráltan ezt a felismerést, mint az Amerikai istenek, vagy a Sandman lapjain. Gaiman legügyetlenebb meséiben is ott lakik ez a fajta hitel. (Például ezt is tőle, meg Robert Gravestől tanultam: a mítoszok kapcsán az emberiség gyerekkoráról beszélni - és a mesét ugyane gesztus martalékaként a gyerekszobába száműzni - csak egy a fejlődés néven ismert mítosz jellemző tévedései közül: az őseink szemernyit sem voltak gyermetegebbek, mint mi, akik az anyag szent nevében mérhető-mért világegyetemnek táncolunk épp hiedelemrendszert.)

Lehet, hogy azért élveztem ezeket a szövegeket, mert szerintem is élnek köztünk olyan emberbőrbe bújt tündéri manók, mint Tori Amos, vagy Lou Reed (bár én személyesen nem érte, hanem utolsó éveinek társáért: Laurie Andersonért rajongok…). Vagy  mert Terry Pratchett is egy ilyen tündéri, ironikus manó volt, amíg élt; mert teljesen más végletében az írószerepnek Douglas Adams is – és jó látni, ahogy kedvenc bőrkabátos író-popsztárom oda van értük. Ahogy az én rajongásom tárgyáért: Tolkienért rajong, okosan látva, pontosan miért. Egyszerűen jó volt ezekről az emberekről Gaiman tollából olvasni, akkor is, ha jól látszó elfogultságokkal találkozom az olvasás közben – hiszen láthatom azt is: mennyire tisztában van Neil a saját elfogultságaival. És azt is: mennyire bátran nem szégyelli őket. Mint amit a felesége, AmandaPalmer iránt érez, mutat és vállal fel – a világ legtermészetesebb módján.

Lehet, tényleg elég volt látnom, hogy a kedvenc mítoszgazdám mennyire rendben van. Mennyire rendben magával, soha kétely, dilemmák nélkül, soha bizonytalanság és önértékelési zavarok nélkül – de még mindig kivétel nélkül a jó kérdéseket feltéve. Még mindig abban a bátorságban, amitől megszerettem: ami nem foglalkozik vele, ha hülyének nézik, és akkor sem foglalkozik vele, ha egyáltalán nem biztos az igazában. De higgyétek el: mindezzel együtt (mindezeken felül) a leggyakrabban pontosakat és jókat mond. Olyasmit, ami akkor is érdekes, ha nem értesz vele egyet – mert közérthető volta ellenére is annyi réteget hordoz, hogy érdemes vitatkozni vele. Néhány dologban nem értünk egyet – és ebben a néhány dologban senki nem csiszolt annyit az egyet nem értésemen, mint ő. Ha egyszer alkalmam lesz, lehet, hogy leginkább ezt szeretném majd neki megköszönni!

Kiadó: Agave
Fordították: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...