2014. június 29., vasárnap

John le Carré: A panamai szabó



„Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg a Vía Espanán, Panamavárosban.
Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Espanához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.” 

Hetvenhét perc – néha ennyin múlik. Egy ember jövője, egy város jövője, egy képlékeny társadalmi-politikai berendezkedésű állam jövője. Hetvenhét perc, két kisember, egy „királyi úriszabóság”, mely tán sosem létezett, egymásba gabalyodott hazugsághálók és egy nagy adag becsvágy – John le Carré szatirikus kémthrillerében ennyi kell a robbanásveszélyes elegyhez. Mindez az ezredforduló előtti Panamában, mely a Csatorna helyi kézbe kerülésének lázában ég – politikai pártok jönnek és mennek, helyi és nemzetközi erők jelentik be igényüket a Csatornára, hangzatos szónoklatokat visszhangoznak a rádiók, üzletek köttetnek és tüntetések veretnek le, miközben a világ számos titkosszolgálata ugrásra készen figyeli, mikor foglalhatja el a kivonuló amerikai csapatok helyét.

A britek sem tétlenkednek – idejekorán odaküldik a fiatal Andrew Osnardot, hogy tartsa rajta a szemét a panamai politika eseményein. Cseppet sem mester-kémünk nem is tétlenkedik: megérkezése után rögvest nekiáll becserkészni a legígéretesebb vadat, aki a leendő panamai kémhálózata feje lehet, s egyúttal megnyithatja a pénzcsapokat a nagy víz túloldalán – Harry Pendelt. A szabót, aki mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít: bukott diktátoroknak, tábornokoknak, pártvezéreknek, üzletembereknek és botrányhősöknek. Az ő ollója szabta méretre a panamai elit jó részét – akit nem, azon meg is látszik. Pendel a város szeme és füle: bejáratos minden oldal prominenseihez, szalonjában a legkülönbözőbb információforrások fordulnak meg, két igazítás között elfecsegve titkos viszonyokat, korrupt üzletek részleteit, politikai machinációk terveit. Hiszen a szabó csak hallgat – diszkréciója közismert.

Nem csoda hát, hogy ő a legtökéletesebb áldozat Osnard játékához: s hogy zsarolni is tudja mivel, csupán hab a tortán. Elkezdődik hát kettejük cirkuszi mutatványokkal felérő zsonglőrködése – információval, pénzzel, összeesküvésekkel, Csatorna iránt érdeklődő japán üzletemberekkel, korrupt politikusokkal, forrongó diáklázadással. Ja, hogy mindennek a fele sem igaz? Kit érdekel… A cél ugyebár szentesíti az eszközt. Már-már jót kacagnánk azon, ahogy fifikás úriszabónk, ez a megzsarolt kisember, aki mást sem szeretne, mint nyugodtan élni tökéletes feleségével és két szép gyerekével, hülyére veszi ezt a felfuvalkodott oxfordi zsúrpubit – ám sajnos tudjuk: egy le Carré-krimi, legyen bármily kacagtató, jó eséllyel kétségbeejtő végjátékba fordul. Nincs ez másként A panamai szabó esetében sem – élvezettel vegyes szörnyülködéssel olvassuk, ahogy Panama szabója (az eredeti cím – The Tailor of Panama – épp egy hangyányival kifejezőbb) a maga képére szabja, igazítja, tűzi, varrja a panamai belpolitikát; ugyanakkor tudjuk jól: teljesen mindegy, mit csinál, így is, úgy is a brit titkosszolgálat malmára hatja a vizet.

Mert hát a nagy büdös igazság az, hogy fikarcnyit sem számít, mi igaz és mi nem – a lényeg, hogy legyen ürügy beavatkozni és átvenni a CIA játszóterét. Hogy a kémhálózatunk nem létezik, a kémünk egy aljas csaló, a diákok nem lázadnak és a politikusok sem egytől egyig korruptak, az egy ponton túl már senkit nem érdekel – ám hogy honnan nézzük azt a pontot, az a nem mindegy. A zavaros vizeket elhagyó brit diplomaták szemszögéből: kitüntetések és szép nyugdíj, esetleg zsíros új kinevezés van a túloldalon; Pendel szemszögéből meg a keserű valóság: hogy ami ártatlan svindlinek indult, az jóvátehetetlen bűnökbe, emberéletekbe, véres megtorlásba torkollhat. Mert legyen bármily fifikás, formálja a valóságot bármily ügyesen a saját képére, a nagypolitika játszóterén akkor sincs esélye.

Végig drukkoltam ennek a Pendelnek, hogy megmutassa: legyen bár igazi, tőről metszett kisember, van esélye labdába rúgni a nagyok mellett – s mi tagadás, baromira élveztem, ahogy átverte a Céget. Sajnos-szerencsére azonban le Carré még a legszórakoztatóbb könyvében sem hazudtolja meg önmagát, és nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy meghagyja az illúzióimat. Ha jól belegondolok, épp ezért szeretjük.


Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Dóra

2014. június 26., csütörtök

Rómeó, Júlia és a rock ’n’ roll



Rómeó, a nőcsábász 

Shakespeare-t nézni és olvasni kell – de néha úgy gondolom, nehéz ezeket a darabokat minden rájuk rakódott értelmezéstől függetlenül, csak úgy hatni hagyni. Pont amiért aktualizálhatók és annyiféleképpen a korunkhoz értelmezhetők – hiszen minden ilyen értelmezés, korhoz simítás az eredeti hangulataiból, az eredeti formáló szándékból vesz el. Persze tesz is hozzá, nem kérdés – de alakulhat úgy, hogy már csak ezek a hozzátételek jelentik az olvasó számára az ízlelhetőt. Hiszen tanítják is ezeket a műveket, s óhatatlanul az értelmezéseikkel együtt. Épp a napokban szembesültem vele, hogy ifjú és kíváncsi ismerőseim nem akarnak Rómeó és Júliát olvasni már – azzal, hogy az „örök szerelmesek” történetében nem lelnek a maguk számára immár semmit, untig ismerik; akkor meg minek.

Pedig értelme lenne kicsit belehelyezkedni a Globe sűrű, testszagú, mosdatlan légkörébe ezzel a darabbal – a korba, amely a maga nemében leginkább a mi rendszerváltás környéki határait vesztett szabadságunkra emlékeztetett. Képzeljük el, hogy nemrég még olyan király uralta a hont, aki a házasodási (s még inkább a válási) kedve okán összeveszett a Pápával, tabukat döntve, szabályokat rúgva fel – s nem mellesleg: újraosztva a hatalmat. S akinek a lánya, Erzsébet úgy került a trónra, hogy ennyi erővel akár vérpadra is kerülhetett volna. Valami hihetetlen, halál-közeli élmény-szerűen szabad légkör jellemzi az Északi Reneszánsz sajátos környezetét, amelyben a halhatatlan angol alkotott. Úgy, hogy szinte a műfajt is maga találta ki. Úgy, hogy a komédiásságot állandó színházi keretbe helyezte egyszerre urainak és a pórnak; egy helyre engedve be közönségnek egész szórakozásra éhes világát. Ahogyan a misztériumjátékok: az egyházi ünnepeken körmenet-szerűen előadott bibliai jelenetek, az addig ismert egyetlen „demokratikus színház”. A misztériumjáték jelenti darabjainak formai ősét – csakhogy Shakespeare immár célzatos vallási tartalom nélkül költ; az előzőleg játszható vallási tartalmak Henrikkel mondjuk így: indexre kerültek. És persze nem egyedül az övé az érdem – vannak remek elődei és kortársai, akik kikövezték az utat. Ezek a darabok így egy szabad pillanat termékei, amikor a rendelkezésre álló forma viszonylag szabadon kitölthető. Ez a pillanat még a szerző életében el is múlik – Erzsébet hosszú uralkodása alatt a pálya kései darabjai újra udvari költészetté konszolidálódnak. És furán szabad, hiszen közben azért a frissen megszületett uralmat szolgálja – a királydrámák propagandisztikus csalásait szintén tanítani lehetne…

Innen nézve ez a sajnálatos és általánosan elterjedt sztereotip „cukros” máz, ami a Rómeó és Júlia történetét lepi, valóban botrányos. Zavar a tiszta szemű Rómeó, s boci-tekintetű Júliája, az eseményekbe sodródásuk bájosan hamisra húzott rajza, de nem azonosulok szívesen azzal a megközelítéssel sem, ahol Rómeó lúzer könyvmoly, akit sokkal életre valóbb Júliája talpraesettsége csavar a kapcsolatba. Zavar, ha nem értik, miért eped, s aztán „Júliára találva” miért zuhan ki egyből a fiú a Róza iránti szerelemből – miféle állhatatlanság ez, ugye, innen nézve Júlia is csak egyfajta szalmaláng, nem igaz? Hát nem. Rómeó kora a testhez a halálra ítélt nyugalmával nyúl. Egy Rómeó-korú kamasz úrfit szolgálólányok öle nevel, vívómester és tánctanár edz, el kell sajátítsa a hét szabad művészetet, ha valamire vinni akarja a csajoknál. Mert a női nem úri része is tájékozott és meglehetősen igényes. És Rómeónk e téren igen sikeres lehetett! Gyakorlott hódító, akinek a pár napja tartó mélabúját nem értik a haverok, Mercutióval az élen; nem értik, hogy egy ismeretlen szerepet kóstolgat teljes szívvel, amikor egy apácának állt, esküt tett szépségbe: Rosalindba szeret – s hogy eközben épp a kihívást kóstolgatja, a zsákmányt, a legnagyobbat: a Krisztus menyasszonyát kívánva él meg egy sokrétű, és épp nem aktuális, nem „divatos” szerepet. Ennyit a szépelgésről. Senkinek nem szúr szemet, hogy az „ellenségem lányába szerettem” rémülete a fűszer, ami a gördülékeny, egyből érintésbe, csókba forduló megismerkedés (egy vagány kölök és egy kíváncsi, éhes elsőbálozó fruska egyből-hangolódása) után nem hagy más utat: egyből az életveszélybe, át a (nyilván szigorúan őrzött) kerítésen, az ellenség kertjébe? Az ellenségem lánya? Hiszen ez még az apácánál is nagyobb falat… 

A csókba forduló ismerkedő-vers 

Valami egészen felszabadító élmény volt, amikor először vettem észre, ahogyan a drámaíró játszik… különösen, amikor megértettem, miért. Shakespeare szonettjeit ismerjük. Szerelmes szavak egy W.H. nevű ismeretlenhez –  korlenyomatok és koron túl mutató legendás kincsek. Az időszakban, amikor születtek, a szonett épp ment ki a divatból –  tán a Rómeó és Júlia báli jelenetébe igen helyénvaló módon beillesztett szerelmes szonett mutatja meg a legtisztábban, miért. Helyén valóan beillesztett, hisz nemcsak a rímes verses beszéd darabot színező játékossága, nemcsak a szövegkörnyezet, de a cselekmény is indokolja a létét. S nem csodálhatjuk, ha ment ki a divatból – az ismerkedés játékai időről időre frissülnek, ráadásul hajlamosak kopni, hiszen sokszor, sokan mondják ki őket.


Mert mi is történik itt? Az ismeretlen álarcos ifjú odalép a lányhoz, akinek az álarca alá lesett. És a kor bevett formái szerint szerelmet vall – mégpedig úri műveltségére utaló módon: verselve. Amihez a lány könnyed természetességgel csatlakozik, s a pillanat hevéből együtt szonettet költenek – avagy idéznek meg „közszájon forgót”. Nádasdy Ádám tüneményes elemzésében a Holmiban így ír erről: oda is lép a lányhoz, férfiasan, veszélyekkel dacolva, ám amikor kinyitja a száját, mégiscsak egy szonett első szakasza jön ki belőle. Az egészen más temperamentumú Júlia igazi női ösztönnel megérzi: ha ennek a fiúnak szonett kell, hát legyen szonett, s belemegy a játékba, visszaválaszol a következő négysorossal. Ettől kezdve szinte soronként kapkodják egymás szájából a szöveget, s a szonett csókkal végződik… A 109. sorban Júlia válasza ravaszul többértelmű: „You kiss by th’ book.” Nyersfordításban: „Maga (a) könyv szerint csókol.” Ezt fordíthatjuk úgy, hogy „kiválóan, mesterfokon” – de valahogy egy jó csók után nem ezzel szoktuk elismerésünket kifejezni. A mondatban az is benne van, hogy „hibátlanul, precízen, fórsriftosan, mintha könyvből olvasná”, ami azért már enyhe (vagy nem is olyan enyhe) iróniát visz a bókba… valahogy ki akartam fejezni, hogy Júlia már itt szembesül azzal, hogy a fiú kissé „elméleti” karakter… 

Minden elismerésem mellett vitáznék ezzel. Ahogy a shakespeare-i darabokban is többször megjelenik: a kor művelt ember-képéhez hozzátartozott a verselés – vagy legalábbis a versismeret. A jól sikerült költemények közkézen forogtak; épp a végén vagyunk a kornak, amikor Európában királyok és hercegek (maguk is költők), mondhatni az úri elit tagjai poétákat gyűjtöttek maguk köré, hogy a tehetségük akár „költői versenyeken” izmosítsák. A műveltséghez (az úri szerephez) ez akkoriban hozzátartozott, úgy, ahogy az Erzsébet-kor királyi udvarához az akármilyen apropóval megtartott pompás ünnepélyek. E tükörben a „könyv szerint csókol” utalhat akár arra is, hogy valaki más ismert költeményével játszik el a szemünk láttára a két fiatal – sőt, folytatnák a játékot, ha nem szakítaná meg (tipikus gardedám, „felnőtt kísérő” gesztussal) a Dajka. Csaknem úgy kell elképzelni ezt, mintha ma valaki egy ismert dalszöveg részletével üzenne… a régmúlt kis évődő rítusát látjuk, a megismerkedés egy korban bevett, irigylésre méltón ügyes formáját. Júlia félmondatában inkább a szoknyavadász felismerése lakik benne – a gyakorlottság felismerésével kérdőjelezi meg az elsőbálozó „gyakorlatlanság” (aki mindezzel addig csak „könyvben” találkozott, s végre élvezettel folyik bele) a kifejezett érzelem mélységét…

Érdemes két különböző fordításban elolvasni; Kosztolányi klasszikussá érett, és Nádasdy friss fordításában is: 

Rómeó:  Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,
              Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,
              De ajkam - e két piruló zarándok -
              Jóváteszi s bűnöm föloldja csók. 

Júlia:     Zarándok, a kezed mivégre bántod?
              Hisz jámbor áhítat volt az egész.
              A szent kezét is illeti zarándok
              És csókolódzik akkor kézbe kéz. 

Rómeó: Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka? 
Júlia:    Van, ámde csak imádkoznak vele. 
Rómeó: Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,
              Halld meg imám, ne lökj pokolba le. 

Júlia:     A szent csak áll, bár hallja az imát. 
Rómeó: Állj s a jutalmat én veszem ím át.

(Megcsókolja) 
              Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen. 
Júlia:     De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz. 
Rómeó:  Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen. 
               Add vissza bűnöm…(Megint megcsókolja) 
Júlia:                                   Jaj, de értesz ehhez… 
                                  (ford.: Kosztolányi Dezső)


Rómeó (megfogja Júlia kezét:)
            Ha méltatlan kezemmel meggyalázok 
            egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
            a két ajkam, két piruló zarándok,
            e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:   Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
             hisz jámborság mozgatja, semmi más.
             A szentet hívő kéz érinti meg,
             s a zarándokok csókja: kézfogás. 

Rómeó: S vajon a szenteknek nincs ajka, szája? 
Júlia:    Van, zarándok; csak imára való.
Rómeó: Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
              mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:     A szent nem mozdul – bár nem szívtelen. 
Rómeó: Ne mozdulj hát, s imám bevégezem.

(Megcsókolja.) 
              Ajkam bűnét elvette ez az áldás. 
Júlia:     A bűn átugrik szájról szájra könnyen. 
Rómeó:  Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás! 
              Most add vissza… (Megint megcsókolja.) 
Júlia:                           Úgy csókolsz, mint a könyvben! 
                                  (ford.: Nádasdy Ádám) 


Veronai rock 'n' roll

Ez a bálozó, mulató, párbajozó, léha ifjúság egy pillanatig se fogja vissza magát. A korban az eliten belül egy ilyen titkos kapcsolat azonos rangúak között sem elképzelhetetlen esküvő nélkül. Rómeó és Júlia viszont esküvőt akar. Milyen érdekes – a kortárs néző számára ez lehetett a valódi botrány: a titkos esküvő. A szülői akarat a korban megkérdőjelezhetetlen, s az érdekházasság a világ legtermészetesebb dolga. Szokott bosszantani, amikor az adaptációk (mint felesleges koloncot) csak mint végzetfeszítő momentumot alkalmazzák Páris herceget, meg mindazt, amit az ő lánykérése jelent. Egyrészt ez a jó házból való úrilány normális útja: férjhez megy a családja érdekében, szülői akaratból. Capuleték ezzel a legfontosabb pozícióba kerülhetnének a városban – mondjuk így az összes „közbeszerzési eljárást” elhalászva a Montague-k elől… Ehhez képest nevetséges óhaj a szív szavát követni. Júlia lázadása körülbelül a legtöbb, amennyire egy nő elmerészkedhet a korban – s így is csak úgy volt elképzelhető a darab színre kerülése e formában, hogy épp egy házasodni annyira nem is akaró, s nem egy döntésében a szíve szavát követő királynő pártfogolta. Páris halála sem felesleges cafrang, még egy szokásos párbaj a sírok közt – ez által válik a „köz” érintetté, ez által lesz több a két szerelmes históriája két gyűlölködő család ámokfutásánál. S a királynő így kapja meg a maga által valójában óhajtott többlettartalmat: a belháború akármilyen indokból gyengít, értelmetlen, veszteséges. Ezt vésse az eszébe mindenki, aki piaci verekedést kezdeményez akármilyen ideológiai okból – a katolikus szervezkedők, de a szélsőséges protestánsok is (mindkét oldallal volt Erzsébetnek baja elég…).

De a lényeg: ez a bálozó, mulatozó, párbajozó, elvérző, „csak egy nap a világ” életet élő ifjúság. Rómeó és Júlia esküvőt akar, s a békéltetésben reménykedő Lőrinc baráttól meg is kapják – mert bármi is indítsa őket eredetileg az ismerkedésre, a másik merészsége, vagánysága (majdnem mondom: coolsága) nyűgözi le mindkettejüket. A tiltott kerttől a párbajokon át az egyetlen együtt töltött éjszaka után a tetszhalálig és valódi halálokig. Mert az egyik a másikért folyamatosan az életét kockáztatja. Ez az igazi rock 'n' roll! Egyáltalán nem példa, nem követendő, józan polgári idők sokat is nyálaztak rajta – a szereposztásokkal, ha mással nem: tisztaszemű Rómeó és boci-tekintetű Julis… ugye. Lassan úgy látom, hogy pár erősebb színi kísérleten túl az egyetlen hiteles kortárs előadása a Rómeó + Júlia volt; Baz Luhrmann merész filmes aktualizálása. Vagány Rómeóval és érett Júliával. Egyetlen, de logikus helyen biccentve a hitelt. Médiakorban minden bizonnyal tudott volna Rómeó Júliáról – a megismerkedésük kifinomult épületének alapköve: az első bálozó lány meglepetésszerű feltűnése a fiú életében a film elkészülte idején sem – ma meg aztán végképp nem volna elképzelhető: Júlia is nyilván telipakolta volna selfie-vel a profilját, mint bármelyik mai tini…

Shakespeare-t látni és olvasni kell. Mivel távoli: érdemes a korba szagolni előtte, vagy utána. És szerintem a kellő tiszteletlenséggel kell kezelni. A róla terjengőt (akár a fenti sorokat) is. Hagyni kell, hogy hasson. Nem véletlenül őrzi az idő. Az egykori robbanás emlékét őrzi – érdemes figyelni, bennünk milyen visszhangot ver.



2014. június 23., hétfő

Ellentmondásos múltunk: Dékány András III.



Ahogy írtam, Az elveszett sziget után Dékány András egy kifinomultabb, írástechnikailag sokkal érettebb hangra váltott. Azaz feladta a jelen lévő tanú pozícióját; az „azt mesélem, amit láttam” hitelesítő személyessége helyett rátalált egy sokkal több lehetőséget rejtő narratívára. S milyen érdekes, ez a hangváltás finoman aláköszönt a mesélő hitelének is. Táplálta a legendát, hiszen így a ’45 utáni kalandokat otthonról, úgymond baráti hallomásból, Zoller cimborája levelei és elbeszélése alapján lejegyző szerző tényleg „itthon lehetett”. Emlékszem, mit össze vitatkoztunk a barátaimmal, könyvtár-búvár kisiskolások: hogy tényleg átélte-e a kalandokat, a valódi fölött az igazat meséli-e nekünk az író. Vitatkozhattunk – dátum szerint akár mesélhette volna… mint ahogy 

Az Óceán Császára 

több szálon futó, kalandos meséje is megeshetett volna így… tényleg, no, nagyjából így. Tény, húsz évvel a borzalmak után is akadt a szigetek dzsungelében egy szál magában harcoló, békéről nem értesülő japán katona – de tény az is, tengeralattjárók és bázisaik nem folytatták az értelmetlen háborút. Ez a mese a legügyesebben megírt: többször nézőpontot vált, ügyesen hallgat el, késleltet-fékez, hogy aztán a fordulatokban mindig gyönyörű petárdákat durrogasson a gyerekolvasó lelki fülébe – de ez a legvalószínűtlenebb. Megfogyatkozott kis csapatunk Honoluluba vetődött a háború végén, ahol sikerült megvásárolniuk a legendás óceánkutató, Samuel Duncan sónerét, amely immár Jadran II néven hasítja legendás elődje nyomán a hullámokat. Akkor még nem tudják, a remek hajóval egy küldetést is megörököltek… s Daniló bácsi, Sottomarina és a többiek nagy örömmel fedezik fel a hadikórház kertjében Jokohama Jimet és barátait – csupa remek képességű tengerészt (a szűkre húzott kis világ – kalózok, bálnák kapcsán már pereltem érte).  Azért adjunk esélyt az idegennek is: a legénységhez (a sorozatban először) egy nő is csatlakozik, aki szintén haza vágyik az Adriára…

Ez a könyv a legügyesebben megírt, de a legügyetlenebbül kitalált. Valahol a kor szocialista Amerika-képébe remekül illett, hogy a mikronéz „nép”, a Marshall-szigetek lakóinak önrendelkezését nem óhajtó amcsi nagyvállalkozó-milliárdos Pemminger egy háborút saját szabályai szerint folytató japán tengernagy: Ogimura segítségével rabolja el a szabadság jelképét, Motopu La Keát – az Óceán Császárát. Mondjuk így: elég nagy az alapkonfliktus valószínűtlenségi faktora. Talán ez a könyv szolgál leginkább propaganda-célt mind közül; elismerve közben, akadnak becsületes amerikaiak, sőt, japánok is –  és lám, egy-két megtévedt mikronéz gazember is kellhet a konspiráció levesébe… de ez a kaland folyamatosan fuldokolva vergődik a saját valószínűtlenségében, egészen a nagy ívű, robbanások közepette megsemmisülő befejezésig.

Maizuru Tengerészeti Bázis – a kép érdekessége, hogy 
egy XB-típusú német tengeralattjáró, talán az U-219-es is szerepel rajta

Persze az is valami, hogyha egy író képes eszközeiben a pálya legvégéig megújulni. Dékány András folyamatosan tanult – s soha nem zavaróan használt egy-egy könyvéhez sorvezetőnek mintákat. Említettem már Az elveszett sziget gyönyörű ívű, tiszteletteljes játszadozását A kincses sziget cselekményével és miliőjével – nos, például az S.O.S. Titanic! sem születhetett volna meg – vagy korántsem ennyire hitelesen – ha nincs Valter Lordtól a Titanic pusztulása. Mégis, a remekül megválasztott ifjú „nézőpont”, a szeretni valóan ábrázolt hősök elég saját-ízt adnak a könyvnek – és a források messzemenő tisztelete számomra bőven menti a másik könyv sorvezetőként való felhasználását. Valahogy így köszön nekem egy másik nagy ifjúkori kedvenc, Arthur Ransome (áldásos) hatása a számomra mindmáig legkedvesebb Dékány-könyv, a 

Jokkó visszatér 

lapjairól. Milyen érdekes – ahogyan visszatérünk az Adriára, helyére kerülnek újra a távlatok. Ahogy behajózunk az Előre gőzös fedélzetén Zenggbe, az ódon Nehaj romjai alatt húzódó Marina mólójához – ahogy az egykori uszkok kalózfészek múlt század eleji fiataljai beszélni kezdenek, én nem tudok már hangra, cselekményre, a mű-csinálmányra figyelni; ma sem. Hogy mégis rászánom magam erre az életrajzra – ami nem lesz úgynevezett szabályos életrajz – annak több oka van. Az első és legfőbb ok: Jokkó iránti szeretetem… higgyétek el, ennyi elég. Mert ez mesén, hangulaton, szövegen túl valódi – ez a szeretet. Ragyog le a lapokról.

Ez a könyv nem akar akkorát, mint az elődei. Egy pajtási kör, a Fraternitás kalandjait meséli, akik Jokkóval az élen az öreg halász: Nazario Sauro általuk felújított brazerráján szöknek és kalandoznak a partok mentén – magukkal cipelve egyetlen felnőttként a hóbortos Dóbiás tanárt, a tenger és természetrajz bohókás, karikatúra-rajzú szerelmesét. Mégis, minden a helyén van benne. A kölykök közti dinamika, a feszültségek és kibékülések egyszerre valóságos, átélhető gyerekállapotok, és pontos rajzai a soknemzetiségű monarchiát feszítő ellenszenveknek. A kalandok és a megtett távolságok levitorlázhatók ma is – gyönyörű vidéken fog szelet, aki az egykori kaland nyomán járna. Akkor is, ha a gyűlöletek átlökték azóta azt a partvidéket is egy keserves testvérháború minden borzalmán. Még ha közben kiderült is: az együttélésnek nemcsak a monarchikus, de a szocialista variációja is kudarcra volt ítélve.


Bracera – brazerra (teljes fedélzettel, Sauro bácsié 
kisebb lehetett, csak félfedélzetes)

Higgyétek el – amíg olvassátok, nem jár az ember fia eszében ilyesmi. Csak a lapokról előcsurgó történet… 
- Én a három Danicsics családjából származom – mondta nekem csillogó szemekkel ismerkedésünk napján Jokkó. – Tudod te, kik voltak a Danicsicsok?
Bavallom: nem tudtam. Igaz, abban az időben arról sem tájékozódtam, kicsoda Abd el Krim vagy Vittorio Emanuele olasz király.
- Nem tudod? – döbbent meg Jokkó. – Hát az én őseim. Híres, veszedelmes uszkok kalózok voltak, méghozzá vezérei az uszkok népeknek! Talán azt sem tudod, kik voltak az uszkokok?
Szégyenkezve bár, de bevallottam, hogy nem tudom.
Jokkó úgy nézett rám, mintha földre szállt Mars-lakó lennék, aki nem ismeri a cipőt, a fazekat, a poharat és az ilyesféléket. A barna, majdnem négeresen sötét arc a legteljesebb csodálkozást árulta el.
- Bármerre megyünk az Adrián, a tengeren éppen úgy, mint a partokon, nincsen ember, aki ne hallott volna az uszkok rablókról – mondta kimérten, majdhogynem sértődve. Az én ősöm, Danicsics Lázár támadta meg 1557 karácsony éjszakáján a velencei Contarino óriás hajóját, a „Bucintor”-t. A Contarino-hajó tele volt selyemmel, értékes szőnyegekkel, drága kelmékkel, fűszerekkel, hiszen a Levantéról jött. A sok utason és tengerészen kívül háromszáz zsoldos is tartózkodott a hajón. Danicsics Lázár és kétszázötven uszkok rabló rajtaütött a „Bucintor”-on! Sohase látták sem a hajó, sem a zsoldosok Velencét!
… Hát így kezdődött az ismeretségem az uszkok rablókkal. 
Akik (vagy pontosabban: kései leszármazottaik) kincsvadászatra indulnak: újra szeretnék találni Dóbiás ifjúkorának elveszett koralltelepét, az Adria egyetlen korall-lelőhelyét. A kaland persze új irányt vesz, amikor valaki segítségre szorul, s nincs más kéznél, csak a fiúk. Itt is akad vén kalandor, aki mesél a régmúlt legendás kalandjairól az éhes füleknek. Valahogy minden benne van ebben a könyvben, amit Dékány világából szerettem… hogy aztán a végén egy fejezetnyi hajósinaskodásra is elkísérjük Jokkót, a Ragusa bark fedélzetén. Itt biccen kicsit a könyv, befigyel némi szabadságharcoskodás – mondanám gonoszul, de inkább így mondom: a Cattaro-i matrózlázadás egyik (történetünk szerint jövendő) hősére is vethetünk egy pillantást...


Trabaccolo (az adriai és olasz parti kereskedelem mindenese a huszas évekig)

Értsétek meg: minden kritikám ellenére mind a mai napig szeretem ezeket a könyveket. Beleálmodtam magam általuk egy világba és szerepbe, aminek magam is szívesen lettem volna a puhaságot fokozatosan levetkőző Zollere (Andrea készsége sem volt meg akkoriban bennem, nemhogy Jokkó érettsége…). Elfogult vagyok velük – akkor is, ha ma teljesen másként látom őket. De biztosan a kezébe adnám a fiamnak, ha volna – majdhogynem az olvasás idejével megegyező megbeszélnivalót adna; de mint tudjuk, beszélgetni jó. Olyasmiről, ami érdekes is, hasznos is. Főleg azzal jó, akit meg kell taníts a szavak óvatos, bizalmatlan szeretetére. Erre – azt hiszem – Dékány András minden regénye tökéletes volna ma is.


http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

A könyvek megtalálhatók az antikvarium.hu oldalán.
Az Óceán Császára
Jokkó visszatér 
  
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...