2014. május 29., csütörtök

Ellentmondásos múltunk: Dékány András II.



Mint írtam, e sós-párás, tengerszagú könyvek már régen nincsenek a kezem ügyében – más partokra sodorta őket az idő. De legnagyobb örömömre egytől egyig megleltem őket, különböző formában megosztva ott várták újjáéledő figyelmem a neten. Mit tagadjam, elragadott megint Dékány könnyed szavakkal szőtt álomvilága, jól esett bele a fejes. Más szemmel olvasok ma – de pont a halványuló emlékek ízével való összevetés teszi annyira kellemessé ezt a kései kóstolót: nemcsak a könyvek idéződnek fel (és kerülnek eltérő megvilágításba), de egykori olvasó magam is. Mert rájöttem végre, miért nem szerettem akkoriban a harmadik kötet, a


Csempészek, hősök, kikötők

világát. Miért nem ízlelte szívesen a gyerek azt a történetet, amelynek bizonyos zamatait a (már amennyire) felnőtt most meglepett örömmel kóstolja. Ez a könyv nemszeretem időkről szól, a világválság összenyomott, keserű idejéről; a két háború közötti elkeseredés hangulata ott borong az írótól már (harmadik könyvre) megismert-megszokott, kedélyesen csapongó, kalandos-romantikus hangvételű mesélőke alatt. A felújított Jadran alig jut áruhoz az összenyomott piacról, folytonos létbizonytalanságban fújja kikötőből kikötőbe a szél – hogy aztán mindenhol hosszas várakozásra kényszerüljön az újabb feladatig. Eközben a Földközi-tenger hullámain egymás ellen pöffeszkedő hadiflották parádéznak, Mussolini gyarmatbirodalmat építene Afrikában, angol és francia rosszallástól kísérve – s a meghódított vidékek bosszúra éhes lakói folyamatos lázongásaikkal, felkeléseikkel zaklatják gyarmattartó uraik… Nem is csoda, hogy a vén Suttora, a babonás, kalózküllemű egykori toronyőr (miközben hóbortjaival, „majmolásaival” e kötet fő humorforrása) nem győzi számba venni a hajóra leselkedő baljós jeleket. 

HMS Blanche - a B osztályból; így festhetett őfelsége rombolója, a Broke

Igen, ebbe az időszakba, a „kultúra” szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába gyermekkoromban legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szerettem pillantani. Dékány könyve hallatlanul ügyesen ügyetlen – mert miközben maga is a korabeli ponyva eszközkészletével játszik, következetes írói könyörtelenséggel rakja helyére az elbillenő egyensúly javát a végén. Hős csempészeink nem érik el a kikötőt – és a pár szavas búcsú pontosan megfogott gyászának hatására végtére mi, olvasók szégyelljük, hogy e történet folyamán mennyit nevettünk a hóbortos toronyőrön.  Az arab szabadságharcosok ábrázolása pedig (tengeri rablótól az előítéletein túl látó vezérig) az egyik legszebb általam ismert példája a politika-vezérelt vonalas látásnak és egyben e láttatás paródiájának. Akár a kettős beszédnek, amely a naivitás számára az egyszerű barát- és ellenségképet, a „bennfentes” olvasó számára pedig a mögöttes beszéd cinkos összekacsintását kínálja fel. Hiszen konkrét árnyalatlansággal, akaratlanul is illusztrálja: mennyire megítélés kérdése, szimplán szervezett bűnöző, terrorista, vagy szabadságharcos e valaki. Úgy, hogy valójában tudhatatlan: az író érezte-e ezt az ellentmondást – a szocialista kultúrpolitika szótárában mindkét véglet és a közte elterülő árnyalat-gazdag vidék is belefért a „forradalmár” kategóriájába…  


Az elveszett sziget

folytatásnak se kutya, sőt - sokak szerint a sorozat legnagyobb nívón megírt kötete. Innen, a posztmodern (szöveget és modort gátlástalanul parafrazeáló) hullámán túlról nézve külön csemege, ahogy Dékány szinte pontról pontra, kulcsszereplőket és regényi fordulatokat is ügyesen átemelve megidézi Stevenson A kincses szigetének kalandos világát – a legügyesebb alapötlettel párosítva az ismert kaland „kvázi biztonságos” újraolvasás-élményt kínáló, a mesélés módját ez által is reflektorfénybe vonó leckefelmondását. Hajó nélkül maradt hőseink Dél-Amerika olcsón vehető, használt vitorlásainak piacán, Porto Allegre kikötőjében lesik a Jadran lehetséges utódait – s a partra vetettség ezen állapotában kapva kapnak a milliárdos Santa-Clara ajánlátán: szállítsák el egy filmforgatásra (A kincses sziget film forgatására) az általa megépített klasszikus fregattot; Észak-Amerikába, mégpedig a hajó korának megfelelő hajózási, technikai eszközök igénybevételével. Mekkora ötlet – tisztelgés a tisztelgésben, s nem kérdés innentől, hogy miért nincs a fedélzeten az eredeti kaland ívét azonnal gyilkoló rádió például…

Egy híres filmes replika: a Bounty - 2012-ben a Sandy hurrikán áldozata lett

Ebbe a játékba számtalan ötlet férhet bele aztán – nyugodtan hívható a csonka legénység kiegészítésére felvett új fiúk vezére Hosszú John Silvernek például. Sőt, ha már a Horn fokot kerülteti az író, a viharok: Üvöltő Negyvenesek, Harsogó Ötvenesek és Rikoltó Hatvanasok világába ( a szélességi övek tengerész-neveit sorolom…) merítve fregattját, s így juttatja át a Csendes-óceánra – természetesen útba eshet Robinson szigete, a Juan Fernandez, és megidézhető a másik tengerészlegendává ért Csendes-óceáni kaland: a Bounty lázadása is. Érdekes, nekem ezek a cselekmény feszességét tényleg szertecincáló anekdotikus kitérők, és a vén hajósok szájába adott ismeretterjesztő betétek voltak a kedvenceim. Talán mert a történet fordulatait (jóval korábban olvasva Stevenson remekét) ismertem - majdnem hogy úgy köszöntöttem őket, mint a régi ismerősöket. A belefűzött betétek viszont rendre újabb ajtókat nyitottak további érdekes tengerészhistóriák és könyvek felé…

Egy hangütés kiteljesedett vége e kötet - Andrea kedélyes, közvetlen, olykor bohókás de beleélt és beleéltető cimbora-hangja a folytatásokban így már nem hallatszik. A megközelítés módja aprókat változik, de mintha Az elveszett sziget kalandos megtalálásával Dékány András egy jóval árnyaltabb írásmódot is meglelt volna. A sorozat két utolsó darabjának másként épülő, kifinomultabb szerkezete és hangja e mellett a szerző saját, személyes legendájának is remek szolgálója lett - de minderről majd legközelebb...

(folytatása következik) 

http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

A könyvek megtalálhatók az antikvarium.hu oldalán.
Csempészek, hősök, kikötők
Az elveszett sziget

2014. május 26., hétfő

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!



Murakami Haruki szépen lassan odaér legkedvesebb íróim azon képzeletbeli „legfelső polcára”, melyen eddig Virginia Woolf és Jonathan Franzen osztoztak – ők azok, kiknek műveit olvasva nemes egyszerűséggel úgy érzem, hazaérkeztem. Szövegük körülölel, elringat, ha fáj is, ismerős fájdalommal fáj, ha megríkat, tudom: úgy ríkat, ahogy csak a számomra legfontosabb dolgok tudnak megríkatni. Otthonos érzés – bármit is hoz, lubickolok benne, mert tudom: a helyemen vagyok, olyanok közt, akik ugyanazt érzik, mint én, ugyanaz a fájdalom járja át a bensőjüket, mint nekem, ugyanolyan kétségbeesetten keresik a kiutat, mint én. S legtöbbször ugyanúgy elbuknak.

A Szputnyik, szívecském! érdekes helyet foglal el Murakami Haruki életművében – egyike első nagy sikereinek, mely sok tekintetben előrevetíti a későbbi művek témáit és hangulatát, ugyanakkor tán egyike a „leghagyományosabb”, legkönnyebben olvasható regényeinek. Jómagam most olvastam először, s meg kell mondjam – bár a szövegbe csobbanás hallatlan élménye most is magával ragadott – eleinte úgy éreztem, az 1Q84, a Kafka a tengerparton vagy a legújabb regény, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei árnyékában ez bizony „kevesebb”. Hogy aztán pillanatok alatt helyrekattanjon: bizony a Szputnyik, szívecském! fényében érződik például az 1Q84 óhatatlanul önismétlésnek (vagy legalábbis egy régi ötlet kibontásának). Ám szerencsére hamar magával ragadott a történet, s hagytam a csudába a hasonlítgatást, meg az életműben-elhelyezést; inkább élveztem, hogy Murakami újfent elvarázsolt.

Pedig a történet amúgy murakamisan „semmi különös”. K, a névtelen általános iskolai tanító szerelmes egykori diáktársába, az írói babárokra törő Szumirébe, a lány azonban nem viszonozza érzelmeit. K amolyan japán-módra átlagos, konvencionális fiatalember: az egyetem után különösebb meggyőződés nélkül elhelyezkedett egy iskolában, munkáját lelkiismeretesen, de szenvedély nélkül végzi, s minden esélye megvan rá, hogy előbb-utóbb igazán jó tanár váljék belőle. Családjához nem fűzi mély kapcsolat, egyetlen barátja Szumire, estéit alkalmi hölgypartnerekkel tölti. Rendszeres, rendezett, kifogástalanul hétköznapi életet él. Nem úgy Szumire, aki kimaradt az egyetemről, hogy írhasson, alkalmi munkákból egészíti ki otthonról kapott apanázsát, éjszakába nyúlóan görnyed a szövegszerkesztője előtt, nappal alszik, felemás zoknit hord és ha muszáj utcára mennie, kinyúlt férfizakóban teszi.  Sarkítottan „művészlélek” ő, akit teljesen hidegen hagynak a mindennapi élet elvárásai – saját bevallása szerint mindent alárendel művészetének, csak hát a szomorú igazság az, hogy egy sort se tud leírni. Csak kapálózik az elképzelt szerepben, anélkül, hogy tudná, valójában merre tart. Látszólag tökéletes ellentéte K-nak – valójában mindketten egy magukra erőltetett önkép foglyai, akik lázadoznak bár olykor, kitörni képtelenek.

Mígnem Szumire beleszeret egy nála jóval idősebb üzletasszonyba, az őt szárnyai alá vevő – ám érzelmeiről mit sem tudó – Miuba. Szumire új életet kezd, munkába áll Miunál, decens öltözetre vált, abbahagyja az írásra tett próbálkozásokat, nappal dolgozik, este alszik, s mintha egészen más emberré válna – hogy aztán egyszer csak eltűnjön, feloldódjon a semmiben. Egy görögországi utazás, egy rejtélyes eltűnés, egy felbolydult kis turistaparadicsom néhány tehetetlen rendőrrel – e ponton Murakami regénye akár krimibe is válthatna, ám tudjuk pontosan: a legkevésbé sem az itt a fontos, hova tűnt Szumire. Mert ugyan eltűnt-e egyáltalán? Vagy csupán láthatatlanná vált számunkra, átszivárgott egy olyan világba, ahol nem érhetjük el? Vagy tán visszatért a valóságba, s mi ragadtunk a „túloldalon”? Egyáltalán, miből gondoljuk, hogy mi, akik látszólag egy világban élünk, valójában ugyanabban a világban lélegzünk, mozgunk, érzünk?

Szóljon bár szerelmekről vagy eltűnésekről, konvenciókról vagy kitűnésről, e regény eszenciája a magány – az a fajta magány, ami csupán a semmiben lebegő égitestek végtelen elhagyatottságához fogható. Az a magány, ami velünk van, akármerre megyünk – nem számít, hányan járják esztelen körtáncukat körülöttünk a mindennapok sodrában, nem számít, van-e mellettünk társ vagy nincs, nem számít, szeretnek-e vagy sem. Van az a magány, ami a bőrünk alá kúszik és velünk marad – minden percben, az elsőtől az utolsóig. A rettegés, a kilátástalanság, az elveszettség magánya – amit akkor érzünk, amikor eszünkbe jut: legbelül mindannyian egyedül vagyunk a világban. Meztelenítsük le magunkat bármennyire a másik előtt, fogadjunk bizalmunkba akárhány jó barátot, vegyen bár körül szeretteink sokasága: a bensőnkben lévő űrt, a szívünket vasmarokkal szorító félelmet e magánytól senki nem értheti meg. Ahogy mi sem az övékét. Mert legyünk bár mégoly közel egymáshoz, nem vagyunk mások, mint egymás mellett elsuhanó, egymást folyvást kísértő, de sosem találkozó égitestek. Melyek olykor letérnek a pályájukról, miként Szumire tette. De vajon hova tűnnek a pályájukról letérő, szemünk elől eltűnő égitestek?


Kiadó: Geopen
Fordító: Komáromy Rudolf

2014. május 23., péntek

Elfújta a szél – Budapesti Operettszínház



Volt egy erős nosztalgiafaktora ennek a családilag elkövetett musicalnézésnek – gyerekkoromban viszonylag sokat jártunk operettbe, akkor még elsősorban klasszikusokat nézni (Marica grófnő, Csárdáskirálynő, Mágnás Miska – emlékszik még ezekre valaki?), az első „igazi” Webber-i értelemben vett musical, amit ott láttunk (s talán az első, amit játszottak) a Miss Saigon volt. Jó régen. Aztán hosszú-hosszú évekig nem jártunk a színház felé, közben bekövetkezett egy jelentős profilváltás, jöttek a siker-musicalek, a Rómeó és Júlia korszak, én meg mindig csak álmodoztam arról, hogy egyszer el kéne újra menni, de sosem alakult úgy. No persze a vágy mellett – mit tagadjam? – volt bennem egy erős félsz is, hisz az utóbbi időben azért ha jártunk, egész másfajta színházba jártunk, és még ha csupán halovány gyerekkori emlékekből dolgoztam is, azt helyre tudtam rakni, hogy ez a fajta színjátszás fényévekre van mondjuk a Bárka vagy a Szkéné deszkáin látottaktól.

Könnyed? Persze. Felszínes, olykor giccses, vállaltan hatásvadász, színes-szagos szemkápráztatás egy ilyen musical. Ezzel együtt is elbűvöl – és nem is csak a profizmusával (mert hogy iszonyú profin van megcsinálva itt minden, az biztos, és itt a „megcsinálva” szócska összes pozitív és negatív felhangját is nyugodtan oda lehet képzelni). Patikamérlegen kimért szórakoztatás, visszafogott színészi játékkal, elsőrangú énekkel, a színpad minden lehetőségét bőségesen kihasználó látvánnyal, könnyzacskókat támadó szólószámokkal, nagy szenvedélyekkel – mondaná a cinikus „kritikus” énem. De az a nagy helyzet, hogy nem mondja, mert biza én is megkönnyeztem itt-ott (ha nem is annyira, mint egy előttem ülő kedves hölgy, aki konkrétan az egész előadást végigsírta).

Amihez az Elfújta a szél meglehetősen jó alapanyag. Margaret Mitchell regénye a maga nemében igazi etalon, a belőle készült film nemkülönben – még úgy is, hogy gátlástalanul idealizál egy letűnt világot, történelmileg nem feltétlenül hiteles és a főhősnője egy hisztis, önző liba. Mégis a huszadik század egyik legnagyobb könyvsikere lett belőle, a filmváltozat pedig a Hollywood-i aranykor maradandó remekműve – s persze Vivien Leigh Scarlettje máig a filmtörténet egyik legemblematikusabb hősnője. Hossza és összetettsége okán ugyan megkérdőjeleződhető, hogy hogy is lehet ezt a történetet színdarabbá formálni, mégis: a könnyzacskókat támadó dráma, a nagyívű szerelmes-, háborús-, múltbarévedős-, mindentelveszítős alapanyag szinte kiált azért, hogy egy ügyes kezű forgatókönyvíró színpadra adaptálja.

Namármost, ez csak félig jött össze – mert ugyan az kimondottan szimpatikus, hogy a zeneszerző-szövegíró Gerard Presgurvic sokkal inkább a könyvet, mint a filmet vette alapul (ennek megfelelően vannak hangsúlyok, melyek máshová kerültek), az már kevésbé, hogy mintha ügyetlenebbül sűrítene. Már a film is erősen zanzásított verziója csak a regénynek, a darabban azonban még ahhoz képest is zavaró bakugrásokban haladunk előre a történetben. Akadt olyan – egyébként nem ügyetlenül megoldott – jelenetsor, minek során azt éreztük, itt most lazán átlapoztunk vagy hatszáz oldalt, dejó… Azoknak, akik ismerik az alapanyagot, ez kevésbé lehet zavaró, de ha valaki a darabot látva találkozik először Mitchell történetével – vajon van ilyen? – könnyen értetlenül pisloghat például Scarlett hipp-hopp férjhezmenésein és megözvegyülésein. Engem azonban ennél egy fokkal jobban zavart a zene – ami ugyan szép-szép, de mintha már hallottam volna valahol: Gerard Presgurvic sajnos e téren nem erőltette meg nagyon magát, lazán újra felhasználja saját dallammeneteit a Rómeó és Júliából (s ráadásul mintha pont ugyanolyan ütemben váltogatná a pörgős-slágeres dalokat a nagyívű drámai betétekkel).

Szerencsére mind a sűrítést, mind az „egyszer már hallott” dalokat ellensúlyozza az előadás maga. Az énekesek gyakorlatilag hibátlanok – Vágó Zsuzsi Scarlettje pont olyan hisztis és rikácsoló olykor, ahogy mondjuk elképzelném a filmbeli Scarlettet ha énekelne (aki még nem tette, egyszer feltétlenül nézze meg eredeti nyelven – Vivien Leigh nyávogása fenomenális!), az angyali Melanie pont olyan angyalian énekel, ahogy kell, Ashley dalban is hasonlóan jelentéktelen, mint szerepében, Belle Watling pedig tüzes és kiábrándult egyszerre. A show-t azonban lazán lenyúlja Szabó P. Szilveszter Rhett Butler szerepében – ő talán az egyetlen, aki értékelhető színészi teljesítményt is hoz a kiváló ének mellé. Szívdöglesztő, vicces, félelmetes és tragikus – mindenki eltörpül mellette. Egyedül tán a darabot kvázi-narráló, a filmbelinél jóval jelentősebb szereppel megajándékozott Suellen nem, aki nem csupán a legjobb dalokat kapta, de végre „kitört” a „Scarlett másodvonalbeli húgocskája” szerepből.

Bár kritikáim jócskán vannak, lazán elvarázsolt az előadás – képes voltam tátott szájú kisgyerekként csodálni ezt a csengő-bongó áradatot. A musical könnyed műfajként van aposztrofálva, s mint ilyennek, a legfőbb feladata, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson, gyönyörködtessen. Helyén kell kezelni – a mindenáron való továbbgondolás kényszere nélkül. Én imádtam – persze ehhez hozzátartozik, hogy én minden formájában nagyon szeretem ezt a történetet. S hogy lesz-e folytatása musical-kalandozásainknak? Naná! A mérce mindenesetre magasan van…


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...