Várólista-csökkentés 2015

Miután egymás után három alkalommal buktam el a „Csökkentsd a várólistádat” játékot, úgy döntöttem, ennyi elég is volt, ez a játék nem nekem való, köszönöm, nem kérek többet. Idén nem is indultam, és meg kell mondjam, rém elégedett voltam magammal év elején, amiért ilyen okosan döntöttem, és nem stresszeltem magam a „kötelező” meg a „fél-kötelező” olvasnivalókon túl még egy ilyen kihívással is… Aztán év közben egyre többször futottam bele az általam követett blogokon „várólistacsökkentős” bejegyzésekbe, és megmoccant bennem valamiféle nosztalgia – amikor pedig az év vége közeledtével elkezdtek szállingózni az összesítések, esélylatolgatások, már konkrétan elkezdett hiányozni. Nem is az, hogy plusz 12 könyvet „kelljen” olvasni, hanem a játék közösségi része, az együtt-játszás, az együtt-esélylatolgatás, a „nekem még hármat kell elolvasni decemberben, hogy csináljam?” jellegű épületes csacsogások. Öregkoromra közösségi lény leszek, na…

Szóval irány 2015, irány az új várólista-csökkentés! Mivel a szabályok lehetővé tesznek némi könnyítést (mert hát valljuk be, úgysem azokhoz a könyvekhez lesz kedvünk fél év múlva, amikre most a legjobban fáj a fogunk…), ezúttal indulok egy alternatív listával is, amelyről ha kedvem szottyan, kicserélhetek egy-két címet a „hivatalos” listáról. Persze az igazán menő az lenne, ha mind a két listát sikerülne végigolvasni, de ugye ti is érzitek, hogy ennek mennyi az esélye… :)

Lássuk a kiválasztottakat – íme a „hivatalos” lista:

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Halász Margit: Éneklő folyó

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája

Salman Rushdie: Sálimár bohóc

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Mark Helprin: Téli mese

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve

John Scalzi: Vének háborúja

És akkor lássuk az „alternatív” listát:

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

China Miéville: Armada

Dan Simmons: Hyperion

Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre

Halász Margit: Gyöngyhomok

Joyce Carol Oates: Napforduló

Szabó Magda: Az ajtó

Carlos Ruiz Zafon: A szél árnyéka

Mariam Petroszjan: Abban a házban

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk

Turi Tímea:

Kahlo csipesze

A próbafülke fényében

erősebben látszanak a szőrszálak

a szám fölött, mint otthon

a fürdőszobatükörben.

és a karmolásnyomok a mellemen -

ilyenkor bármennyit el tudnék

költeni.

Úgy szeretném, hogy előbb-utóbb mindenkinek legyen meg a maga Turi Tímeája. Nem a személy, nem is feltétlenül a kötetek, hanem az attitűd. Valahogy úgy, ahogy ő nyilatkozta egyszer Magritte kapcsán: „…kispolgári szürrealizmusáért mindig is rajongtam, de sajnos, vagy nem sajnos, mindenkinek megvan a maga Magritte-ja.” Így képzelem a „mindenki Turi Tímeáját” is – ha már a dolgoknak szentelt kötetet, amikről nem beszélünk. Legyen minél több fiatal és öreg kortársunknak olvasata erről a szemünk láttára formálódó nem-beszélésről, a felnőtté érés folyamatát tudatosító jelenlét-hangról – mert ritkán adatik, hogy ennyire attrakciómentesen, cirkusz nélkül ragadja meg valaki a lényegét ennek a folyamatnak.

Mindannyian most érünk be. Most érünk be és elbukunk. Mondja Tímea a Meridiánban, és a könyvbemutatón is mondja, nyomatékkal, mintha tényleg ez volna a cezúra – onnan felnőtt valaki, ahonnan elbukhat. Addig minden játék. Van tétje, de nem magad. Játszásiból tétet hazudva. Valódi mélysége nincs. Mint annak, ha valaki így szól: „hát, Istenkém!”. Ha jelentenek is valamit a szavak (hiszen használhatóak, ugye) ez akkor is csak egy felsóhajtás. A kimondott, leírt szó, az irodalom ugyanígy nem beszél igazabban, mint a valóság. Ha szembenézel vele, ott, ahol elfogy a gyermek, az befelé fordít. Tükörbe nézet. S innentől az önazonosság fenntartása nem értetődik magától – energiabefektetést igényel. Mintha ez volna a bukott felnőtt: mind, aki tisztában van önmaga látszatával.

A beszéd sebez, de ha magad vagy a tét, már szabályozod, milyen mélyre szúrjon. Pedig ha megtanulunk sebzés nélkül beszélni, elveszítjük a tartalmaink. Az artikuláció csődben van, igen. A dolgokról egyre többször nem beszélünk. Pedig a beszéd cselekvés (is). A másik ember látványára való pillantás. Elég, ha csak az „ismerősbe”, a családba tekintünk – rögzíthetetlen pillanatok tucatjait látjuk, amik hatással voltak-vannak ránk. Családtörténetben ugyanúgy, mint irodalomtörténetben. A hatás valójában kibogozhatatlan, a látszólag tisztán lekövethető, az ajánlással súlyosbított irodalmi hatás is. Ha felnősz, nemcsak a bukás lehetőségét konstatálod. Azt is, hogy bár a mese legkisebb királyfijaként, királylányaként kezdted, immár csak egy szem vagy a láncban – a család- vagy irodalomtörténetben. Hatások befogadása mellett immár hatás-adó is - jó esetben az aktuális „királyi csemete” anyjaként, vagy apjaként.

Most, hogy interpretálom itt, nem tudom eldönteni, maradéktalanul jól értettem-e Turi Tímea válaszait, ott, a könyvbemutatón. Tímea rácsodálkozóember. Rácsodálkozik Szegő János és Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál. A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható, megkerülhetetlen, tudatosan vállalt neme van. Nőköltészet ez, a szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak). A versek egymással feleselő ellentmondások egymást-körüludvarlásai (is). A mondatok fűzésében, ahogy visszariad a rendtől, a formától, a rímtől, a metrumtól – a külsőtől úgymond, a rendező elvek szövegre akaródzásától. Holott ott bujkál benne, főleg a metrum, amolyan romlott-nőien, ahogy az antik formák a balkáni népzenében (mondatja velem a férfi – ha már teszünk ilyen különbséget). Vagy mondom így: bujkál a forma ebben a költészetben, megszülőn-nőiesen; mindig pont annyi, amennyi a szavak közelítő, sejtszinten ösztönös kimondásába, egymáshoz fűzésébe fér.

Torz tükör. A hagyomány lányai lettünk, anyányi lányok, anyák, és úgy elhagynak a szavak, mint a gyerekek. Csak felütöm a kötetet – épp a Bombakráter című versénél – s elmondja helyettem, tömörebben, kristálytisztán ő maga. Nem tisztem eldönteni, tényleg kell-e, tényleg szükséges-e, hogy ilyen mélységig neme legyen a szövegnek. Tény, ennek a szövegnek van. És olvasóként nem zavar. Az sem, ha ebből a nemből néz és ítél úgymond engem, a férfit. Tegye, hiszen ha komolyan vesszük amit a felnőtté válásról hirdet, akkor komolyan belenézhetünk a tükörbe is, amit elénk rak. De hogy igaza van-e ennek a beszéd-cselekvésnek, azt inkább önök döntsék el maguk között, hölgyeim. Én ha lehet inkább nem beszélnék erről a dologról.

E kötetről recenziós epigonvers olvasható az Irodalmi szabad rablás blogon.

Kiadó: Magvető

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Olvasom, hogy 171 évvel ezelőtt, 1843 december 19-én jelent meg először Charles Dickens Karácsonyi éneke. Öreg és avítt szöveg lehetne – s ha elmesélem ifjú kortársamnak, meg is kapom ezt a minősítést: öreg és avítt történet ez, naiv, romantikus mese karácsony szellemeivel, meghatódó-megtérő vén bűnössel. Illúziók – lökné vissza a könyvet az ifjú kortárs, aki (ha tudná, ezzel mennyit veszít) már kinőtt a gyerekmesékből. Ez egy ilyen kor: azt hiszi magáról, hogy felnőtt. Pedig csak másképp felületes. Épp a patakvérről, meg a lapra ágaskodó aberrációról hiszi azt, hogy hitelesít. Hogy nem ugyanolyan fogások, mesterkélt mesketék bravúrjai egyfelől, mint a szellemek anno; másfelől nem is néz vele szembe, ha valóban mélyen megélt fordulópontok (az adott korba ágyazott alkotó által írásba rögzített) nyomai, mint ahogy Dickens műve is az – a maga módján. Persze építik a kortárs alkotta előítéleteket a pontatlan-édelgő, finomított vagy akár burleszkbe fordított feldolgozások is – már a tény, hogy hányszor, hányféleképpen és kik dolgozták fel, jelzi: szinte nincs maradéktalan adaptációja.

Holott csak az első oldalakra kéne pillantani – hogyan jellemzi az író hősét, Ebenezer Scrooge-t. A lényéből áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott bőrébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott, nyekergő, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klímát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes őt magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hőség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eső sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzői lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esővel nem lehetett őt vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta: - Hogy van, kedves Scrooge? Nem látogatna meg egyszer? - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy: - Bácsi, kérem, hány óra van? - kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta, mintha csak azt mondta volna: „Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet!” Ám Scrooge-nak jó volt ez így! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.

Ha olvastunk valaha Dickenst, akkor rögtön látnunk kell az irónia játékaival megrajzolt kontúrokból: ez egy karikatúra. Egy véglet, a lehető legteljesebb szélsőségbe lökött, többszörösen sérült valaki. Milyen félelmetes emberismeret lakik a romantikus írólélekben, hogy meg sem kísérli a realizmus – e szinte szakorvosi szélsőséghez képest mindenképpen jámbor és hatástalan – hatáskeltéseivel kibillenteni hősét ebből a végletből! Ide szellemek kellenek, viktoriánus borzongatás – ide tényleg a tanmese kell. Vállaltan, sok helyütt stílussal, finom kiszólásokkal jelezve: az író mindvégig tisztában van a laboratóriumi helyzettel, amit a mondanivaló minél hatásosabb (s mélyen korba ágyazott) tálalása kedvéért teremtett.

- Nos, mi lesz? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tőlem?

- Sok mindent - felelte a kísértet.

- Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt:

- Kicsoda maga?

- Azt kérdezd inkább, ki voltam?

- Nos, hát ki voltál? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.

- Amíg éltem, a társad voltam: Marley Jakab.

- És le is tudnál ülni? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.

- Hogyne!

- Hát akkor ülj le.

Scrooge csak habozva kínálta hellyel, mert nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettentő magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.

- Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.

- Megvallom, nem.

- De hiszen saját érzékeiddel győződhetsz meg jelenlétemről.

- Éppen ezeknek nem hiszek.

- De miért?

- Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is!

Aprócska részlet, amit aztán (szinte penitenciaképp) kötelező rémület követ. Apró, de jellemző részlet. Dickensnél kevesen látták világosabban a korabeli vadkapitalista Angolhon mélységesen kettészakadt, embertelenedő világát. Az író hitte a szó jelentőségét – amit ma nem divat hinni; hisz ma nem célért, hanem magáért az írásért születik a szöveg; nem is kérdés már a gondolatok oly hiábavaló volta a könyvtárban. Persze ettől még írnak az íróink, és büszkék rá, ha nem csak a szórakoztatásunk kedvéért. Csak manapság szégyenletesebbnek számít a szöveggel akarni valamit. Dickens bátran akart valamit a mesével: ébreszteni. Felhívni a figyelmet. Hogy mitől vagyunk valójában emberek. Egy karikatúrával, egy véglettel, a kor regény-konvenciójából ki nem lógó, mégis, pont az iróniával telített mondatok többletétől szárnyaló szöveggel – egy vágyképpel, milyenek lehetnénk.

Az ő története jegyében kívánok boldog születésnapot annak, akit csak egy istállóban engedtünk megszületni. A Karácsonyi ének búcsúszavaival kívánok nektek boldog karácsonyt! A szellemekkel való társalgást beszüntette. Mérsékletes, egyszerű életet élt. A karácsonyt pedig úgy megünnepelte, hogy bárki példát vehetett róla. Ezt tudta is róla mindenki! Isten áldja meg érte őt és mindazokat, akik hozzá hasonlóan cselekszenek. Vagy ahogy kicsi Tibi mondaná:

- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon!


(Az idézetek forrásául szolgáló kiadást H. László Éva fordította)

Karácsony :)

Minden kedves olvasónknak, bloggertársainknak, szerzőknek, kiadóknak, véletlenül idetévedőknek és visszatérő vendégeknek boldog, békés, könyvekben-sütiben-szeretetben gazdag karácsonyt kívánunk! Legyen ebben a pár napban minden úgy, ahogy szeretnétek!

Timi & Zoli

Zárójelekben

Nagy örömmel tudatom veletek itt is, hogy a Napút idei 9. számának mellékleteként (amely szám egyébként Serbus manier címmel a honi szerbek kultúrájának szentelődött) megjelent életem első könyve - a Zárójelekben. A verselemzéseim láttak benne immár e formátumban is napvilágot - a blog rendszeres olvasóinak ismerősök lehetnek, hiszen (néhány megosztásnak és a rárepülő rengeteg diáknak köszönhetően) ezek a legnépszerűbb posztjaink. Persze némileg átdolgozva - ha teljesen más megközelítést nem is követel egy blogbejegyzés, mint egy (elsősorban a szakmának szóló) esszé, azért a megjelenés alkalmat adott némi önlektorálásra. 

Könyvnek hívom ezt a Káva Téka sorozatában megjelent, alig harminc oldalas kis füzetet - tehetem, mivel önálló ISBN-száma van (szakmán kívülieknek: ez a könyv afféle személyi száma). A kiadóm, Szondi György szavaival: eztán aki meg akar jelenni a sorozatban, az a Zárójelekben által magasra tett lécet kell megugorja. Persze ezt a maga meglehetősen kiismerhetetlen, nagyon jellegzetes humorával mondta, miután összeszerénykedtem magam előtte - mintegy megilletődve az igencsak illusztris névsortól, szerzőktől fordítóktól és kritikusoktól, akiknek a művei a Káva Tékában már nyomdafestéket láttak. 

A tartalom:

Egy perccel az ítélet után - Pilinszky: Apokrif 

Az igazság bűvöletében - Szabó Lőric: Semmiért egészen 

Ezt a létet odább tolni - József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Stílusbravúr és kortükör - Petőfi Sándor: Befordúltam a konyhára...

Időhíd a tölgyek alatt - Arany János: Mindvégig - Letészem a lantot

Komponált ötletek jegyzéke - József Attila: Nagyon fáj

Egységnyi éh az egységre - Nemes Nagy Ágnes: A szomj

A legszükségesebb szavak horizontnyi távlata - a haikuról és Fodor Ákosról

Látható, hogy valószínűleg a szakmának épp nem mondok túl sok újat - a művek javának könyvtárnyi irodalma van. Nekem az a fontos, ahogyan mondom. A saját ráismeréseim akartam megosztani - gyakran az említett könyvtárnyi szakirodalmak ismerete hiányában inkább: a magam rácsodálkozásait. Nagyon megtisztelő, hogy a kiadó ennek ellenére méltónak érezte a megjelentetésre. Itt kell megköszönnöm Kotász Zoli barátomnak az áldozatos munkát - az ő makacssága nélkül ezt a lehetőséget is hagytam volna a kutya szájában, azt hiszem...

Önállóan sajnos nem szerezhető be; a Napút idei 9. számával együtt viszont megvásárolható a nagyobb folyóirat-árusítóhelyeken, Írók boltjában - ha másképp nem, a Napkút kiadótól. Majd szeretném ezt a vasat ütni, amíg meleg - bár épp kettészakadt bennem ez a vágy: egyfelől olyan lerágott csontokra szeretnék továbbra is rápillantani, mint József Attilától A hetedik; másfelől olyan rejtett kincseinkre rávilágítani, mint Csajka Gábor Ciprian csodáltos Hard kier-kötete. Lesz ami lesz... "táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan" mondja Kazantzakisz Zorbája - azt már én teszem hozzá: "...ne törjön ritmust, ha a tánchoz, mit rég jársz, megjön a zene!"

Ian McDonald: Síkvándor

Az elsősorban sci-fi íróként ismert és elismert Ian McDonald egyetlen eleddig általam olvasott regénye, A dervisház a maga nemében páratlan élmény volt – és nem utolsó sorban számomra a sci-fi elemek ellenére is vérbeli szépirodalom. Elbűvölt, magával rántott, meggyőzött – legfőképp arról, hogy ez a fickó bármit ír, nekem azt olvasnom kell (hogy a Brazyl eddig sajnálatos módon kimaradt, arról legkevésbé a szerző tehet…). Amikor először hallottam a Síkvándor című ifjúsági kalandregényéről, rögvest Scott Westerfeld és a Leviatán-trilógia ugrott be – manapság a léghajó és steampunk hívószavakra már-már természetes, hogy Deryn és Sándor kalandjai jutnak az ember eszébe. A dervisház és a Leviatán elegye pedig mi más lehetne, mint minimum izgalmas kirándulás?

Nos, izgalomból akad bőven és panaszra sem nagyon lehet okunk – még ha az ember nem is feltétlenül azt kapja, amire számított. Elsőre meglep a könnyedség, az egyszerűbb narratíva, a kamasznézőpont érezhető mássága – figyelmeztetni kell magunkat, hogy azért ez nem A dervisház, ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, annak minden egyszerűsítésével és akcióközpontúságával. Aztán meg épp az lep meg, hogy ez a látszólagos könnyedség milyen zökkenőmentesen vált át valami sokkal nagyobb léptékű, sokkal komolyabb kérdéseket feszegető, valós tétekkel játszó kalanddá. Úgy nő túl önmagán, hogy közben végig megmarad annak, ami: egy kiválóan megírt ifjúsági sci-fi – ami a mai mezőnyben, ahol a legtöbb ifjúsági (vagy YA, vagy akármi…) épp ott vérzik el, hogy vagy túl bugyuta, vagy túlságosan „felnőtté” válik az aktuális világmegmentés közben, önmagában nem semmi.

Everett Singh, a tizenéves zsenipalánta (matematikus, kapus, leendő mesterszakács, és még ki tudja, mi…) egy karácsony előtti londoni estén kénytelen végignézni, ahogy kvantumfizikus apját elrabolják a nyílt utcán, és nem elég, hogy a rendőrség nem is annyira titkoltan hülyének nézi, még saját anyja sem hisz neki. Pedig ő látta, amit látott. Amikor Dr. Kvantum nevű tabletjére (gyengeség, tudom, de imádom, ha valaki elnevezi a tárgyait…) titokzatos fájl érkezik elrabolt apjától, melyet egyedül Everett tud értelmezni, nyilvánvalóvá válik: nem egyszerű emberrablásról van szó. Még néhány rendőrség által manipulált fotó, gyanúsan viselkedő egyetemi kolléga, egy rejtélyes cipőfűzés, és hősünk előtt pikk-pakk kikristályosodik: apja valami hatalmas titokra bukkant, mely az egész univerzum sorsára lehet befolyással. Illetve univerzumokéra – hisz arra azért viszonylag hamar rájövünk (ő is, és az olvasó is) hogy nem csak egy van belőlünk.

Innen pedig csak egy ugrás (kivételesen jó érzékkel kivitelezett fajta…) és máris egy másik Földön találjuk magunkat, egy „elektropunk” Londonban, ahol nanoszálas léghajók lebegnek a város felett és vívnak egymással gigászi légi csatákat, univerzumközi politikai intrikák befolyásolják a Sokaság és a Seholvégetnemérő világainak sorsát, és egy kis jóféle indiai kajával még a legszőrösszívűbb légikalózt is le lehet venni a lábáról. És ahol – nem mellesleg – Everett apját fogva tartják, hogy rákényszerítsék egy olyan munkára, amit ő, érthető okokból, nagyon nem akar elvégezni. Tizenéves kis hősünk pedig nem is lenne tizenéves kalandregényhős, ha nem akarná megmenteni apját, a világot, az összes univerzumot és persze a megmentésre cseppet sem szoruló leányzót, akit útjába sodort a véletlen – lehetőleg úgy, hogy közben lazán leszámol az egyik legijesztőbb női gonosszal, akiről mostanság olvastam.

A történetről ezen a ponton bűn lenne többet elárulni – az egyszerre kiszámítható és fifikás sztori pont annyira csavaros, hogy felnőttfejjel is élvezhető legyen, és pont annyi mellékvágányra visz el minket, hogy még ne jusson eszünkbe öncélú időhúzást kiáltani. Nem mellesleg olyan erős atmoszférával és sajátvilággal ajándékoz, ami – persze a műfajiság figyelembe vételével – simán odateheti a már így is túl sokat emlegetett előző mű mellé. McDonald nem kispályázik: ha kitalál egy másik univerzumot, az pestiesen szólva „ki van találva”. Minden a helyén, a legapróbb részletig – az elektropunk London él, lélegzik, érezzük a bűzét, halljuk a „csendjeit” látjuk a fejünk felett a lenyűgöző léghajók hasát elsuhanni. Ha hagy maga után bármi hiányérzetet a regény, akkor az éppen az, hogy csak egyet ismerhettünk meg az univerzumok sokaságából – sorozatnyitó kötetről lévén szó, remélhetőleg ez a hiány hamarosan orvosolódik.

Egy hiány – ami nem is igazi hiány – mellett egy közepesen nagy kritikám van: engem sokszor halálosan idegesített ez az Everett gyerek. Annyira okos, annyira jól főz, annyira jó sportoló, annyira jó hátsója van… üdvözlendő, hogy végre nem egy „kis kiválasztott” menti meg a világo(ka)t, hanem egy „csak úgy” az események közepébe csöppenő srác, de könyörgöm, ne legyen már ennyire tökéletes… Szeretném, ha egyszer végre egy dagi, szemüveges könyvmoly mentene meg minket. Köszönöm! Óriási szerencséje McDonaldnak – mit szerencse… ez a pasi egyszerűen nem hibázik ekkorát – hogy a történet egy pontján nem kevés öniróniával rakja helyre ezt a fenenagy tökéletességet. „Amikor az ember távol kerül az otthonától, amikor elűzik onnan, kitalált történetekkel takarózik. Súlymester, zsoldos katona, kalandor és úriember – így hívta magát. Kapus, matematikus, utazó és síkvándor – felelte rá Everett. Ha elég sokszor mondogatod, igazzá válik.” 

Párhuzamos univerzumok, világok közötti ugrások, kvantumfizika, nagyon mai infokommunikációs utalások tömkelege – nálam nagyobb geeknek kéne lenni ahhoz, hogy ezt az ember igazán magáénak érezze, de nincs kétségem afelől, hogy a tizenéves fiú olvasók legtöbbje úgyis az – ráadásképp egy kifejezetten egyedi és (bár néhány elemében rém idegesítő, de) eléggé szórakoztató tolvajnyelv no meg egy kis csilis csoki – mindez olyan fűszeres és szerethető elegyet eredményez, hogy nehéz nem rajongani érte. Ide nekem a folytatást! (És akarok egy léghajót…)

Kiadó: Gabo

Fordító: Sziklai István

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Régen fájt ennyire szó. Úgy féltem ezt! Hogy az a kíméletlenség, ami csattogó kerekek pályáira űzött, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Féltem ezt, és nem hiába... Ez a történet miránk épül. A csalásra. A bele nem nyugvás kerülőútjaira, a juszt-is poklára, ami csak a célt látja, a körülményt alig, és a következményt soha. Miattunk pusztuló gyönyörű bolygónk minden fűszála ismeri lassan ezt a mélyen emberit. S most egy mesélő megmutatja – maga a mese sem ment tőlünk. Nem mentes, és meg se ment. Nem rajzolja át mélységesen valódinak érzett korlátaink. Az Üveghegy: valódi határ. Héterdő csak a vidéke – aki ide kötődik, azt maga az Üveghegy köti. A sors. Hiszen itt ered. S ezen a határon lépne át folyvást az ember.

Az elejtett fonalat most más gombolyítja fel – ezúttal Lóna. Gyönyörű hangja van a fejemben. Kortalan, mély zengésű magas hang, mintha énekelne akkor is, amikor csak kimond. Lóna hattyú-léte a beszédében lakik. Vannak csőrrel odavágó, csendet vérző mondatai. Vannak tollal simogató szavai. Verdeső, szállni képtelen törései a beszédben. Eddig ő a legtágabb regiszterű mesélő-hang. A nézőpontja pedig… mindent kiforgat. A másik szemszög riasztó átértelmezés-kényszerében egyszer csak azon kaptam magam, hogy újraolvasok, helyeket keresek, hagyom, hogy összevagdosson leveleivel újfent az Ólomerdő. Az egyik történet kézbe veteti újra a másikat – hogy megdöbbentsen, mennyi mindent nem vettem észre, vagy másként, nem élve bele magam mégse elég mélyen az ígéret kötelezvény-jellegébe. Lóna hangja kell hozzá, hogy az Ólomerdő sokrajzú álmodozásába beleiralódjon az egy ösvény, amin a lánya járni fog – az egyetlen maradéktalanul hiteles út, ami mégis választásnak tűnik. A varázslat választásának. Hiszen mi értelme a varázslatnak, ha nem a Csoda tétele?

Ahogy túljutok az Üveghegyen – a határ átlépésének sokkján – végre kinyílik a világ. A Kősárkány világa végre tágul. Ahova bennem is tágul a mese: a birodalomba, amely maga a hagyomány. Amely elsősorban megőrizne. Apró közösségek hálózatában, s a ritmusban, amely a változást így hívja: ciklus. Csakhogy a változásnak van egy másik arca is. Ha ezt az arcot fordítod a mese világa felé, akkor a mese világa stagnálni látszik. Rugalmatlanná váló világnak látszik, amely így pusztulhat akár. A megőrzés gesztusa így lehet gátja magának a megőrzésnek – aki-ami mindenhonnan kiszorult, kipotyogott, előlünk odamenekült (mert nem akar változni), az előbb vagy utóbb a saját kiszorultságában, Széphonában is veszélybe kerül. Hiszen a mesét újra meg újra elmesélik az Üveghegyből eredő sorsok. S az ezernyi változatban ugyanaz valójában a változataival önmaga ellen ágál.

Észreveheted, nem mesélem a könyvet. Nem mutatom be – csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad. S kezdd el elölről – mert ez valójában egyetlen történet. Nem akarom mesélni az Üveghegy szívszaggatását. Sem a feloldás nélkül hagyott lépésről-lépésre kalandot, amit az Üveghegyen is túl élnek a Kősárkány meséjében a hősök.

Csak örülök, hogy Csilla megtalálta ezt a történetet. Ahol a mesék, a saját világ belső logikája, a megteremtett keret egyszer csak szabad folyást enged - mégis - a szereplők döntéseinek. Már nem látom – nem veszem észre az egymásba tükrözött meséinket. Azokat látom, akik mozognak ebben a keretben, akik megélnék benne gyönyörű illúziónk: a választás szabadságát. Mert lám: megvan a kerülőút. Amire a szabály nem gondol. A mese szabálya – a vállalt sors. Hiszen ezzel mindig szemben álltak gyönyörű, választott tévelygéseink, az emberi szív kerülőútjai. A hiteles különbség rajzolódik az emberi és tündevilág közé, mert mi azok a mesélők vagyunk, akik nem nyugszunk bele. Sorsba, gátba, elhamarkodott, megkerülhetetlen ígéretek béklyójába. Ez töltsön el reménnyel – még ha másfelől ugyanez bukásunk záloga is: hiszen a szabály, amelyen kifognánk miránk is vonatkozik. Az a része is, a kivétel, amit mi alkotunk, a szegése által.

A legszebb: amikor Szépország útjait a vállalt lépések súlyát hordozva járja az élő – amit létezésével így, vagy úgy, de betölt. Ha Szépország változni akar, egy félvérre van szüksége, akiben benne lakik az emberi dac: egyszerre a jóság és jóra való restség, egyszerre a mindent átölelni akarás és (a szeretet rohamában akár) a másik megtaposása. Ha tündérhon változni szeretne, egy „két világban hontalanra” van szüksége. Aki létével pusztít – s csinál helyet az engesztelésnek. Simogat, hogy Kleinheincz Csilla csillagszemű tinije úgy lép a határokon át, ahogyan Ende hőse a Végtelen történetben, ahogy Tamsin Beagle történetében – s ha ez a hallatlanul következetesen magához hű, várakozásokra és olvasói óhajokra magasról tevő bátorság vezeti a folytatásba is, hát olyasmi történik a fantáziában, amit az egész világnak meg kell majd mutatni!

Kiadó: Gabo

Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

„1985-ben Lidocska betöltötte az ötödik évét, és ettől kezdve az élete az ördögé lett.” Lidocskától indulunk és hozzá térünk vissza – közben pedig keresztbe-kasul bejárjuk a véres-gyötrelmes-gyönyörű, hamisítatlan szovjet-orosz huszadik századot Lazar Lindt és asszonyai nyomában. Becsapós a cím: Lazar asszonyai – valójában nem Lazar Lindt, a szoknyavadász atomfizikus asszonyait követjük (pedig volt belőlük számos…), hanem azt a három nőt, aki valamiképp kívül maradt Lazar világán. Aki így vagy úgy, de nem lett az övé – legyen az ifjúkori piedesztálra emelt szerelem, kényszerrel elvett ifjú feleség vagy sosem ismert leányunoka. Ők hárman a címbeli asszonyok, akik Lazaréi is meg nem is.

Közülük is a legmeghatározóbb Maruszja, a tizennyolc évesen, nincstelen koldus-diákként a nagyvárosba keveredett Lazar mentorának felesége, aki a forradalom napjai után otthont, ételt, meleget, szeretetet ad a minden tekintetben kiéhezett fiatalembernek, és akibe az – harminc évnyi korkülönbség ide vagy oda – istenesen beleszeret. Maruszja a szépség, az otthon, a meghittség, ami mindig is hiányzott – tán mindig hiányozni fog – Lazar életéből. Az ezernyi jelképből szőtt ikon, aki a háború alatt a fél város menekült gyermekeit magához veszi, aki még holtában is magához láncolja férjét és annak tanítványát, aki maga után hagyott megfoghatatlan varázserejével száz év múltán is kísért. Akit Lazar keres, mindenkiben – és akiben sok év múltán az unoka magára ismer, anélkül, hogy sejtelme lenne róla.

Ha ismerte volna Maruszja történetét – ha vette volna a fáradtságot, hogy valaha megismerje – Galina Petrovna egész biztosan gyűlölné őt. Nem is ok nélkül – bár a gyűlölet természete olyan, hogy mindig célt téveszt. Galocskaként, rózsás arcú, fülig szerelmes tizennyolc éves laboránslányként még minden bizonnyal gyermeki rácsodálkozással és bizonyos fokú meghatottsággal tekintett volna Maruszja otthonteremtő lényegére – ahogy csak az eljegyzésükre készülő fülig szerelmes lányok tudnak. Ám épp ez a gyermeki rácsodálkozás és ez a rózsás arc az, ami annyira hasonlít a valaha volt ideálhoz, hogy az immáron hatvanközeli atomtudóst egy csapásra visszarepíti tizennyolc éves korába, hogy aztán ne is tudjon kiszabadulni a pikk-pakk (amúgy szovjet módra) hozzákényszerített fiatal nő bűvköréből. Mire felocsúdik hirtelen házassága és még hirtelenebb anyasága után, Galocska már Galina Petrovna – már maga sem emlékszik egykori rózsás arcú önmagára, érzelmeket maga mögött hagyó hideg-rideg lényét pedig a legkevésbé sem érdekli, kihez-mihez való hasonlóság kergette Lazart épp az ő karjaiba. Csak menekülne, el – éppúgy taszítja el magától a belé csimpaszkodó szerelmes vénembert, ahogy a neki kiszolgáltatott gyermeket. Mintha tudattalanul is épp az ellenkezőjét akarná megvalósítani a Maruszja-i ideálnak.

Ezt várná unokájától, az ötévesen anya – és gyakorlatilag apa – nélkül maradt Lidocskától is. Akit magához vesz, felnevel, de csak mint egy szükséges rosszt – mégiscsak a Lindt nevet viseli, nem dobhatja utcára. Mindkettőjüknek megkönnyebbülés, amikor Lidocska a balettintézet növendéke lesz – a kislány egyik szeretettelen közegből a másikba kerülvén legalább nem érzi csakcsupán felesleges bútordarabnak magát, Galina Petrovna pedig végre-valahára kiélvezheti jól megérdemelt gazdag özvegységét. Nem ismeri fel, hogy is ismerhetné fel, hogy unokája valójában nem sikerekre, csillogásra, gazdagságra vágyna, hanem egy morzsányi szeretetre, meghittségre – otthonra, melyért elképzelhetetlenül messzire elmenne. Nem ismeri fel, hisz éppúgy vak és süket Lidocska lényére, mint ahogy vak és süket volt a férjére és az ő ideáira is.

Három nő, három életút, három korszak – Maruszja a cári Oroszország legendákba vesző, míves emlékképe, megfoghatatlan, szépiaszínű, romantikus idill, mely magában hordozza saját széthullását; Galina a szovjet korszak megtépázott, romba döntött, illúzióit vesztett, önmagát kalickába záró Oroszországa, mely a saját romjain épít hazugságokból kőkemény falat, hogy visszapattanjon, aki csak ránéz; Lidocska a rendszerváltás után önmagát kereső, a múlthoz kapkodó, a jelenben életképtelen, ideákat kergető Oroszország. Gyönyörűen keretbe foglalt, nagyívű és nagyszívű történelmi látkép is ez a családregény – csak azért nem tabló, mert ahhoz azért túlságosan szűkre szabott. Ami persze nem kritika, nem kell minden orosz nagyregénytől történelmi tablót (is) várni.

Sztyepnova sok szempontból meglepetés, klasszikus szerzőket idéző stílusával, modern regényekre kacsintgató narratív trükkjeivel kissé megfoghatatlan érzetet hagy maga után. Ott vannak benne persze a nagy elődök, nem csak hatás, de sok esetben idézet formájában is – Tolsztoj, Nabokov, Ulickaja egymás után integetnek ránk a lapokról; mégis van egy jól körülhatárolható saját stílus, melyben a humor és egyfajta nemzeti irónia is kulcsszerepet játszik. Már önmagában Lazar Lindt, a szovjet atombomba megalkotójának alakjában is, ha jól belegondolunk. Akiről, olvasva az asszonyai sorsát, egy dolgot tudunk meg egészen biztosan: hogy jobb lett volna neki nők nélkül.

Kiadó: Európa

Fordító: Goretity József