Anna Gavalda: Édes életünk

Eltelt jó pár év az utolsó Anna Gavalda-regény megjelenése óta, és bizony ez a pár év nyomot hagyott – rajtunk, olvasókon, szereplőkön, hangulaton, tán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magán a szerzőn is. Kevesebb a játékosság, a felszabadultság, a könnyedség – valahol magunk mögött hagytuk a felnőtté váláshoz vezető úton; ellenben több a keserűség, a megalkuvás, a minden földi jóval kecsegtető modernizáció hozta személytelenség, az önkeresés ideájába burkolt képmutatás. Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be?

Mathilde elveszít – először csak egy táskát, benne egy halom pénzzel, melyet lakótársai bíztak rá a lakásfelújítás számláját rendezendő; majd szép lassan egész gondosan felépített önképét. Ahogy számba veszi a táska eltűnésével őt ért veszteségeket – melyek közül, higgyük csak el, a pénz a legkevésbé fontos – úgy foszlik le róla a máz, úgy tárul elénk a felkent púderrétegek, márkás cuccok, kis bizbaszok, emléktárgyak és noteszek, telefon és mozibérlet alól az ember. A dacos kamasz, aki képtelen feldolgozni élete legnagyobb traumáját, ezért inkább mélyen magába temeti és úgy csinál, mintha sosem lett volna anyja, akit elveszíthetett; a helyét kereső művészettörténész-hallgató, aki pontosan tudja, hogy valószínűleg sosem fogja megírni szakdolgozatát „a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák történetéről”; az ízig-vérig huszonegyedik századi fiatal nő, aki abból él, hogy sógora marketingcége megbízásából álnéven kommentelget különböző oldalakon. És ahogy kibomlik előttünk Mathilde, úgy bomlik ki saját magányunk, elvesztegetett lehetőségeink, dugába dőlt próbálkozásaink, nagyratörő terveink és nyomorult, kisszerű, hétköznapi kis életünk képe is.

Mert Mathilde mi vagyunk. Mi mindannyian – teljesen mindegy, hogy Párizsban élünk, vagy Budapesten, hogy biciklit tekerünk-e vagy a hetes buszon aszalódunk reggelenként, hogy kommenteket írogatunk-e vagy táblázatokat bütykölünk egy irodában. Mi sírunk Mathilde-dal, amikor egy veszteség felszínre hozza az összes többit, mi kacérkodunk a lábunk előtt hívogatóan hömpölygő Szajnával, mi fetrengünk bormámorban a mosogató előtt másnap reggel. Magunkat siratjuk, amikor megszánjuk ezt a kicsit ostoba, kicsit felszínes, kapkodó, irritálóan csapongó kis párizsi lányt – aki maga sem szeretne mást, mint egy vállat, amire támaszkodhat, egy kabátot, ami beburkolja, egy szempárt, melynek tükrébe nézve végre önmagát láthatja, nem a képet, melyet mutatni akar a világnak. 

„Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. Sokat sírtam. Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, az összes bevallatlan hülyeségemet, és mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el.” 

S persze mi vagyunk Yann is. Yann, aki már betagozódott – aki feladva dizájnerálmait felesleges koreai háztartási robotokat árul egy bemutatóteremben, hogy meglegyen a fix állás, fix jövedelem, fix betegbiztosítás a fix lakással és fix elképzelésekkel rendelkező barátnő mellé. Aki már nem kötődik bizbaszokhoz, mert azok nem illenek a gondosan megkonstruált enteriőrbe, aki már nem rohan, nem csapong, nem keres – aki már épp beletörődne, hogy az élet ennyi volt, ne dédelgess nagyratörő álmokat. Huszonhét éves vagy, tökéletesen haszontalan diplomával a zsebedben, örülj, ha a társadalom szór eléd valami kis morzsát és egy jó családból való lány hozzád megy és megengedi, hogy alkalmazkodj az elképzeléseihez. Yann nem veszít el semmit – már rég elvesztette.

Aztán rátalál – egy átlagos estén, a nagyhangú szomszéd folyosóról beszűrődő kiabálása közepette egyszer csak megcsillan a remény. A remény, hogy lehet ezt az életnek – felnőtt, felelősségteljes életnek – nevezett izét másképp is csinálni: lehet önfeledten nevetni a társunkkal a konyhában egy átborozott éjszakán, lehet szeretettel nézni egymás szemébe, lehet kézen fogva szembemenni a társadalom előítéleteivel, elvárásaival, ostoba trendjeivel. Lehet önazonosnak maradni úgy, hogy egyvalakiért vagyok önmagam. Azért vagyok önmagam, mert ő olyannak szeret, amilyen vagyok. Lehet harmónia, melyért érdemes harcolni, akkor is, ha mindenfelől azt árasztják ránk, hogy csak megalkudni érdemes. 

„És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs mailek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek.” 

Mathilde, Yann, Anna és az olvasó – mind egyek vagyunk. Fiatalok és kevésbé fiatalok, helykeresők és harmóniára vágyók, menekülők és otthonteremtők. Felszínességbe és lájkokba menekülünk, hogy ne kelljen kapcsolatot teremteni, szmájlikkal kommunikálunk, hogy ne kelljen érzéseket kifejezni, próbáljuk felvenni a tempót, rohanni a világgal, nehogy elrohanjon mellettünk, mert akkor aztán lemaradunk. És nem vesszük észre, hogy miközben rohanunk valami után, módszeresen elrohanunk az életünk mellett – igen, mi rohanunk el mellette, amikor meg sem adjuk neki a lehetőséget arra, hogy valami értékes süljön ki belőle. Nem ő rohan el mellettünk... Gavalda könyve egy rövidre vágott, szellősen szedett, franciásan elegáns, de azért alaposan orrba vágó stoptábla: eddig és ne tovább!

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes