Gravitáció

Kedvelem Alfonso Cuarónt. Vagy mondjuk úgy: a hozzáállását, ami látszik a vásznon – azaz leginkább az által tűnik fel, hogy nem feltűnő. Nem bántóan artisztikus, de egyedi történetmesélő formanyelv; operatőri szem, amely a kép-kivágatokkal és kameramozgásokkal: a nézőpontod helyes megválasztásával behúz – a klisét is új szögből mutatva-feledtetve. Kevés független filmes tartott meg ennyit önmagából a fősodorban, a következő kommersz elkészítése közben is – abból a technikából, ahogy mesél. Én előbb láttam az általa gyúrt (önálló moziként vitán felül legjobb) Harry Potter-epizódot, mint bármelyik másik filmjét; megfoghatott a mesélőkéje, lévén ismertem a történetet, nézhettem úgy, mint egy operát: a hogyanra koncentrálva. Ez a hogyan adja a Gravitáció sava-borsát is – hiszen ez valóban egy „látványfilm”, a legegyszerűbb fajtából.

Mert pozitív fogadtatás ide, Sandra Bullock szerephez felnövése oda – ez egy alapjában igen kiszámítható katasztrófafilm és menekülés-mozi. Szögegyenesen vágtat a végéig, olyan műfaji klisékkel telihalmozva, mint az „utolsó pillanatban, vagy azon túl megúszás”, az „utánam a roncsözön”, az „utolsó esély”, az utolsó utáni akadály”, a „felemelő (gravitáció, ugye) feloldás”. Ezt várod el, kedves néző; pofonnak éreznéd, ha hősöd az utolsó pillanatban az anyabolygója fojtaná… Amit Cuarón tud: hogy mindennek ellenére árad a feszültség a képekből – s ezt a történetmesélés ritmusával éri el. Egy látványfilmben, ahol legyen is lenyűgöző a látvány – hiszen alapból az: bolygónk az űrből. Legyen lenyűgöző sarki fény és napkelte nélkül is, ha végre a kényelmes moziszékből, otthoni fotelből kapjuk meg azt, amiről az űrhajósok áradoznak, s amit azért láthattunk már (mondjuk a tér élménye nélkül, persze…).

Sokan vitatkoztak rajta netszerte, mennyire valószerűek a különböző menekülés-szcénák. Ebbe nem folynék bele – egyrészt nem értek hozzá, másrészt nem is érdekel a valószerűség – mivel épp az előbb jelentettem ki, hogy ennek a filmnek A függetlenség napja, a Holnapután, meg a 2012 a tesója, nem pl. az Apollo 13 (ahol néhány egyszerűsítésen és hangsúlyeltoláson túl valóban a történtek filmre adaptálására törekedtek). Régi idők VHS űrmeséi közül azért eszembe jut az Űrtábor (A kölyök Joaquin Phoenix színészkedik benne!). Az a maga enyhén sci-fis, családbarát módján ugyanezt a „gyere haza” sztorit álmodozza végig a második felében – miután megidézi az első felében az „ó, bárcsak igazi lenne a hintarakéta” gyerekálmát. Van a Gravitációban két beállítás, amit akár morbid utalásként is felfoghatnék erre a szelíd mesére – persze tényleg nem lehetetlen, hogy Cuarón ugyanúgy ifjúkorában izgulta végig azt a filmet, mint én, és valóban az egykori, naivabb önmagának tiszteleg… merthogy tisztelgés az van itt bőven, elég, ha csak a magzatpózba gömbölyödő asztronautára gondolok a zsilipkamrában.

Bullock kisasszony tényleg kiváló, főleg, ha figyelembe vesszük, mi tortúrát kellett kiállniuk a színészeknek a súlytalanság imitálásához. George Clooney is teljesen kitölti a neki hagyott teret – néha nagyobbat is annál: az a gyönyörűen elkapott hangsúly a legvalószínűtlenebb űrkabin-ajtón kop-kop-kop után… de itt a hatáskeltés java terhe tényleg nem a színészeken nyugszik. Talán (és ebben a sorrendben) tényleg azon a hullámvasúton, amire a cselekmény ültet, azon a ritmuson, amit a rendezés eltalál és megtart, azon a dinamikán, ahogy idegleltet a csend és a kísérőzene, a vezetett szemek snittjein, mint pl. amikor az űrsikló ablakán kiúszik a gumikacsa, és persze a CGI-n, amivel a stúdióban forgópadra kötözött színészek köré álmodták az űrt az alkotók.

És (nálam legalábbis) másodszorra is működött ez a fajta ipari kémia. Másodjára sem tudtam hideg fejjel, kívülről nézni. Még ha nem is érzem a vágyat rá, hogy harmadik alkalommal is nekiüljünk, e műfajban ez önmagában dicséret. Persze más lesz a tészta íze, ha majd a vakszerencse, vagy a fogyasztói ösztön bepakol a nappalinkba egy épp odaférő batár képernyőt; azon A Gyűrűk Ura összes epizódján, extráján és kapcsolt részén túl biztosan ezt nézném meg először – mert azt elfelejtettem mondani, hogy mi ezt a látványfilmet egy nem túl acélos átmérőjű televízió képernyőjén izgultuk végig. Kétszer. Hmmm. Azt hiszem, ezzel már túl sokat árultam el…