Olyan gazdagsággal vagyunk áldva
klasszikusokkal – hogy nehéz kiválasztanom csak úgy egyet. Nem is én
választottam, pontosabban: nem a pillanatnyi én, amikor Arany Jánostól vittem
ezt a verset az ekultura.hu HETI VERS rovatába (oda a Letészem a lantot, és az összehasonlítás kényszere nélkül…). Hanem
a gyerek, aki voltam. Ez amolyan világnézeti kérdés volt nálunk, kölök
koromban: Karcsi cimborám volt Petőfi, a hevület, a lángolás, a futótűz – és én
Arany, a higgadt mérték, józanság alól felparázsló fénylés. A dolog persze így
valójában nem igaz, se ránk, se Petőfire és Aranyra – de a későn érő, önmagát
pályája folyamán verseiben is szoros gyeplőn tartó költőt valóban akkoriban
szerettem meg.
Aki aztán öregségére gyönyörű virágzást
produkált – a balladák, s a Kapcsos könyv Őszikéi az adott koron messze
túlmutató gyöngyszemek. A közösség költője végre a maga módján befelé fordul –
és felméri, mit talál ott. Egyrészt meséket, amiket nem mesélt el, modorokat,
amikkel nem játszott, humort és kor érlelte bölcsességet – másrészt a szerepet,
amellyel végre szembe néz. S ami a legszebb: vállalja azt; utólag is, előre is;
ahogy a címben mondja: mindvégig. E versében ráadásul végre gátlástalanul,
igazán játszik: Balassi strófáira hajazva, s első erős hangú magyar nyelven író
költőnk modorában dudorássza a magáét (bár hallanám, milyen nótára!), magával a
stílussal is a humor idézőjelébe téve mondandóját.
Mert ez egy hallatlan mélységű
szakadékon át ívelő időhíd; ugyanis Balassi csaknem-strófájával és hangi
paródiájával együtt is a Nyugat modern én-központú líráját előlegezi.
Arany János: Mindvégig
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.
Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...
(A verset szerető ember örömmel
gabalyodhat egyből a többszörös utaláshálóba. Arany költészetének egyik bitang
erős jellemzője az eltalált felütés – a lant az antik idők óta a költészet
egyetemes jelképe, de lant (valójában inkább közeli rokona: a koboz) pengett
Balassi kezében is, amikor kora nótáira ráillesztette a maga versezeteit. A
nyelvi forma régies már a megírás idején is: pl.: ujjod valamíg azt… Balassi
korát idéző fordulat; ironikus szerepjáték ez a javából, szerelemmel és borral
– mind a két mámor a nagyvérű végvári vitézé inkább, semmint Aranyé; ebben az
értelemben a költő ifjabb korában se. A mámorok keresését az egy szem
vándorszíni kalanddal az ifjú Arany úgymond letudta – s olyasmit emleget itt
hiányában, ami így soha nem is volt a költészete jellemzője. Mindvégig munka,
napi feladatok foglalják az ideje javát: aljegyző, jegyző, titkár, szerkesztő –
a csodái, hatalmas életműve a munkán felül született. E nézetből kemény
önismereti futam ez; egyrészt ironikusan felméri: „nem az mozgatott, ami a
többit”, másrészt belátja a költészete „bánatfixáltságát” – s egyben meg is
mosolyogja azt. „Eddig nem vigasztalásul verseltél, Komám?” szól rá szinte a
költő önmagára.
Az utalások további szintje a bukott
szabadságharc után írt Letészem a lantot-ra
vonatkozik – muszáj lesz ideidézni:
Letészem a lantot.
Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette
rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Érdemes felmérni, a két vers felütésébe
hogyan szüremlik a külvilág. A Letészem… a lélek ifjúságát, a „jobb részt”
siratva kifelé int, a bukás környezetébe. Elvették a verselés, a mondani vágyás
legfontosabb képző erejét: a reményt. (milyen érdekes: a második versszak
képeivel Csokonai A reményhez-ét
idézi szinte meg…) Az idős költő legyint erre. Remény? Ugyan. A Mindvégig valójában arra bíztat: „fütyülj
rá”. Ha nincs remény, van bánat – ironizál. Azaz: a modern líra felismerésével:
mindegy, hogy kint mi van. A mondás kényszere belső parancs, amihez utólag
gyártunk indokot. Ez kérem, már Ady-val, Babits, Kosztolányi költészetével rokon
attitűd. De folytassuk az olvasást…)
Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.
Légy te vidorabb.
S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
(Azaz: még az elhangolódott lanton is öröm
lehet játszani – ha nem is másnak, legalább magadnak. Kíméletesen, öregesen: a
nyarad elmúlt, a napod alkonyba fordul, de legyél vidámabb az alkonyodnál –
hiszen még tart. Még élsz. Az eltisztult gyászt figyeljük. A dalolásról szóló
versekben örökké feltűnő, számos helyen elsiratott barát hiányát. A veszteség
elfogadása valójában erről szól: fel kell mérni, hogy egyedül maradtál. És meg
kell tanulni élni ezzel a magadra hagyottsággal. Figyeljük a Letészem a lantot barát-siratását:
Nem így,
magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő
reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük
sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
A siratás, és amikor vége van. Teljes
értékű és sokrétű barátság volt az övék. Petőfi biztos volt a maga „vezető
kortárs honi költő” szerepében, de Arany is nagyon szívesen húzódott a kekec
barát (intézkedő) háta mögé: mert biztos lehetett annak feltétlen, szigorú
szeretetében. Csak olvassátok el a levelezésüket. A magának valóbb alkat soha
vissza nem fizethető ajándékot kapott azzal, hogy hittek benne – hogy egy
széles körben ismert és elismert pályatárs hitte: nálánál nagyobb talentum
lapít az aljegyzőség polgárisága mögött, akinek erre az egyetlen mentsége, hogy
idősebb. Kor és érettség szerint bátyus, költőségben viszont öcsike. A Mindvégig az első verselésről szóló
Arany vers, ahol a költő mer egyedül lenni a verselés kényszerével. Legyünk
kegyetlenek: a gyász „enyhítő körülményei” nélkül.)
Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
(1877. július 24.)
(Tárgy, érzelem, eszme kipipálva.
Hallgató? Nem életfontosságú. Itt láthatjuk a romantikus költői felfogás
elhivatottsága és a modern költői attitűd közötti legfontosabb különbséget.
Arany örökségét, amit a Nyugat fel is fedez magának. A Petőfivel
közérthetőségbe vont, antik műveltségi pányvákat magáról lerázó költészet - ha
tehette - kifelé beszélt. A néphez (az istenadtához), az ifjúsághoz (a
forradalmi jövő-reményhez), a királyokhoz (könyörgöm, akasszuk fel…), a közhöz
általában – ha pedig mégis személyhez, szerelemhez, vagy a költő verset szavaló
önmagához, akkor (ritka kivételektől eltekintve) hangsúlyosan megszólítva,
követelve, kötelezve. A romantika költője közösségi ember. Az idős Arany máshogyan
hangsúlyoz. Igen, szólni kell, de pusztán a szólás kedvéért – mert maga a
szólás, mint a tücsökzene, belülről fakad, nem követel magának indokot. Nézzük
csak a Letészem… lezárását:
Most... árva
énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a
lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(1850. márc.
19.)
…és érezzük a különbséget. Ez itt a múlt
attitűdje. Petőfié. A romantikáé. Amely még nem érzi: a dal magamagáért elég.
Ezzel is leszámol a Mindvégig.)
Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy a Letészem a lantot két évvel
a forró márciusi napok után (szinte évfordulóra) született – friss fájdalommal
helyén valóan tele. Kétségbe vonja a közösség költőjének szerepét, a (frissen
megélt, dicső) múlt még fényesebbre villan benne, a veszteség elégikus
pozíciójában, csak hogy annál sötétebb lehessen a kódája. Ebben a versben a
megélt költő-szerep halott. A megformáltságában is – hideg fejjel kidekázott,
kimért hatás-keresés centiz szavakat a valóságos fájdalomban (amely még – akkor
még – halkan reménykedik, hogy előkerül Sándor valahonnan… az igazi „emléke-sírás
a lanton” még odébb van).
A Mindvégig
a maga szerepjátékaival, Balassira hajazásával is kócosabb – csaknem azt
mondom, fiatalabb – vers. A gondolat szabad áramlását a játék feszélyezi csak –
megvalósul a „te mondd, ahogyan Isten adta mondanod”; a felismerésben is: hogy a
játékot, a nyelv játékait is „Isten adta”. S hogy Isten ellen való vétek volna
hallgatni, amíg – akár a tücsköknek – van mit mondanod. Az jutott eszembe most,
hogy akár Weöres Sándor Tücsökzenéjébe
is nyugodtan „belehallhatom” ezt a verset. Így lesz idők szakadékán átívelő híd
– az egykor tölgyek alatt lefirkált szavakból.
Szabó T. Anna briliáns hozzáfűzése "csak úgy szembe jutott" módon (a fészbúkról loptam...)
VálaszTörlés"Te mondd, ahogy Isten...
- szólal meg valaki bennem, ruha-hajtogatás közben.
Arany.
Hogy ezek a költők milyen váratlanul tudnak feltámadni!
Mit is mond Isten? Mondá az Úr... - forog a fejemben.
A költő, mint Mindenható?
Visszapörgetem kicsit a szalagot: Van hallgatód? Nincsen?
Hát erre rímel az isten. És áthajlással, ami Aranynál (ellentétben Szabó Lőrinccel) soha nem véletlen.
Nincsen-isten-nincsen-isten, zakatol csendesen a háttérben.
Továbbpörgetek: Bár puszta kopáron, mint tücsöké nyáron, vész is ki dalod.
Isten, aki nincs, magának muzsikál a semmiben.
Puszta. Kopár. Üres. Öreg. És aztán...
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és
setétség vala a mélység színén,
és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
És monda Isten: Legyen világosság: és lőn
világosság.”
A vers, mint világosság. A vers, mint teremtés a puszta kopáron.
Egy nincsen-isten magányos dala a sötétségben.
„És látá Isten, hogy jó a világosság; és
elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.”
Mi a vers címe?
„Mindvégig.”
Csakazértis!
Szép.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
Köszönöm szépen, Arany János."