2013. június 27., csütörtök

Erdős Virág: ezt is el



Erdős Virág: ezt is el
                       recenziós epigonvers 

van egy ország semmi ágán lógó polgáretető
van egy nyelvi közeg köztér perspektívatemető
van egy tükör rajtam is múlt el se kezdődött sose
van egy múlt és van egy jövő nem áll jól a szeme se

járókelők ábrázatán néma homály (ha) borong
nem látjuk az ábrázatuk, aszfaltig húz le a gond
mind így vagyunk egymás elől elkapkodott tekintet
ki kapja el ha ezt is el kutyaszájból szerinted

(Mondókát firkált e módon Pósa bácsi,
érthetően hangzik rajta az, hogy „ácsi!”
Eldekáz a súlyokkal a könnyű forma,
s megérti az is, aki csak szótagolva –
slamen meg úgy hallgatja az értelmiség,
mint a misét…)

ki viszi át a folyót is egyik bérlő másik kódis
kinek jusson mér’ is jutna tegnap sütött száraz bukta
ki vágyja a hókuszpókuszt ki bambuljon este Fókuszt
kinek jusson teli gyomor kinek hétköznapi horror

mindennapi vergődés és kitessékelt érdeklődés
pí-vízzel meg fényevéssel érjük be itt a levéssel
parizert papírról állva multiban multit zabálva
ki ne legyen mi közülünk hat anyja van úgyis árva

(Plebejus egy költészet ez,
kell hozzá a decibel,
tele van a hócipője
a sok nyertes gecivel;

hatást akar, nem ötöl
mégse munkásvasököl
rímes estiiskola,
azt akarja: nézz oda.)

szóljatok légyszi a ravaszul rászedett vérnek
emberbőr bujtatja kilóg a nagy lompos eszme
alóla borul ki bilibe csomagolt érdek
éltetjük áltatjuk kinyírjuk kibírjuk ezt se

szóljatok légyszi hogy elég az elégajóból
mondani kevés de mondani kell ha a tett
én vétkem én vétkem nem elég elég a szóból
milyen jó hogy épp nem sérti a törvényeket

(Mer’ nem kell keresni se
a téma itt utcán hever –
itt egy húgyfolt, egy kis szar ott
minden sarok Viharsarok
avagy csaknem. Mert a föle
mindezt másképp műveli
de azt írja szabadversbe
Térey.)

ne lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni
akiért egy isten fia hagyta magát kiszegezni
nem nyújtani kezet se (mert koszos lesz a mandzsetta)
annak aki hozzánk képest nem a javát megette

férfimunka lányöröm legszebb vers a káröröm
mit érdekel a más baja van kenyerem van söröm
észrevétlen zúznak el a lábunk közt a század ás
úgy remélem érdemes ha lázadsz - már ha lázadás

(Erdős Virág: ezt is el, 
mondani kell.)

2013. június 24., hétfő

Mark Knopfler - 2013. június 22, Budapest Aréna



Mark Knopfler szépen öregszik, és ezt most dicséretként tessék érteni. Nagyra becsülöm ezt – ahogy valaki beleér a saját korába; a játékával, a hozzáállásával, a gesztusaival úgy, hogy nem ágyaz a nosztalgiának, sem a divatnak, nem azokból él. Valahol hallottam (öreg zenésztől – talán B. B. King…), hogy nem kell minden hangot lejátszani, csak a megfelelő hangokat. Knopfler ezt mindig is tudta és még mindig tudja – ha lassul a ritmus, akkor is, ha nem pattannak be úgy a tizenhatodok, mint egykor, akkor is. Még mindig a világ egyik legjobb gitárosa állt testközelben a színpadon, és olyan egyszerűen játszott jót velem, velünk, a közönséggel – ahogy csak a legnagyobbak tudnak.

Mert ha zene van, akkor tényleg nem kell a látvány. Elég, ha ráfókuszál egy-egy reflektor a szólózó hangszeresre, ha hangulatot fest a füst és a fények játéka, mégpedig egy nagyobbra nyitott klub hangulatát – ahol senki nem vár nagy ugrálást a színpadon, hanem a zenét várja, vagy talán még inkább: az érzést. Én úgy mentem el erre az estére, hogy egy fia számot nem hallottam még a Privateering albumról, egyszerűen bíztam benne, hogy jó lesz, ahogy az eddigiek, a Golden Heart, a Shangri la, vagy a legutóbbi Get lucky. Tudtam, hogy megszólal majd néhány Dire Straits örökzöld, anélkül nincs koncert – és reméltem, hogy előkerül egy-két Notting Hillbillies nóta is. De nem bántam, ha újakat hallok. Ahogy Knopfler nyilatkozta: ahogy öregszik, egyre többet ír, bokáig járnak az új dalokban, van miből válogatni – és nem bántam, hogy ezekből mutat többet, mert valahol az érzést most is úgy kapja el az öreg, mint legendás ifjúkorában. És aki még mindig az ujjal kipengetett folkhegedű-bendzsó inspirálta, rockba-bluesba-hillbilly countryba forgatott virga szólókat várná el tőle, az nem tudja, milyen szépen öregedni…

Több ballada szólt hát, kevesebb rock and roll, Mark Knopfler tovább búvárolja a skót (vagy inkább ír) zenei hagyományt, de közben hagyja inspirálódni magát, hiszen van füle és hall vele – úgyhogy akadt dal, amelyhez például Seattle és a grunge adta a ritmikai alapot. Egy ifjú emberke kifelé pont e dalról esküdözött, hogy Nirvana-feldolgozást hallott, az anyja kapásból kiröhögte: Machete nem ír sms-t, Knopfler nem dolgoz fel. Nem a divat formálja a dalokat, hanem a megírásukhoz szükséges nyitottság. Knopfler nem dolgoz fel, legfeljebb saját magát – olykor igen merészen pakolva át az egykori pergő ritmikát teljesen másba, hogy az új felállással, a bőgővel, akusztikus gitárral, harmonikával, skót dudával is előadható legyen a régi, a Romeo and Juliet, vagy a So far Away (jelzem, szám közben is lazán cserélgették a zenészek a hangszereik). Nesze neked, nosztalgia: „az úgy volt” helyett a „most ilyennek látom” hangzott fel – s a közönség jó néven vette, holott igen sok őszbe fordult ősrajongót láthattam a küzdőtéren is (igen szolidan, főleg a könnyeivel) „küzdeni”.

Az valami elementáris volt, amikor Knopfler, a bőgős Glenn Worf és John McCusker hegedűvel a kezében egy szám kellős közepén „órát adtak” a népnek kelta népzenéből – hol lassulva, hol gyorsulva játszották el hármasban, hogyan vált mindez rockká, hogyan találkozott a bluessal, hogyan merítkezik belőle mindmáig a pop. Knopfler remekül érzékelteti, miért erre indult tovább – miért a gyökereket kutatja az új dalokban. S nem ártott az élménynek, hogy amióta öregszik a „kapitány”, nagyobb teret ad a „legénységnek” – a többi hangszeres remekül pattogtatta a neki passzolt zenei labdát. Persze azért akkor markolt a legnagyobbat az én szívemen is az este, amikor a rezonátorgitár bádoghangján, vagy a Les Paul zengésében végre elszaladt az öreg keze. Ha megfontoltabban is, ha szűkebbre húzva is, de még mindig eljátszódtak a szívemnek kedves riffek…

Vártam volna még egy ráadást – nem konkrét dalt, csak hogy ne érjen még véget. Szerintem nemcsak én. Kifelé menet egy kopaszodó, szemüveges figura mondta a fülem hallatára a sokkal fiatalabb partnerének: „én most nem tudok értékelni b­*zmeg, én most meg vagyok illetődve b*zmeg”. Egyetlen szó elvétele nélkül egyet értettem vele. Rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem. Higgyetek a fületeknek.


2013. június 20., csütörtök

Mitch Albom: Az Idő Ura



Vajon hogyan jutottunk el a természet változásait figyelő ember eme változások szabályos egymásutániságára való rácsodálkozásától odáig, hogy mindannyian – fiatalok, idősek, nők, férfiak, okosak, buták, gazdagok, szegények – így vagy úgy az idő foglyai lettünk? Mert azok vagyunk, bárhogy tagadnánk. Itt ülök, cikket készülök írni erről a könyvről, ami épp az idő fogságában vergődő emberek küzdelmének hiábavalóságáról szól, és közben nézem az órát, hogy vajon mikorra készülök el – belefér-e még egy viráglocsolás, hogy utána, ha zuhanyoztam, még el tudjak olvasni néhány oldalt, hogy meglegyen a napi „penzumom” és még emberi időben lefeküdjek, mert holnap munka… És persze tudom – hogyne tudnám! – hogy ez a működés alapból hibás, mert megöli a pillanatot, és minden alkalommal arra sarkall, hogy a szabadságom első napjától számoljam vissza a napokat és egyre nagyobb csalódottsággal konstatáljam, hogy semmit sem sikerült elvégezni mindabból, amit magam elé tűztem, vagy, hogy végighisztizzem az estét, mert nem fér bele minden abba a pár órába, amit itthon tölthetek. Tudom, hogy nem kéne, mégis rettegem az időt, és próbálok elfutni előle – ahogy majd’ mindannyian ezekben a rémesen „civilizált” nyugati társadalmakban.

Mert tudjuk, ugye, hogy nem kéne? Mennyi könyv, film, művészeti alkotás, önsegítő marhaság és szívhez szólóra hangolt nőimagazinos cikk adta már tudtunkra! Mégis, nem árt, ha néha jön valaki, aki újfent felhívja a figyelmünket alapvető emberi ostobaságainkra. Pont azért, mert annyiféleképp megpróbálták már (főleg a Coelho-divat után), hogy legtöbben akkor sem vennénk kezünkbe ilyesfajta irodalmat, ha fizetnének érte. Pedig hiszem, hogy mindannyiunk életében eljön egy pillanat, amikor épp nyitott szívvel és nyitott lélekkel tudunk olvasni egy ilyen – nem titkoltan tanító szándékú, ám nem túlzottan szájbarágós – könyvet. Nekem, úgy tűnik, most jött el ez a pillanat, és bár lehet, hogy egy éve még sarokba hajítottam volna – sőt, lehet hogy egy év múlva is ezt tenném – ezekben a zaklatott napokban Mitch Albom könyvének sikerült igazán közel kerülnie hozzám.

Pedig nem hibátlan. Sőt! A történet bár szimpatikus, némely történetszál kimondottan banális, vagy épp túlzottan meseszerű. Ám a három szál együtt túlmutat önmagán, és képes szívhez szólni – úgy, mint a régi, tábortűznél-kandalló mellett elmesélt bölcselkedő tanmesék (amik saját kontextusukban sokszor cseppet sem tanmeseszerűek). Albom bölcselkedik, de nem dörgöli az orrom alá saját mindentudását, nem akar feltétlenül megnevelni, nem kerít túl nagy feneket a tanainak (mint egynémely kor- és műfajtársa), csak mesél.

Mesél Dor-ról, az Idő Uráról, aki hatezer évvel ezelőtt leszúrt a földbe egy pálcát, és kövekkel jelölte a nap mozgását követő árnyék ismétlődéseit – megalkotva így az órák mérését. Hogy aztán a vízcseppek csepegésével mérje az eltelt időt két napfelkelte között – megalkotva a napokat. Ám Dor tevékenykedését nem nézték jó szemmel sem a földi, sem az égi hatalmak. A király és a teremtő dühének eredményeképp Dor az elkövetkező évezredeket egy barlangba zárva töltötte, ahol szüntelen az emberiség panaszait kellett hallgatnia – akik mind-mind az általa konstruált időre panaszkodtak. Mert túl sok. Mert túl kevés. Mert túl gyors. Mert túl lassú. Mert…

Ám el kell jöjjön a  nap, amikor az Idő Ura kiszabadul – hisz semmi, még az ő fogsága sem tarthat örökké. S ha nyugalmat akar lelni, meg kell szabadítania két lelket, akik az idő fogsásában vergődnek. Sarah, az első „szerelem” elviselhetetlen kínjait nyögő tinilány és Victor, a végnapjait élő milliomos álmukban sem gondolnák, hogy sorsuk összefonódik magával az idővel.

Tanmesét írtam – és az is, ám kifejezetten szerethető. Gyorsan olvasható, szuggesztív, magával ragadó könyv, amit nehéz letenni – akkor is, ha pontosan tudjuk, mit várhatunk a következő fejezetektől. És nagyon-nagyon emberi. Mindhárom főszereplővel lehet azonosulni – ki-ki vérmérséklete és pillanatnyi élethelyzete szerint érezheti magához közel a hiábavaló várakozástól amúgy kamaszosan kattant, megalázó ostobaságokat művelő fiatal lányt; a haldokló, és az élethez mindenáron ragaszkodó idős milliomost vagy az önnön tudásvágya miatt a körülötte élőket elhanyagoló, saját mániája foglyaként élő felfedezőt. Szép és felemelő könyv, ami nyugodtan olvasható akkor is, ha intelligens szórakoztatásra, és akkor is, ha valami elgondolkodtató olvasmányra vágyunk – feltéve, ha félre tudjuk tenni az előítéleteinket. Ha szerencsénk van, jókor talál meg.


Kiadó: Animus
Fordító: Dobosi Beáta
 

2013. június 17., hétfő

John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről



John le Carré tán legnagyobb klasszikusa, A kém, aki bejött a hidegről – melyet a kritika csaknem egyöntetűen a kortárs angol irodalom legjobbjai közt tart számon – idén, megjelenése 50. évfordulója alkalmából új köntösben került a boltok polcaira, az író két rövidebb írásával kiegészítve. Az egyik egy „kis színes”, a könyvből készült nagysikerű film forgatásáról és a címszerepet alakító Richard Burton-nel való kapcsolatáról; a másik egy, az 50. évforduló alkalmából írt esszé, melyben a szerző a regény debütálása körüli reakciókra és „titkosszolgából” íróvá avanzsálása körülményeire emlékezik vissza. A kettő között pedig megbújik egy igazi klasszikus.

Én tavaly estem szerelembe le Carré-val – Egy tökéletes kém című műve a tavalyi év legmaradandóbb olvasmányai közé tartozott, gyakorlatilag amint befejeztem, azonnal el akartam olvasni a szerző összes művét. Annak ellenére is, hogy korábban nem különösebben érdeklődtem iránta, a viszonylag friss A mi emberünk pedig anno nem igazán ragadott meg – ami ma már kész rejtély. Lehet, hogy le Carré-hoz egyszerűen még érnem kellett. Vagy csak rossz pillanatban kapott el az elsőként olvasott újabb regény – lehet, újra kéne olvasnom. Mert ez a mostani, ez aztán jött, látott és győzött – még ha nem is volt akkora élmény, mint az Egy tökéletes kém (tán csak a rövidsége okán).

A felütés igazi sötétbe burkolózó, cigarettafüsttől és alkoholtól bűzös, éjszakai reflektorokkal tarkított kémfilmeket idéz: az angol titkosszolgálat ügynöke, Alec Leamas épp a berlini fal tövében várja, hogy kelet-német hálózata utolsó, még életben lévő tagja átkerekezzen az őrségen, és létfontosságú információkkal lássa el. A feszültség a tetőfokára hág, és bekövetkezik az elkerülhetetlen: az utolsó informátort Leamas szeme láttára lövik le. Innentől nincs megállás, felültünk egy hullámvasútra, amiről vagy leugrunk, vagy végigszorongjuk – vagy megpróbáljuk élvezni (és közben sikítozunk).

Leamas hazatérve kénytelen szembenézni azzal, hogy rákerült a „kudarcot vallott” plecsni – ő a kém, aki minden emberét elvesztette „odaát”. Hálózata nincs, amiért egész addigi pályafutása alatt dolgozott, összeomlott, kiégett, megöregedett, az eszméknél jobb barátja lett az ital. Parkolópályára kerül, mint alkoholista, megbízhatatlan, hasznavehetetlen kém – előbb valami unalmas aktatologató állásba, majd némi piti sikkasztás után az utcára. Ahonnan egyenes út vezet a börtönbe. Vagy mégsem… Lehet, hogy nem minden az, aminek látszik? Mert bár a kelet-német hálózatnak annyi, a titkosszolgálat irányítói nem mondanak le olyan könnyen a térségről – és ha arról van szó, akár az utcáról is összeszedik a téma legjobb ismerőjét, hogy segítsen likvidálni a másik fél vezetőjét. Ám nem csak ők készek az utcáról is felszedni egy volt kémet, hogy a saját céljaikra használják fel.

Vétek lenne többet elárulni a cselekményről – úgy tűnhet, már így is sokat mondtam, pedig higgyétek el, szinte semmit nem árultam el. Le Carré úgy csűri-csavarja a szálakat, hogy nem egyszer kis híján átvert a palánkon – csak eredendő gyanakvásomnak köszönhetem, hogy nem dőltem be neki (no meg annak, hogy az előző könyve után óhatatlanul számítok rá, hogy át fog verni). De nem is ez a lényeg. Ahogy a regény egy pontján elhangzik: teljesen mindegy, melyik oldalról van szó, a módszerek ugyanolyan mocskosak, az ügynökök ugyanolyan kíméletlenek, az emberi sorsok ugyanúgy alárendelődnek a magasabb célnak, a másik legyőzésének – épp így az lehet az érzésünk, teljesen mindegy, Leamas melyik oldal kötelékében köt ki: az egyik épp olyan mocskos, mint a másik, és mindenhol a kisember szívja meg.

Már-már ijesztő, hogy le Carré milyen plasztikusan jeleníti meg a korszak kelet-német valóságát: valóban átjár a hideg, magunkon érezzük a folyton figyelő tekinteteket, paranoiásan lesünk magunk mögé az utcán és besúgót látunk minden szomszédban. Ott vagyunk a berlini fal tövében, ismerjük a várost, mely „az emberi ostobaság és a történelmi ellentmondás paradigmája”. És a végére tiszta szívből gyűlöljük a politika láthatatlan szolgáit, legyenek bár kardigánban teát szürcsölgető angol urak, ex-nácik vagy kommunisták. Gyűlöljük a világot, ahol már nincs isten, nincsenek eszmék, nincsenek emberi értékek, csak politikai szükségszerűség. Fagyos könyv ez, belénk fagyasztja a levegőt, miközben ablakot nyit egy olyan világra, amit az én generációmnak már szerencsére nem kellett megismernie. Ha lenne istenem, azért imádkoznék hozzá, hogy ne is kelljen soha.


Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Mihály, Lakatos Anna


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...