2012. december 31., hétfő

Egy újabb év...


Éjféli mutató

E két vonás között a szakadéknyi árok
a tudatunkba – mintha varjú – károg:
szolid időnkből eltelt ím egy egység
(akár afféle nem-kívánt betegség),

pedig a kongó éjfelek, e katlan
nem mélyül máshol ám, csak a tudatban –
mert minden lélegző élet-zenének
szentelt percet ünnepel a lélek.

Boldog új évet!

Timi & Zoli

2012. december 30., vasárnap

Várólista 2013

Ahogy az előző bejegyzésben is említettem, jövőre ismét belevágok Lobo várólista-csökkentő játékába. Hiába, makacs vagyok, mint az a bizonyos öszvér, és nem tanulok a kudarcokból :) Persze úgy is felfoghatjuk, hogy nem adom fel a reményt - hátha ezúttal sikerül teljesíteni. Ha meg nem, akkor itt feladom, és elkönyvelem, hogy alkalmatlan vagyok efféle játékokra. De ezzel várjunk még egy évet...

A 2013-as kiválasztottak a következők:

Sjón: A macskaróka

Angela Carter: Esték a cirkuszban

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Andrew Davidson: A vízköpő

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

Richard Yates: Egy jó iskola

Cesar Aira: Epizód egy vándorfestő életéből

Julian Barnes: Flaubert papagája

Neal Stephenson: Gyémántkor

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma

Ja, és azt hiszem, rettentő taktikusan ezúttal nem várok szeptemberig, hanem januárban rögvest bele is vágok az elsőbe :)

2012. december 29., szombat

Várólista 2012 - ismét csak kudarc...

Nincs nagyon mit szépíteni rajta, ismét csak elbuktam a várólista-csökkentő játékot. Pedig én készültem :( Tavaly ilyenkor még azt gondoltam, hogy én hűdenagyonjól válogattam könyveket, rövideket, hosszabbakat, szórakoztatóakat, komolyabbakat vegyesen - egy dolgot hagytam ki a számításból, hogy minden ilyen válogatás a pillanatnyi jajdeelakaromolvasni állapotot tükrözi, és egyáltalán nem biztos, hogy fél év múlva ugyanazok a könyvek érdekelnek majd leginkább. És megint csak ott szúrtam el, hogy egy kivételével szeptember magasságában kezdtem bele a várólistás könyvek olvasásába, amikor már jó néhány regény előrébb türemkedett a sorban. Az idei év legnagyobb tanulsága tehát: nem tologatni.

Van még egy tényező, ami naaagy szerepet játszott eme kudarcban - szívesen kenném rá az egészet, de az igazságtalan lenne. Valamikor november elején még volt egy alaposan kicentizett menetrendem, hogy hogy érek a lista végére, és bíztam benne, hogy menni is fog, még jó vastag recikönyvről is lemondtam a játék kedvéért (hűűű....). Aztán jött a nagy Mercier-csalódás. Az Éjféli gyors Lisszabonba majd' egy hónapos szünettel és sok szenvedéssel tarkított olvasása alaposan elvette a kedvem a várólistás könyvektől, meg még sok mindentől. Nem esett jól, na. Persze az ilyen csalódás mindig benne van a pakliban (valljuk be, minden egyes könyvnél ettől rettegünk), de így egy játék finisében pláne nem esik jól. Ezért is kéne időben jobban szétszórva olvasni őket, hogy egy mellényúlás ne vágja haza a teljes listát.

Ennyi velős tanulság után nézzük, mely könyveket sikerült abszolválni az idei listáról:

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Christopher Moore: Csak egy harapás (a linkelt cikk Zolié)

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba

Salman Rushdie: Hárun és a mesék tengere

És amik kimaradtak:

Naomi Novik: A jádeköves trón

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Dan Simmons: Hyperion

Richard Yates: A szabadság útjai

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Gregory Maguire: A boszorkány

Az olvasottakról mindent elmondanak a linkelt cikkek - az inkriminált Mercier-csalódást leszámítva a többi jó választás volt. A kimaradtak közül van, ami nagyon hívogat, és egész biztos vagyok benne, hogy hamarosan a kezembe ugrik - de olyan is, ami ha most nem került sorra, lehet, hogy már nem is fog. Mindenesetre jövőre újra próbálkozom - új könyvekkel, új taktikával, nem múló lelkesedéssel :)


2012. december 27., csütörtök

A hobbit - váratlan utazás


I.

Aggodalommal vártam, mit kezdenek kedvenc új-zélandi filmeseim A hobbittal – leginkább talán a mesei, szinte narniai hangütés A Gyűrűk Ura-filmekhez való fazonírozása izgatott, hogy Peter Jackson és jobbára régi ismerősökből álló filmes csapata hogyan simítja ezt a könyvet a már lefektetett világ hangulatához. Nekem a népmeseit és balladait századfordulós vidéki angol életvitellel, kelta mitológiával, viking hangulatokkal keverő metódus – ahol mindvégig tetten érhető a minél realisztikusabb, történelmével, művészet- és életmódtörténetével együtt elénk tárt, szuverén világ megteremtésének vágya és a következetes fantasy-klisékerülés –, a megrajzolt miliő adta a Trilógia varázsát; leginkább arra voltam kíváncsi, mit kezdenek az alkotók A hobbit sokkal kevésbé emelkedettre formált keretével.

Aggódtam, nem is kicsit a „szabad kéz” keltette túlzások miatt. Nem kérdés, hogy A Gyűrűk Ura fogadtatása után (s főleg azután, hogy a  felmerülő vitákban a Jackson vezette filmkészítők és a producerek: a „pénz” közt a fogadtatás minden esetben az alkotókat igazolta; olyannyira, hogy A király visszatér „eljövetelére” már felrúghattak a csinálók olyan „Mammon-tabukat” is, mint az optimálisan értékesíthető maximális játékidő) a rendező szokatlanul könnyedén hárított bármilyen beavatkozást. Valahol a kontroll hiányától féltem, Jackson erősen sajátos humora és olykor igen meredek ötletei okán – azért ha végignézzük a filmográfiáját, látható, hogy ha lehet, szívesen szöszöl morbid, gusztushatárt feszegető momentumokkal. Én – ősrajongóként – korántsem tartom tökéletes adaptációnak a Trilógiát (még a bővített változatokat sem), hanem egy tisztességes, vállalható kompromisszumnak az eredeti Tolkien-i szellemiség és a jelen mainstream filmkészítés jellegzetes eszköztárával alkotható „konzum fogyasztási termék” között. Ahol a megjelenítésben a maratoni játékidő ellenére is kihagyni, sűríteni kell, ahol el kell felejteni a regény sajátos időkezelését, bátran elhagyni komplett szálakat, rajongói célcsoporthoz kell igazítani a szereplők korát, a hiteles motivációkat számtalanszor közérthetőre cserélni – szó szerint merényletek tucatjait kell elkövetni a könyv ellen, az adaptáció érdekében.

Meg kell mondjam, igen kevéssé izgatott (s nem is feltétlenül tekintem egyszerű pénzlehúzásnak), hogy három film készül ebből a vékonyka regényből is, pont azért, mivel úgy gondolom, a pár száz oldal „hiteles adaptációjának” játékideje valójában a mini sorozatokéval vetekszik (számomra a tökéleteshez ilyetén a BBC Büszkeség és balítélete közelít). Kivételes rendezői zseni, és rövid időtávot feszesen mesélő történet teremthet olyan másfél órás csodát, mint Az ötödik pecsét – de ez igen ritka. PJ pedig nem zseni, „csak” mester, akkor is, ha az újítások, a filmes innováció jelenleg legszimpatikusabb mániása is ő. És rajongó, akinek saját (az enyémnél földibb, tocsogóbb, realisztikusabb) víziója van az olvasottakról. Szoktam mondani azt is A Gyűrűk Uráról, hogy kevésbé adaptáció, mint amennyire szubjektív rajongói vízió – és ilyenkor voltaképp a rendezőt idézem, aki a „világ legdrágább rajongói házi mozijaként” hivatkozott nem egyszer a filmjeire.


Úgyhogy valójában nem A hobbit filmes adaptációját vártam, hanem a bátorságot, amely egy ennyire rövid történetből is kihagy, átszerkeszt ha kell, az egységes vízió kedvéért eltol hangsúlyokat – főleg a mesei hangsúlyokat valahova abba a „véres múlt-párhuzamosba”, kvázi-középkorba, ahol Zsákos Frodó kalandja is játszódik. Vártam, milyen trükkökkel illesztik be az alkotók a régi hősöket a múlt kalandjába, vártam, mit kezdenek a függelékből, befejezetlen regékből ide emelt, vagy saját kútfőből kiizzadt összekötő momentumokkal. Mit kezdenek a történettel, a nyilvánvalóan mesei fordulatok tömkelegével benne, a ténnyel, hogy ez egy gyerekkönyv (annak íródott) s csak szerzője fixációja okán került bele abba a saját mitológia-közegbe, amely a mesécske megírásakor már csaknem annyira kitalált és kidolgozott volt (másrészt pontosan annyira töredékes), mint amikor Tolkien halála után Szilmarilok néven kézbe vehettük. Mit kezdenek a szereplőkkel, a néhány kivételtől eltekintve minden egyediséget nélkülöző törpmasszával, Gandalf sajátos elmászkálásaival és megjelenéseivel, jó pár szcéna (legjellemzőbben a troll-epizód) apró, oda nem illő, lazán kezelt esetlenségeivel.

Komolyan mondom, olyan aggodalommal vártam nagyon ezt a bemutatót, mintha szeretettjeim nyilvános nagyzenekari vizsgaelőadására kaptam volna meghívót – ugyanakkora eséllyel felszabadító, aggodalmakat söprő; mint kínosan feszelgő és már menet közben mentségeket kereső élményre. Na. Azt hiszem, kicsit túldimenzionálom. 

II. 

Amikor aztán zúgó fejjel felálltam a film után, jobbára megkönnyebbülést éreztem, amiért nem baltázták el teljesen – egy nézhető, de korántsem hibátlan filmet akartam zsigerből egyből újranézni. Megkönnyebbülésembe csalódás vegyült: mert a filmek alapját képező egységes, következetes Középfölde-víziót a történetmesélés kedvéért az alkotók túlságosan sokszor köpték szemen. Tényleg annyira nehéz észben tartani azt a kátészerűen felépített rendszert, ahogy Tolkiennél a különböző népek különböző társadalmi létstratégiák mentén morálisan minden esetben megalapozott, mitológiával alátámogatott módon, folyamatos következetességgel mozognak? Tényleg érdemes egy-egy filmes poén kedvéért a történetfolyam tán legméltóbb tündeurát, Elrondot arra az udvariatlanságra kérni, hogy kapujában sértegesse a törpök csapatát? Azt a történeti korokon át húzódó, sok indokból hol barátságosabb, hol ellenségesebb, de mindenképpen ambivalens viszonyt, amely a törpök és tündék egymás mellett élését terheli tényleg ennyire direkt és ostoba módon kell kihegyezni: ahogy Thranduil áll a dombtetőn a seregével a sárkánydúlást bámulva és nem segít – mégpedig azért nem, mert (megint csak teljesen valószínűtlen, „Középföldétlen” körülmények közt) Thrór egyszer őt megalázta, meghajlásra késztette?

Akármilyen furcsa, a mese: A hobbit és sokkal kompromisszum-mentesebb folytatása, A Gyűrűk Ura e tekintetben nem hordoz ellentmondást. A mitológiai gyökérzet szintjén, a beágyazottság szintjén – amely egy ennyire sorsvezérelt balladai közegben eldönti a hősök viselkedését – a két történet közt nincs ellentmondás. Cselekményi szinten van (csak az ismert Gyűrű-nyerés jelenetére ha utalok, amit Tolkiennek utólag, a folytatás fényében újra kellett írnia az előzménymesében…), a cselekmény tekintetében élhettek volna (olykor jól is éltek) az alkotók a keret és a rengeteg töredék birtokában nagyobb szabadsággal. De ahogy a gyenge lábakon álló, motiváció-indokló marhaságok kedvéért csavargatják az alapokat, az messze túlmutat, csaknem a botrányig mutat túl azon a visszafogottabb fokon, ahogyan a Trilógiában tették „közérthetőbbé” Aragorn indíttatásait, karakteresebbé a nőket, vagy ahogyan például „elvették” az Entek bölcsességét a hobbitok szerepének hangsúlyosabbá tétele érdekében.


Félre ne értsetek, a bődületes játékidőből rengeteg minden tetszett! Kevés momentumával is találó, ahogy minden törp külön arcot kap – még ha nem is tudnék mindenkit név szerint az arcához kötni. Martin Freeman a hobbit maga – nemcsak a kinézetében, de minden gesztusában telitalálat! Annyira szívesen néztem, ahogy belefonják Hobbitfalva „jelenébe” a múltat (korrekten bepakolva a történetbe Frodót) – egyáltalán, szívesen időzöm Hobbitfalván, szerintem nálam ez alkati kérdés. Ha némileg feszelegtem is a törpök burleszk-szerű első dala alatt (bár azt hiszem, azt a tányérakrobatikát párszor visszapörgetem majd) legalább annyira adtam át magam a másodiknak, a méltóságteljes küldetés-dalnak (így kell ezt – rokon érzés, mint Pippin dala Faramirék értelmetlen rohama alatt… borzongsz, és jobb is, ha nem érted, pontosan miért).

A látványi hangulatok, a megelevenedő Középfölde megint elvarázsolt – Jackson saját „folytonos vizualitása”, a teljesen filmes elmével fogalmazott mese persze hogy magával ragadott. Simán bekajáltam azt, amit (apró) túlzásnak érzek majd sokadikra: az erebori törptárna méretétől és összetettségétől (amihez képest Mória hatalmas csarnoka egy unalmas és jellegtelen piactér – mintha tényleg kapott volna a törp-építészet egy plusz dimenziót…) a kocsmai-bunyózó kőóriások térdén való időzésig (amely a Trilógia törplépcső-szcénájának hiperturbózott filmi párja…). Olyan csatajeleneteket kaptunk megint, hogy ihaj – filmről filmre képes a csapat magasabbra tenni a lécet, könnyedén megtalálva és tartva a tömegek mozgásának érzékeltetése, és a személyes párviadalok közti egyensúlyt. Még a koboldvárost leamortizáló fergeteges menekülés is működött a maga félig-paródia jellegével együtt; bár az a sziklák közt gyalulódó hídon leliftezés már végképp nem volt komolyan vehető, mintha A Karib-tenger kalózainak sokadik részéből pottyant volna ide (vagy a Vándorló Palota animéjének vége-jelenetéből) – de az addigiak fényében bepusziltam: desszertnek megtette a nagy rohanás után.


Furcsa módon az egyik legerősebb pillanat egy beillesztett jelenet volt, mégpedig a Fehér Tanácsé, ahol először felmerül, hogy kezdeni kéne valamit Dol Goldurral. Képre és hangulatra nem lehetett panasz – s az ilyen jelenetek biztosítják azt a távlatot, ami által némileg mégiscsak érzékelhető a fantáziavilág mélysége, túl az össznépi csihi-puhikon. A „többről van itt szó, mint elsőre tűnik” valósul meg itt megint, Fran Walsh és Philippa Boyens érzékenyebb, nem elsősorban akciófilmes szelleme lakik ilyenkor a vásznon. Tanítanivaló, ahogyan félmondatoktól, apró gesztusoktól távlatot kapnak a vásznon látható karakterek, jó látni: színészi játék vezénylésére is futja még, nemcsak a látványparádéra.

Ha már színészi játék - a Gyűrű megtalálása, és Gollam színre lépése lett a kedvencem. Merthogy ez az epizód akciófilmes aggyal tényleg nehezen tölthető feszültséggel, a Gyűrű elejtését és megtalálását vezénylő véletlen (na, itt mutatja meg Jackson, milyen az, amikor az eredeti történethez valóban konstruktív módon nyúl hozzá), a találóskérdés-játék, a megmenekülés és kegyelemgyakorlás végig színészi parádé (hiába CGI az egyik karakter megint…), rendezői bravúr (a beszélgetésbe fűzött testmozgások keltette feszültség!), operatőri szakmateteje (a közelik és a baljós, pofátlanul pontos képkivágatok szakadatlan parádéja), zene és csend a megfelelő helyen – szóval a kétségtelen csúcspont. A pillanat, amikor Bilbó-Freeman megmutathatja, nemcsak hobbitul, de „érzelemül” is tud, képes az arcával egy szó nélkül monológokat mesélni – hiszen ez az általában vett színészi játék egyik csúcsa: a némafilmes „beszéd”. Az egész filmidő alatt nagyon finom lépésekkel alakul a szemünk láttára Bilbó jelleme. Valahol ebben meglelték a könyvi ritmust az alkotók, ha kicsit el is kapkodták a végét – ha előre is szaladtak benne. 

III. 

Merthogy az égőfás, wargos, Azogos, Thorin-a-fasza-gyerekes, elsőre Bilbó-aki-nem-habozik jelenetben ellövik azt a puskaport, amit jóval később, a pókok ellen kellett volna. Ilyen alapon a kardot Bilbó akár Thorinmentőnek vagy Varglovaslyukasztónak is elnevezhetné – az a tündebicsak azért lett Fullánk, mert a pókok nevezték először így, a bakacsinerdei pókok, akik aztán érezték is a potrohukon a csípését. Mert az volt az első tette a kardnak Bilbó kezében. S e felvetés: Bilbó túl korai harcossá érése csak a legkevésbé fontos kritikám e jelenet belső logikáját illetően. Minek szívatjuk szegény reménybeli Törpekirályt (ha hűek maradunk a könyvhöz) a végső vereség előtt (merthogy párviadalban a koboldvezért Thorin a végén se győzi le – persze Bolgot nem, hiszen akkorra Azognak haló pora sincs) még egy megalázó vereséggel? Tényleg azért, hátha valaki kóbor mozinéző halottnak hiszi, mint Aragornt A két torony legértelmezhetetlenebb jelenetében (amit csak az Arwenes-pacis ébresztő puszi rázott a helyére)? Vagy azért kell Azog e történetbe, hogy bukása előtt Thorin azért legalább a csatamezőn győzhessen egyet? Ja és! Én igen durván seggbe rúgnám harcos törpjeim, ha kardom és (tölgyfa)pajzsom ragadva mögöttem elsőnek és egy darabig egyetlennek egy kiképzetlen kis hobbit loholna csak a viadalba!

Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomjkielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jollyjoker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át…


Mint ahogy nem kellett volna a Troll-burleszk. Turhával és értelmetlenséggel telipakolt jelenet; hősi, legyakhatatlan, ámde zsarolható törpökkel. Ez a jelenet legalább annyira kilóg a rendezői vízióból, mint amennyire a Trilógiából kilógott volna Bombadil. Vagy kihagyom, vagy annyira átfazonírozom, amennyire csak hagyja magát – nem állok meg egy ponton, ahol az egész hiteltelen marad a saját filmem szabályai szerint is. Bocsesz, de ha a megevésemről van szó, amit épp fegyverrel a kézben nehezményezek, hát szakadjon a hobbit, ha már hagyta elkapni magát. Hiszen „nem garantáltam a biztonságát”. Ez a kizsarolt fegyverletétel-sablon is egy visszaköszönő filmgyári klisé, nulla-valóságszagú (még a középföldei „valóság” mércéjével mérve is), álomország patetikus cselekményi kényszergyógykezelése.

A mélypontot hagytam a végére. Csak annyit mondok: Radagast. Meg a rhosgobeli nyulak. Ha ezzel akartak tisztelegni az alkotók az eredeti, mesei hangvétel előtt pár jelenet elejéig, mondjuk ki, ez nem sikerült. Helyette sikerült a filmet csaknem hazatoszni. Na, ide kellett volna némi józan, pénzféltő, produceri „álljlekomám”, avagy ha ők nem (ha pont ők akarták…), akkor némi rajongói netes közfelháborodás. Kontroll. Hogy ne akadjon fenn egy pillanatra az egész egy begombázott, madárturhás hajú idióta szerepeltetésén. Ezt fogom minden esetben áttekerni, és ideképzelni helyette valami Radagasthoz valóban méltót.

Természetesen alig várom a folytatást. Még jó, hogy nem lett vége a világnak...

2012. december 25., kedd

József Attila: Betlehemi királyok


Pásztorok keljünk fel,
Hamar induljunk el,
Betlehem városába,
Rongyos istállócskába
Re-já-ja,
Ökör, szamár melegítő
Párája.
(népi betlehemes részlete)

Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, azzal, hogy szóba hozom ezt a verset, boldog születésnapot mondani a kis Jézusnak – nekem még dobom sincs, mint annak a kisfiúnak a dalban, csak a leírt szavak vannak ezen a blogon, meg a többin – csak az okoskodás van. Ezt tudom csak felajánlani, mivel ígérni-megfogadni évek óta nem vagyok hajlandó – minek, ha úgysem tartom be. És a boldog születésnapi kívánság szempontjából az is indifferens, hiszem-e az istenfia tanításait, hogy a párom hiszi-e, hogy a hagyomány önnönmagában lükteti-e bennünk az évek ritmusát, avagy fekszik alatta valamiféle meggyőződés is, megvallása bárminek. Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, annyira tiszta szívvel, amennyire a párom köszöntötte pár hete az adventet.

Beleszaladtam néhány alkalommal, vitákba szaladtam ezzel a (szerintem) meglehetősen közérthető, s ennek ellenére tüneményes József Attila-verssel kapcsolatban, mégpedig jellemzően teológiai tartalmú vitákba – ahol is nálam okosabb emberek fejtegették, mennyire forrás-hű a költő megközelítése, azaz evangéliumi értelemben helyes-e a felfogás, amit sugároz. Ha igen, mit jelent a költő vallásosságára nézve ez a tény, ha nem, milyen téves értelmezések olvashatók ki a versből, milyen felekezet meggyőződése, hitrendszer látens vagy tapintható nyoma. Idézzük csak fel a verset:

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Jön a lélek embere, a csillagórák lesője, a bárány hangját is értő, a nagy hármasságból a szívhez tartozó: Menyhárt. Menyhért – aki a legközelebb van az éghez, mert a szívével lát és azzal figyel. Vele jön az értelem embere, a „földi király”, aki a „szegények királyához” jött, nem a látás az övé, hanem a hallomás, aki az eszére hallgat: Gáspár. Ő a mi ezerszer áldott és átkozott köztes állapotunk, a mérce embere: a bölcs. És természetesen velük jön Boldizsár is, az anyag, a tapintás bűvöletében létező testiség, látszólag a legalantasabb: a „szerecseny”, aki mégis a másik kettő elengedhetetlen alapja, soha nem nélkülözhető, örök bázisa. A Lélek, az Értelem és a Test jött üdvözölni azt, ki mindhármuk felett áll a többlet által: hogy tudja, mind a három ige. Hogy minden ige, s hogy Egy a létezés, nem Három. Ilyen okosságokat vitattak körülöttem nálam okosabbak, meg olyanokat, amikre nem is emlékszem…

Figyelmezzünk csak a betlehemesekre:

I.KIRÁLY: (a betlehem előtt)
Már egyéb nincs hátra, ó kegyes Jézusom!
Csak előtted térdet, fejet hajtok.
A mennyei kegyelmet csak tőled várjuk,
S add, hogy szívünkből Neked hálát adjunk!

SZENT JÓZSEF: (a királyok elébe áll)
Vajon kit keresnek itt ezek?
Úgy látom Királyok,
Korona a fejükön,
drága pálca a kezükben,
Drágaságok csillamlanak ezeken.

SZŰZ MÁRIA:
Avagy talán ezek sem hagynak
bennünket itt lenni.
Ó, Is­tenünk, hol lesz egykori
éjjeli menedékünk?!

I–III. KIRÁLY: (egyszerre felmutatnak az égre)
Hála legyen az egeknek,
hogy eljöttünk és megtaláltuk
Lakhelyét Üdvözítőnknek!
Ím az egen a csillag állva marad,
Már nem merő futásban,
mint van irva, e ház fölött megakadt!

III. KIRÁLY:
De én bizonyságot teszek arról,
hogy az IstenFia emberré lett,
ki e szent éjjelen
Máriától született!
Mirhát adok leborulva,
mert az embert illeti!
Szent Megváltónk e világot,
mint ember üdvözítheti…

…tovább is volna, de nem ragozom. Csak lássuk ennek fényében, mennyire kár agyonvitázni József Attila versét – nem teológiázik ő itt egy dekát se! Ha amennyire királyt egyedít, hát ösztönösen cselekszi benne a költő – a követett minta: a népi betlehemes nyomán, ha amennyire átjárja a realitás a verset Mária aggodalmaiban, az bizony a józan paraszti ész realitása: már aludnia kellene a gyereknek, mert nyűgös lesz reggel, ha most nem kajál, akkor éjjel panaszkodik. Egyszerű, parasztasszonyi bölcsesség: nem jó, ha nincs az életnek már az első napján ritmusa. Mert kérem ez a vers talán az öcsödi gyerekkor teleinek rejtett hozadéka, a falun alázódásé, ahol még javában jártak – évekkel később is – szenteste a betlehemesek. Ez a vers az egyik legszebb magyar költő által elkövetett betlehemes költemény. Mindegy, mennyire helyénvaló teológiailag, mennyire nem; összecseréli-e Boldizsárt Gáspárral vagy sem – olyan, mint a népi vallásosság maga: lehet, hogy pontatlan, de szíve van neki, és lelke van. Csak meg kell hallani benne a valódi igazát.

Búcsúzóul részlet a betlehemes altatóból:

Ó rengessük a kisdedet
Máriától születettet,
Jézus nevét énekeljük
S tiszta szívből őt tiszteljük.

Jézus ágyán nincsen paplany,
Jaj de fázik az ártatlan.
Nincsen meleg helyecskéje,
Sem cifra rend bölcsőcskéje.

Aludj Fiam, édes Jézus,
Lelkem hajlékába nyugodj.
Aludj Fiam, édes Jézus:
Mint gyöngyvirágszál
Úgy ragyogj!


A betlehemes dalok forrása: „…hanem vagyok Úristen követje…”
                                           - a téli ünnepkör dramatikus szokásaiból –
                                           Nemzetközi Betlehemes Találkozók Játékszövegei
                                           szerk: Dr. Tömöry Márta
                                           Magyar Művelődéstörténeti Intézet 2009.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...