2012. március 31., szombat

Loreena McKennitt: Celtic Footprints koncert - 2012. március 27.


Ha valaki azt mondja, világzene, én kapásból rávágom: Loreena McKennitt. Az ír és skót felmenőkkel bíró kanadai énekesnő megtestesíti számomra mindazt, amit a szó legnemesebb értelmében vett világzenéről gondolok: különböző zenei hagyományok, stílusok, egymástól látszólag gyökeresen eltérő korszakok és zenei felfogás ötvözése valami harmonikus, egyéni, ám mégis, szinte ősi módon ismerős muzsikává, amely független divatoktól, slágerlistáktól, pillanatnyi szépségeszményektől. Ami megérint, úgy, ahogy a trendkövető zenészek szoftverekkel „kitalált” slágerzenéi sosem.

Először a The Mask and Mirror című albumával találkoztam, jó néhány éve, teljesen váratlanul: egy ismerős selejtezte a CD-it és ideadta, hogy ha akarjuk, tartsuk meg. Szerelem volt első hallgatásra… Azóta gyűltek a CD-k, jó néhány filmzenében is találkoztam Loreena hangjával és dallamaival, és egyre nagyobb rajongója lettem. Ahogy egy kedves barátom mondta nem is olyan régen, ez az én meditációs zeném: hallgatom, ha szomorú vagyok, vagy feszült, ideges, beteg, ha fáj a világ, vagy ha egyszerűen elegem van mindenből – és megnyugtat, ellazít, visszaadja az életkedvem. Zoli meg remekül el tud aludni közben…

Két éve, amikor az énekesnő először koncertezett kis hazánkban, legnagyobb fájdalmamra nem tudtam elmenni – ha hinni lehet a beszámolóknak, fantasztikus élmény lehetett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hallgatni ezt az éteri zenét. Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, megfogadtam, hogy ha megint nálunk koncertezik, akkor aztán ha törik, ha szakad, ott leszek. S eljött ez is… Mikor novemberben megtudtam, hogy lesz koncert, ráadásul az én fájóan kerek születésnapom után két nappal, egyértelmű volt, hogy ezt kérem ajándékba. Zoli pedig kifinomult érzékeivel vette alig titkolt kívánságomat (értsd: megfenyegettem, hogy ha nem visz el, az válóok), és meglepett a koncertjegyekkel.

Igazából az élmény szinte elmesélhetetlen, ezt át kell élni. Egyesek biztos szentségtörőnek tartják, de nekem ez olyan lélekemelő, gyógyító és gyönyörű élmény volt, mint egy szentmise. Ehhez persze kell a rajongás, és az, hogy ilyen mélységes kötődésem legyen a zenéhez, de kell Loreena éteri hangja és a dallamok olykor fájdalmas szomorúsága is – amit kiválóan ellenpontoz a balladák közé beékelt tradicionális ír „kocsmadalok” felszabadult vidámsága. Mondjuk kellett is néha a vidámság, mert kezdve az elsőként felhangzó „Bonny Portmore”-ral, folytatva a „The English Ladye And The Knight”-tal és a „Stolen Child”-dal, én bizony a legtöbb dalt végigpityeregtem. Aztán amikor felcsendült legnagyobb kedvencem, a „The Lady of Shalott”, szó szerint fülig érő szájjal és potyogó könnyekkel bambultam, és azt akartam, hogy sose érjen véget. Na, hát ennyire vagyok én Loreeena McKennitt-rajongó…



A Celtic Footprints névre hallgató turné koncertjein egyébként az énekesnő legnagyobb slágerei hangzanak el, új dal sajnos nem volt a repertoárban, mondjuk stúdiólemez sem volt jó ideje. A vezérfonal, amire Loreena a koncertet felfűzte, a kelták vándorlása – ez régóta központi témája az énekesnő munkásságának, a kelta hagyományok, népzene, a szerte Európában maguk után hagyott „lábnyomok” szinte minden lemezén visszaköszöntek. A számok közti szünetekben Loreena főleg erről beszélt, hogy mennyi inspirációt nyert a keltákból, hogy vándorlásukat egyfajta iránymutatónak tekintette.

Az énekesnő akár énekel, akár mesél, elbűvölő jelenség, de a koncert feleennyire sem lett volna jó a remek zenészek nélkül. Nekem, aki nem vagyok egy vájtfülű zenekritikus, itthoni hallgatáskor nem annyira tűnik fel, hogy milyen elképesztően tehetséges zenészek játszanak a háttérben, de  a koncerten mindannyian megkapták a maguk szólóját. Szájtátva hallgattuk, amit a csellista Caroline Lavelle és a hegedűs Hugh Marsh művelt a hárfa mellett zongorán és tangóharmonikán is játszó Loreenával. De a többiek sem maradtak el mögöttük, sőt!

Picit egyébként furcsa érzés volt ezt a zenét a Papp László Budapest Sportarénában hallgatni, szerintem jobban illene hozzá egy kisebb koncertterem – ez a zene túl bensőséges, túl finom és meghitt ehhez a hatalmas térhez. Az viszont kellemes csalódás, hogy az Aréna megtelt – örülök, hogy ennyien fogékonyak itthon erre a fajta zenére. Csak azt sajnáltam, hogy a koncert olyan hamar véget ért – három ráadás és majd’ éjféli hazaérés ide vagy oda, ez az este úgy elrepült, mintha valaki direkt felgyorsította volna az időt. El tudtam volna még hallgatni jó sokáig – nagyon remélem, hogy lesz még rá lehetőségem!

2012. március 29., csütörtök

Szanjútei Encsó: Kísértetlámpás


Sokan kedvelik Magyarországon a korai japán elbeszéléseket, a monogatarikat, nos, a Kísértetlámpás (eredetileg A bazsarózsás lámpa kísértethistóriája) nem monogatari – egy teljesen más művészi közeg sok szempontból hasonló formanyelvű, hasonló alapelemekkel játszó, de másfelől alapjaiban eltérő jellegű terméke. Ha párhuzamot kéne vonnom Szanjútei Encsó kísértethistóriájával, sokkal inkább a Shakespeare-i drámák jutnak az eszembe, semmint a bő lére eresztett, az időben hurkokat vető, egy fő szál köré sok mellékszállal szőttest fonó japán prózai elbeszélések. Annyiban is rokon ez a két egymásról soha tudomást sem szerző, a világ ellentett végein megszülető szerzői magatartás, hogy a Kísértetlámpás történetének magja is erősen egy híres 14. századi kínai elbeszélésre hajaz – s tudjuk, jobbára a legendás angol sem a saját meséit mesélte. Mindkét esetben az interpretáció módja volt a lényeg, nem az eredetiség.

S hogy további párhuzamokat leljek: Szanjútei maga is színész volt, kora, az Edó-kor végének legendás kabuki színésze – egy erősen improvizatív színi műfaj akkori vezető előadója és történetformálója. E történetet a nagy nyári szezon estéin, a színpadi előadások alapján diktálta le gyorsíróknak, hogy a népszerű történethez a közönség olvasott formában is hozzájuthasson. Az persze komoly különbség, hogy Shakespeare-rel ellentétben, akinek a rossz nyelvek szerint a legkomolyabb szerepe Hamlet apjának szelleme volt, Szanjútei Encsó egy színészdinasztia tehetséges befogadottjaként, névörököseként a maga színi műfaja meglehetősen hosszú időszakának „állócsillaga” volt; aki képes volt egymaga élettel tölteni a színpadot, számtalan szereplő bőrébe bújva - ahogy Vihar Judit írja a mű rendkívül alapos utószavában: „…csupán egy legyezővel a kezében bámulatos gyorsasággal volt képes alakot változtatni.” Műve alapvetően minden „szerep” számára az érzelmek igen széles skáláját kínálja fel – a társulat minden tagjának igazi jutalomjáték lehetett.

Mit is tartalmaz e szövevényes, több szálon futó mese? Iidzsima Haezamon, a jeles szamuráj egyre kevésbé viseli el lánya, O-Cuju és ifjú felesége: O-Kuni civódását, s a lányát egyik városon kívüli birtokára költözteti – ahol is az szerelemre lobban a fiatal, jó kiállású, de szemérmes szamuráj, Hagivara Sinzaburó iránt. Csakhogy a vágyakozás bánata előbb végez a lánnyal, mint mire az elfogódott fiú erőt venne magán – akit az eset után rémálmok kísértenek. Szolgája, Tomozó rémületes felfedezést tesz: urát a halott lány szelleme kísérti. Időközben a kikapós O-Kuni férje távollétében magához édesgeti a szomszéd semmirekellő fiát, Gendzsirót, s tervet főznek ki arra, hogyan tehetnék el láb alól Iidzsimát annak vagyonáért. Még jó, hogy a nemes szamuráj hűséges szolgája – a történet tulajdonképpeni főhőse – Kószuke megneszeli a galád tervet, és megfogadja, megvédi az urát a gonosz feleség ármányaitól. E két fő szál keveredik bájos módon, miközben hűséges szolgákról derül ki, hogy valójában cégéres gazemberek hosszú bűnlajstrommal, s az ármányosok időleges diadalát végül felülírja a jogos bosszú.

Mint látszik a történet valóban a monogatarik alapvető motívumaival, az Edo kori Japán társadalmának alapvető mesei fordulataival és szereplőivel játszik – de hallatlanul szabadon, a monogatari cselekményi logikája, erős belső fegyelme nélkül. A színpad jobban elbírja az ellentmondásokat – az egyes szereplők néhol meglehetősen hiteltelen, „sorsukból nem következő” reakcióit akár. Néha látszatra világok egész nézetét jelentik ezek az ellentmondások. Hiszen a történet egyik vezérfonala a borzongató kísértettörténet, a lehető legkomolyabban, buddhista bölcsek és sintóista jósok hitelesítő gesztusaival előadva – mígnem az egyik szereplőről ki nem derül: a kísértetjárást ő rendezte meg, a hiszékeny emberek megtévesztésére, és persze haszonszerzés céljából. A mi európai vagy-vagy logikánk szerint ez a „leleplezés” megsemmisítené a mítoszt. Ámde a japán „logika” mást diktál - úgy fogalmaznám meg: az események kétféle megközelítése továbbra is egyenlő valóságeséllyel bír. Nehéz ezt innen érthetőbben elmagyarázni, érjük be ennyivel: a japán ember számára a valóság természete a mai napig nincs eldöntve.

S végül visszatérve a legtávolabbi földrajzi pont szintén-zsenijével vont párhuzamhoz, beszélnünk kell az előadásmód sajátosan rokon szemléletéről is: Szanjútei darabja egy hasonlóan vicces, a „zsöllyének” szóló piaci verekedés-jelenettel kezdődik, akárcsak a legjobb Shakespeare-i viszálydarabok – hogy aztán ugyanúgy megtalálja és felépítse a „fennkölt hangot” is a művelt publikum számára. Munkájában mindvégig érzik a mindenkihez szólás (a Globe színpadán is elvárt) szándéka; rokonságot mutat a vásári poénok és a kifinomult párbeszédek hasonlóan kidekázott egyensúlya. Lehet, hogy a számos cselekményszál nincs egymással egyensúlyban s a végső tanulság is alaposan a szánkba van rágva, de valójában Szanjútei Encsó műve legalább annyira színes, élvezetes olvasmány, mint a legendás angol darabjai – ugyanúgy garanciája a nívós szórakoztatásnak. De főleg: ugyanazt célozza. Még ha az angol aranytollát, csodálatos, fülben ragadó mondatainak irodalmi színvonalát a megírtság szintjén nem is éri el. Érdemes próbát tenni vele.


A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu oldalán.
Kiadó: Széphalom Könyvműhely
Fordította: Bratka László

2012. március 27., kedd

Catherine Fisher: Incarceron


Képzeljük el, hogy valamikor a (tán nem is túl távoli) jövőben az emberiség hihetetlen tudományos és technikai ismeretek birtokában vívja háborúit, és pusztítja saját magát – nem nehéz, ugye? Ám azt már tán nehezebb elképzelni, hogy a világ vezetői úgy döntenek, az emberiség megóvása érdekében gátat vetnek a fejlődésnek, és visszatérnek egy, teszem azt, háromszáz évvel korábbi fejlettségi szintre. Ahol még nincs elektromosság, repülőgépek, tömegpusztító fegyverek és tömegbutító internet; a Protokoll szabályoz mindent, nincs bűnözés, és semmi, soha nem változhat.

Catherine Fisher ezt a kifordított disztópiát bontja ki Incarceron című ifjúsági regényében – egészen meglepő sikerrel. Az utóbbi egy-két évben az ifjúsági irodalom terén a paranormális romantikusok és a fantasy mellett teret nyertek a disztópiák – talán ennek a műfajnak van a legnehezebb dolga, hiszen a kötelező érvényű tizenéves főhős, szerelmi háromszög és életveszélyes „küldetés” mellett azért nem árt, ha valami mondanivalót is csempész az író a sorok közé. Márpedig a nagybetűs mondanivaló épp az a banánhéj, amin a legkönnyebb elcsúszni, ha valaki ifjúsági könyvet ír. Az Incarceron kapcsán is volt bennem egy egészséges adag kétkedés, nem bíztam abban, hogy Fisher felnőttek számára is érdekes, olvasmányos, okos, pergő és élvezhető könyvet írt. Hogy miért olvastam el mégis? Mert gyarló módon nem tudtam ellenállni a gyönyörű borítónak. Soha rosszabb felszínes választást!

Az Incarceron világa kegyetlen és magával ragadó: egy világ, ahol szó szerint megállt a fejlődés. A pusztító háború után a Haavarna dinasztia uralkodói úgy döntöttek, megállítják az időt – a társadalomra káros elemeket pedig száműzik egy külön világba, amelyből nincs visszatérés. Szándékuk szerint felépítik a paradicsomot Odakint – egy világot, melyet nem zaklat felesleges fejlődés, ahol nincsenek háborúk, társadalmi elégedetlenkedés, mindenki tudja a helyét, és végzi a dolgát. És felépítik a lehető világok legjobbikát, egy helyet, amelybe beépítik minden tudásukat, minden felfedezésüket, minden előremutató vágyukat – magát az Incarceront. Egy ideális világot, mely valójában a létező legnagyobb börtön, egy önmagába zárt rendszer, ahonnan nincs kiút, és amely egy idő után önálló entitásként alakítja a belézárt emberek életét.

Claudia Odakint él, apja az Incarceron igazgatója, gyermekként jegyezték el a trónörökössel, létezésének legfőbb célja, hogy egyszer királynő legyen és beteljesítse hatalommániás apja terveit. Claudia okos, lázadó természetű, kíváncsi lány, aki szeretné a fejlődést, szeretne tanulni, és nem akarja elfogadni a rá szabott sorsot. Mesterével egy napon olyan titkokat fedez fel, melyek megváltoztathatnak mindent, amit eddig tényként kezeltek; s közben belecsöppen az udvari intrikák hálójába, melyekből tán sosincs kiút.

Finn Odabent él, a börtön szülötte, csupán utolsó három évéről vannak emlékei; nem tudja, ki ő, de meggyőződése hogy Odakintről jött – a börtönlakók egy része őrültnek, másik része látnoknak tartja, ám mindenki fel akarja használni a saját céljaira. Finn ki akar jutni, vissza a sajátnak vélt világába, noha mindenki tudja, hogy a börtönt soha senki nem hagyta el – az egy Sapphique-on kívül, kinek legendája a múlt ködébe vész, létezése csupán tündérmesének tűnik, mégis: a reményt adja a bentlakóknak.

Claudia és Finn, bár másik világban élnek, ugyanazért a célért küzdenek: hogy lebontsák az őket fogva tartó falakat, kiutat találjanak a börtönükből, legyen az Kint vagy Bent – s hogy rájöjjenek, kik ők valójában és mi célból vannak ott, ahol. És miközben ők egyre közelednek egymás és a lehetséges kiút felé, az olvasó, túl azon, hogy remekül szórakozik, számtalan érdekes és okos kérdésen gondolkodhat: sorsról, determinációról, fejlődésről, a minket körülvevő világ valóságosságáról és a saját lehetőségeink börtönéről. Vagy egyszerűen élvezheti, hogy egy remek kalandregényt olvashat.

Fisher könyve mindkét szinten működik – és ez nagyobb dolog, mint elsőre hinnénk. A cselekményvezetés remek, az első oldaltól az utolsóig pergő, izgalmas, magába ránt és nem nagyon ereszt; a karakterek jól megrajzoltak, élők, színesek – hibáikkal és gyengeségeikkel együtt kedvelhetőek, de nem idealizáltak. A köztük kialakuló kapcsolatok a felrajzolt világ határain belül hitelesek és mentesek minden illuzórikusságtól – itt nincs rózsaszín, minden akadályt legyőző romantika. És ugyan némelyik fordulat és tán a legnagyobb rejtély is játszi könnyedséggel kikövetkeztethető, ha az ember olvasott már néhány könyvet, a szerző javára írom, hogy az utolsó oldalakig tartogat érdekességeket.

Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, az utóbbi évek egyik legjobb ifjúsági regénye – ez esetben még a folytatást is helyénvalónak érzem, és kíváncsian várom. A filmváltozatot már kevésbé, mert persze az is lesz – várhatóan 2013-ra. Ugyan Taylor Lautner főszereplése elsőre óriási mellélövésnek tűnik, az borítékolható, hogy ha kellő stúdiótámogatás és fantáziadús trükkcsapat áll rendelkezésre, valami elképesztő látványra számíthatunk. 


Kiadó: Pongrác
Fordította: Zubovics Katalin

2012. március 24., szombat

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - magyar dráma

Az irodalmi tükörgörbítés magyar atyamestere – persze hogy – nekiment a színpadi szerzőknek is, aminek azért sajátos stichet ad a tény, hogy ő maga voltaképp sikertelen színi szerzőként vonult a köztudatba. Nehéz tudomásul venni, de Karinthy színre vihető, közönségbarát produkcióval nemigen szolgált a pályája során – pedig azt nem mondhatnánk, hogy ne próbálkozott volna ezzel is. Valahogy az ő szituációs drámai és/vagy humorérzéke teljesen más „mezőben” volt otthon, a színpad a számára idegen territórium maradt – a színi paródiái sem előadható darabok, hanem igen szórakoztató, számtalan nyelvi leleménnyel támogatott irodalmi alkotások.

Azt gondolhatnánk, hogy Az ember tragédiája – Karinthy egyik fő „eszköze” a honi színműirodalmat illető paródiákhoz – különösen ínycsiklandozó célpontot, hogy ne mondjam, a fő célpontot jelentette az írónak. Holott valójában magát a Tragédiát csak igen áttételesen karikírozza a Mester, miközben arra használja, hogy általa a legváltozatosabb célpontok kapják meg a magukét; hogy a Madách-mű által a legplasztikusabb módon irtsa a különböző drámai – avagy egyéb – műfajok manírjait. Az emberke tragédiája a gügyögő gyermekversek, verses mesék; a Pósa Lajosok elenyhítő, „gyermekvédő” versi nyelvezete ellen szól - ahol a hősök „meghalukálnak” így, becézve. S miközben kacagtató pontossággal valósítja meg az általa karikírozott modor minden irritáló elemét, ha jól meggondoljuk, paródia-voltán túl kiváló Tragédia-átiratként is működik – s ennyiben áttételes karikatúrája magának a műnek is. Ugyanígy a Tizenhatodik szín a kávéházi irodalom és jellegzetes alakjai, a hírlapírók, a költők – ki ne ismerne a „Duhaj”-ban Adyra –, a szerkesztők és kiadók ábrázata elé tart görbe tükröt, miközben Karinthy a nyelvhasználat jellegzetességeit kíméletlenül megidézve, Ádám és Lucifer alakjával maradéktalanul „hozza” az eredeti Tragédia - megformálásában olykor igen esetlen - szövegi közegét. A Majd a Vica a teljesen üres operett-műfaj Tragédiába oltása, a szakmányban, ipari módon gyártott, revübe fulladó értelmetlenségek frappáns összefoglalása, míg Az embrió tragédiája a közönségkímélő dráma-rövidítések, az „egyfelvonásosítás” a korban hullámokban előtörő átírások fanyar kritikája. Az a gyanúm, Karinthy nagyon szerette a Tragédiát, hiszen e nélkül e mű nem szolgálhatott volna ennyiféle karikatúra vázául.

Karinthy a modor, az írói manírok összességének ellensége volt, s az irodalmi paródiáiban ezt gyilkolja a legtöbbet: a mások mindent eluraló modorát. Amikor a mű, a téma nem „teremt magának” invenció-dús megszólalást, hanem a szerző mindent a maga jól begyakorolt rutinjába darál. Csak érintőlegesen tartozik ide, de pont ezért sértődött meg Karinthyra – a maga mimóza-természetén túl – Babits, mivel elhitte magáról, hogy neki úgymond csak stílusa van, modora nincs. Épp úgy, mint Molnár Ferenc, aki teljesen hasonló okokból haragudott meg időről időre a darabjait – azok hangos-siker volta okán ha lehet, még nagyobb visszhanggal – karikírozó szerzőnkre. A fene Karinthy által úgy bánik el Az ördög szituációs humorával, hogy mintegy megvalósítja azt: a köré szőtt darab-hús nélkül, az önmagában hallatlanul gyenge lábakon álló cselekményi csontvázat rajzolva fel – mondhatni, csak a meztelen banalitást. Volt mire sértődni – annak ellenére, hogy Molnár mellett Herczeg Ferenc, Bródy, Hunyady, vagy Szomory; mondhatni a neves kortársak mind ugyanilyen kíméletlen bánásmódban részesültek, semmivel sem kíméletesebb bánásmódban, mint a kor megélhetési-drámaírói, a Fodor-Lakatos páros például. Mégsem mondható, hogy a hangos siker mértékével egyenes arányban folyt volna ki Karinthy tollából a több vitriol – érdemes csak az Így írnátok ti Hacsek és Sajót, vagy az Első jelenet – utolsó jelenet katalógus-szerű paródiagyűjteményeit átlapozni, hogy lássuk: minden modort tollhegyre tűz, nemcsak a sikeres modort.

Ezekből a szalondarabokból mára alig maradt a színházak repertoárjában – a harmincas évek szerzőit egy-két kivételtől eltekintve ritkán tűzik manapság műsorra. De a kíváncsiaknak rendelkezésére állnak Karinthy paródiái; hogy fogalmat alkothassunk az időszak hazai színi mozgásairól, elég elővenni ezt a kötetet. S azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet ha akarnék sem tudnék kiötleni.


Kiadó: Kossuth
 

2012. március 22., csütörtök

Andrew O’Hagan: Maf kutya kalandjai barátjával, Marilyn Monroe-val


Amióta először olvastam, azóta imádom Virginia Woolf kisregényét, az Elizabeth Barrett és Robert Browning történetét Barrett spánieljének szemén keresztül bemutató Flush-t. Kafka ide vagy oda, nekem ez a rövidke kötet a kutyaszemszögből íródott regények alfája és omegája. Andrew O’Hagan skót szerző első magyarul megjelent regényére a figyelemfelkeltő (és szerintem remek) borító mellett Flush miatt figyeltem fel – hisz akárcsak a nagy előd, Maf is „alulnézetből” mutatja be kora művészvilágát.

Ilyen előzmények után el lehet képzelni (bár ha jobban belegondolok, el se tudják képzelni…) mekkora gyerekes örömöt váltott ki belőlem, amikor a könyv első oldalain Woolf nővérének, Vanesa Bell-nek a házában találkozunk először Maf-fal, a máltai terrierrel, aki testvéreivel arra vár, hogy Amerikába vigyék leendő gazdájához. Maf, aki egy trockista angol földműves tanyáján látta meg a napvilágot, Bell-ék jövedelmező kutyatenyésztő-üzletet folytató cselédjeinek útján kerül a Bloomsbury-kör kellős közepébe, hogy ott – a szülőházban magára szedett „vörös” gondolatok mellé – még jó adag pszichológia, irodalom és művészetszeretet ragadjon rá, valamint sikeresen beoltódjon a Charleston-házat belengő Woolf-kultusszal.

Maf ugyanis igazi filozófus: miként minden kutya, érti, amit körülötte beszélnek, az emberekkel együtt olvas, sőt, a gondolataikat is ismeri, fogékony a szociális és politikai kérdésekre, szereti a kísérletező kedvű regényírókat és vérbeli kalandornak vallja magát (valamint, annak rendje és módja szerint, megveti az elsősorban költészetben utazó macskákat). Alig várja, hogy Amerikába kerüljön, sztárokkal ismerkedjen és magvas eszmecseréket folytasson a hozzá hasonlóan művészetrajongó amerikai kutyákkal. Natalie Wood „lecsúszott orosz arisztokrata” szerepben tetszelgő édesanyja révén kerül az Államokba, ahol Frank Sinatra vásárolja meg, hogy ajándékba adja az épp válófélben lévő, depressziós Marilyn Monroe-nak.

Maf 1960-ban kerül „sorsos társához” (ahogy a kutyák „gazdájukat” hívják), és vele van élete utolsó két évében. Kezdettől igazi szerelem fűzi Marilynhez, akiről köztudott, hogy imádta a kutyákat, a kis máltait is mindenhova magával cipelte – bárokba, estélyekre, a pszichiáteréhez, utazásaira, filmforgatásokra. Maf pedig mindent dokumentál és a maga szatirikus módján kommentál. Megvan a véleménye mindenről – Marilynt kivéve. Így aztán a regény a filmistennő életének szaftos részletei helyett jórészt gátlástalan és csapongó filozofálással, intertextuális utalásokkal, politikával és a sztárkultusz kritikájával van tele.

Andrew O’Hagan igazi Marilyn Monroe-rajongó lehet: annyira bájosan és szerethetően ábrázolja a sztár elesettségét, depresszióját, útkeresését, az emberekhez való viszonyát, ahogy csak egy velejéig elfogult rajongó tudja – vagy egy kutya, aki kritikátlanul imádja gazdáját. A szerepbe helyezkedés ily módon tökéletes, ugyanakkor Maf különleges volta lehetőséget ad arra, hogy Marilyn ürügyén O’Hagan minden eszébe jutó dologról írjon – Freud-tól az orosz űrkutyákig, Sinatra maffiakapcsolataitól (melyekről egyébként Maf teljes nevét – Maffia mókus – kapta), Kennedy politikájáig, Carson McCullers regényeitől Truman Capote dokumentarizmusáig.

Apropó, Kennedy! O’Hagan kikerüli a legnagyobb csapdát: nem ír a Monroe körül legyeskedő, és az általános vélekedés szerint a vesztét okozó férfiakról – szerencsére. Könyve így megmarad szerethető és valóban rendkívül szellemes regénynek – igazi különlegesség, irodalmi és társadalomkritikai gyöngyszem, amit nem csak a Monroe-rajongóknak, hanem a posztmodern irodalom és az irodalmi gegek kedvelőinek is jó szívvel ajánlhatok. 


Kiadó: Európa
Fordította: Elekes Dóra

2012. március 20., kedd

Desert Slide - Művészetek Palotája, 2012. március 13.

Meg kéne tanulnunk az indiai zenészektől így lakni be a színpadot! A végtelenül illedelmes felszabadultságot, az egymás játékos vetélkedésekkel és évődésekkel tűzdelt tiszteletét, ami voltaképp a zene tisztelete. Ahogyan egymásra figyelnek egy-egy improvizációban, s ahogyan nem feledkeznek meg a közönségről sem – ahogyan bevonnának ebbe az intimitásba, ebbe az egymásra figyelésbe. Ahogyan sugárzik róluk, hogy a hangszereikkel, ott velünk szemben vannak maradék nélkül otthon – hogy legyenek bárhol a világban, ez nem változik. Vishwa Mohan Bhatt legújabb zenei vállalkozása, a Desert Slide egy estére ideköltözött Budapestre, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházának színpadára. Ahogy a művész egy interjúban fogalmazott: a zene által istennel beszélget – de eközben nem felejt el a zenésztársaival, sőt, velünk is „beszélgetni”.


Ravi Shankar tanítványa, világhírű előadó, Grammy-díjas, a slide gitár és szitár átmeneteként felfogható hibrid hangszer, a róla elnevezett mohan bhatt kiötlője – de Vishwa Mohan Bhatt nekem nem ez a sok jellemző „adat” lesz, hanem az a jó humorú, csillogó szemű örökifjú, ott a színpadon; aki pajkos csínyként éli meg, hogy együttesének kivételes képességű énekese, Anwar Khan Manganiar minden hajlítását jóízűen utána kövesse a hangszerén, s aki legalább ennyire örül annak, amikor a „ritmusszekció” tagjai játszanak egymással felelgetőst, ahol Gazi Khan Barna rendkívül expresszív kartal-játéka dobja fel a zenei labdát. S aki azért a bevezetőjében felhívta a figyelmünket: ez nem indiai klasszikus zene lesz, hanem hindi.

Persze egy zenei tradíció addig élő, addig nem válik önmaga panoptikumává, amíg a megőrzés, a klasszikus hagyományok ápolása mellett a művelői befogadják, a saját zene-világuk szabályai szerint adaptálják az őket érő friss hatásokat is. A klasszikus indiai zene, a rága és tála világa napjainkban is termel új játékstílust, új iskolákat – a művek értelmezése és játékmódja nem ketrece, hanem játéktere az előadóknak. S a klasszikus zene körül ott van egy csodálatosan gazdag, kontinensnyi méretű zenebirodalom - a Bollywood-i szuperprodukciók slágereitől a különböző tájegységek és népcsoportok egyszerre hagyományőrző és egymásra is ható népzenéiig.

A Desert Slide zenéje is egy népzenei hagyomány, a Rádzsasztán vidékén honos Manganiar alapjain áll, s ezt ötvözi a mohan bhatt dallamos, hajlékony futamaival. Ez a muzsika egyszerre a hagyomány, a zenei források megvalósult tisztelete, és a bátor kísérletezés egy új hangszer lehetőségeivel. Egyszerre múlt-idézés, és hallatlanul modern, improvizatív – szinte a jazz felfogásával rokon – színi produkció.

Hiszen nem így születik a hagyomány? Jön egy invenciózus alkotó, aki szétfeszíti az adott kereteket és újakat teremt. Néha az volt az érzésem, ilyesminek vagyok a tanúja. És ezt nem lehet elégszer megköszönni.

2012. március 18., vasárnap

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I. - Keleti költők

Azt gondolhatnánk, a költők általában a legjobb fordítók – ki más lenne alkalmasabb a maga nyelvén, a legnagyobb nívón idegen szavak zenéjét megszólaltatni, ha nem a költő, akinek az anyanyelv amúgy is zenél. Holott talán neki van a legnehezebb dolga – saját kiküzdött költőmagával kell az idegen nyelven alkotó pályatárs hiteles megőrzéséért megvívnia. Nem is gondolnánk, a fülünkbe mászó szófüzérek mekkora hányada ferdítés inkább, afféle más verse által inspirált saját-verse a fordítónak; ahol is a forrás és produktum közt olykor meglehetősen laza a kapcsolat. Új nyelven a szavak egymásutánja által megnyíló asszociációs játéktér kicserélődése és a formába rejtett zene gyakori átalakulta a vers-hangulatot szándéktól függetlenül is hajlítja más irányba – sokan ezért gondolják úgy: nem is lehet mást tenni, csak ferdíteni. Költő-fordítók produktumai nem egyszer magyarul úgy remekművek, hogy az „eredetijükhöz” valójában meglepően kevés köti őket.

Weöresre mindez alig vonatkozik. Költők költője, kivételes ékköve költészetünk csodáktól hemzsegő, gazdag kincsesházának – de alig is akad még valaki, aki ekkora alázattal, ennyire magafeledten rendelte volna alá magát az idegen költő-akaratnak, megőrizve ahol csak lehet a formát, a hallgatható vers-zene vázszerkezetét; de ahol csak lehetett, a vers sajátos hangulati tér-érzeteit is, a költemény által nyíló kultúra-látványt. A fordítás valójában kultúra-közi kommunikáció, s akkor sikerül a legjobban, ha a számunkra idegen gondolkodásmód hidege is megcsap a versből, vagy a magunk világképét megkérdőjelező forró energiák, az idegen kultúra másféle „hőérzete”. Kortársak esetében is nagy lehet a kultúrák közti szellemi távolság, hát még ha az idő mélységes árkait is át kell ugornia a fordítónak, ha a másféle kultúra régmúltját, a klasszikusait kell fordítani. A Helikon kiadó által oly sok szeretettel gondozott Weöres-életműkiadás egybegyűjtött műfordításainak első kötete épp ilyen időben és térben is távoli kultúra-klasszikusok gyűjteménye – kínaiak, indiaiak, perzsák; a költőnek oly kedves kelet alkotóinak versei sorjáznak a lapokon.

Persze nagy kérdés, e gazdagságból mennyit tárt volna elénk a költő önmagától, ha a dogmatizmust és sematizmust hirdető kultúrpolitika az ötvenes években nem zárja el a fordításon kívül minden mástól. A rendszer megkövetelte a dicsőítő kórusba tagolódást, amire Weöres alapvetően apolitikus alkat lévén alkalmatlan volt. Az asztalfióknak íráson túl elérhető szakmai feladataként, s - mivel ’51 után állása se lehetett - egyetlen jövedelemforrásaként is csak a fordítás maradt a számára. Hallatlan mennyiségben tolmácsolt számtalan nyelv és időszak költészetéből, egy olyan korban, amikor azt is meghatározták, kitől és mit fordíthat; épp ezért megdöbbentő, mennyire nem venni észre, melyik munka volt a szívügye és melyik letudandó penzum – még ha sejtjük is, hogy Mao Ce Tungot, vagy Ho Si Minh-t, a diktátorokat nem lehetett akkora élmény magyarra ültetni, mint mondjuk Po Csü-jit, ez a fordításokon alig érződik.

Az köztudott, hogy Weöres Sándort mélyen megérintette a Kelet, hogy talán az egyetlen maradéktalan ellenpéldája a hiedelemnek, miszerint idegen kultúra földjébe nem lehet mélyen gyökeret ereszteni. Ennek ellenére sem birtokolta például a kínai nyelvet, főleg nem annak sok ezer éves változásaival együtt. Ilyenkor a fordító jobbára közvetítő nyelvek és nyersfordítások alapján dolgozik. Kosztolányi Dezső a maga kínai válogatását angolból magyarította, Illyés franciából dolgozta át a Kínai Szelence címmel megjelent kötetet. Weöres is szívesen tájékozódott az általa ismert nyelveken, de dolgozni jobbára nyersfordításokból dolgozott, igénybe véve a kínai egyetemeken diplomát szerző új sinológusnemzedék – elsősorban Tőkei Ferenc – segítségét. Felmérhetetlen jelentősége volt a kettejük munkakapcsolata folyamán egyfajta nem túl gyakori oda-vissza hatásnak fordító és nyersfordító között – Tőkei rengeteg költőt és verset ajánlhatott Weöres Sándor figyelmébe, mivel szinte példaszerűen fordítják végig évezredek legjelentősebb gyűjteményeit és alkotóit a kínai költészetből, gyakorlatilag alig hagyva ki jelentős alkotót vagy időszakot. Eközben ahol csak lehet mélységesen tiszteletben tartják az eredeti versmértékeket, ilyen értelemben egyedülállót alkotva. S végül Tőkei – „hithű” kommunista lévén – mintegy lektorálhatta is a kiválasztott művek átdolgozásait, képviselve azokat a kultúrpolitika felé.

A kötetben a kínai költészet mellett helyet kaptak még mongol, vietnami, szanszkrit és perzsa magyarítások is. Ha fel akarjuk mérni, mekkora zsenije volt a fordításnak Weöres, elég, ha a gyűjteményben továbblapozva belepillantunk India regekincsének a költő által átültetett gazdagságába. Vekerdi József nyersfordításait használva Weöres Sándor a szanszkrit líra érzékibb, sűrűbb versi világát gyökeresen más költői eszközökkel építi fel, mint a kínait. S ugyanez igaz a perzsa költészetre – a teljesen eltérő átlényegülés. A személyes kedvenceim mégis a szani és mongol népballadák, regék; érzésem szerint a költő ezekben oldódik a legmélyebben a fordítóba, itt nincs szükség az alázatra, mert Weöres Sándor e regékben van maradéktalanul otthon. Abban a ráció előtti állapotban, amely nem kényszerít szétválasztani és elnevezni, amely ránézvést egyszerű, szinte csak ráolvasás – valójában legalább annyira összetett, mint a világ, amire ráolvas.

Ha valaki tájékozódni akar, kultúrák gyökérzetéről, vagy csak eltölteni egy kellemes estét dallal és borral, ahogyan az egykori kínaiak szerették tenni; ez a kötet alkalmas rá. Mondjuk bort sajnos nem csomagol hozzá a kiadó, de versszerető emberként szinte csak ezt kifogásolhattam ebben a példaszerűen igényes kiadványban. Ha nagyon kukacos kedvemben volnék, még hozzátenném: egy összefoglaló jelegű, nem túl hosszú tanulmány igazán elfért volna a kötet végén, hiszen a téma alapos ismerői közül nem egy ma is itt jár köztünk. Remélem sokan kézbe veszik majd e kötetet – ha szereted a verset, és felütöd, akkor jó darabig biztosan nem ereszt.

Nem célom, hogy a továbbiakban ezt a hiányolt tanulmányt tegyem le az olvasók elé, ehhez nem ismerem eléggé a korai keleti irodalmakat, s nyelvismeretek híján a fordítás gyakorlati problémáit sem. De akad még gondolat, amit megosztanék a türelmes olvasóval – főleg a kínai költészet e kötet által való bemutatása kapcsán. Aki kíváncsi, kövessen.



2012. március 16., péntek

Georges Simenon: A kísértetek


Néhány hónapja, amikor az első Maigret-regényemet olvastam, írtam már arról, hogy korábban nem ismertem Georges Simenon munkásságát – az elsőként olvasott kis történet pont annyira tetszett, hogy rajongó még ne legyek, ám az érdeklődésem felkeltse. Az újabb kisregény, A kísértetek ráadásul a kiadó beharangozója alapján „pszichológiai bűnregény”, ami valljuk be, mindig is jobban érdekelt a szimpla „találjuk ki, ki a gyilkos” jellegű krimiknél. E téren nem is csalódtam, Simenon levitt az emberi elme sötét mélységeibe, amit perverz módon szeretek, ám rajongó továbbra sem lettem.

La Rochelle álmos francia kisváros, ahol mintha évtizedek óta megállt volna az idő – minden a megszokott rendben zajlik, az üzletek minden nap kinyitnak, a kocsmák minden nap megtelnek, ugyanazok a polgárok ugyanazoknál az asztaloknál játsszák ugyanazt a kártyajátékot, a társadalmi határok átjárhatatlanok. Egy ilyen asztalnál ül minden este hasonszőrű barátaival Leon Labbé, a köztiszteletben álló kalapos. Labbé a városka megbecsült polgára, üzlete jól megy, van egy kis vagyona, és odaadóan ápolja tizenöt éve mozgásképtelen feleségét. Csak a szemközti házban lakó bevándorló szabómester, Kachoudas sejti, hogy Labbé felelős a városka évtizedes nyugalmát megbolygató gyilkosságsorozatért.

Valaki ugyanis az elmúlt hetekben egymás után öt idős asszonyt gyilkolt meg – ugyanabban az időpontban, hasonló módszerrel, az eső és a köd leple alatt észrevétlenül. S minden gyilkosság után megjelent a helyi napilapban egy levél, melyet a gyilkos írt, magyarázandó tettének szükségszerűségét. A városka egy emberként hiszi, hogy egy közveszélyes őrülttel van dolguk, hiába bizonygatja a gyilkos, hogy tervszerűen öl, meghatározott számú célpontja van, aztán vége. Mintha  a korlátolt emberi elme könnyebben elfogadná egy ámokfutó őrült létezését, mint azt a tényt, hogy egy intelligens, hidegfejű, a gyilkolást szükséges elvégzendő feladatként megélő bűnöző él köztük.

Kachoudas-t egy aprócska hiba vezeti arra a felismerésre, hogy a gyilkos nem más, mint a kalapos, s Simenon egy percig sem titkolja, hogy így is van: már a regény elején tudjuk, ki a gyilkos, s megkezdődik a furcsa, egyenlőtlen macska-egér játék. Melynek kimenetele előre látható: Labbé és Kachoudas nem egy súlycsoport, a szegény, családjával napról napra élő, „idegen” szabónak esélye sincs bebizonyítani, hogy Labbé a gyilkos, amit mindketten tudnak – mégis, fáradhatatlanul kerülgetik egymást. A játszma természetszerűen okozza mindkettejük vesztét, s közben feltárulnak az okok, végignézhetjük Labbé lassú megőrülését, ahogy a korábban mindent pontosan megtervező, kézben tartó, átlátó elme szép lassan megbomlik és kénytelen szembenézni saját tettei súlyával.

A kisregény legnagyobb erénye a kisváros remek ábrázolása: lakói egytől egyig egy-egy típus megtestesítői, nem mondhatók eredetinek, ám összességében hihető és élő képet adnak egy hagyományaihoz, szokásaihoz ragaszkodó kis közösségről, ami nem fogadja be az idegeneket, és nem akar szembenézni saját tagjainak gyarlóságaival. S amint valakiről lehull a lepel, az egész közösség egy emberként fordul ellene, és veti ki magából, hogy védje saját magát. A hangulat kiváló, a városra szálló köd, mely elrejt és váratlanul felfed dolgokat, a füstös, zajos, zsúfolt kávézó, a kikötőmenti kocsmák hívogatóak és szinte lelépnek a lapokról. De csak szinte. Nekem hiányzik az a kis valami, amitől azt érzem, hogy a történet része vagyok, amitől igazán átélhetővé válik egy pszichológiai regény, amitől érzem magam körül a ködöt, és hallom a szereplők folytonos hangzavarát. Maigret esetében is zavart, és most is, hogy Simenon alakjai egyszerűen távol maradtak tőlem.

Ami persze nem jelenti azt, hogy Simenon nem jó író, vagy hogy ne tetszene, de ahogy írtam, rajongója nem lettem. Másfajta stílushoz szoktam, és egyelőre nem győzött meg. De valószínűleg próbálkozom még vele. A regényből egyébként Kisvárosi fojtogató címmel 1982-ben film készült, Claude Chabrol rendezésében, Charles Aznavour és Michel Serrault főszereplésével. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült átültetni a vászonra ezt a  fojtogató hangulatot.


Kiadó: Agave
Fordította: Felkai Piroska

2012. március 13., kedd

A Vaslady


A királynő című film 2006-os sikere óta divatba jöttek az angol közszereplőkről, illetve politikusokról szóló életrajzi drámák: Az ifjú Viktória királynő, A király beszéde és most a Nagy-Britannia első női miniszterelnökének életét feldolgozó A Vaslady is ezt a divathullámot lovagolta meg. A maga módján mindegyik film jól sikerült, azonban, sajnálatos módon, Stephen Frears drámájának színvonalát egyik sem érte el. Ami jelen esetben már csak azért is kár, mert a Vaslady élete régóta megfilmesítésért kiált, és bár személye ellentmondásos, az biztos, hogy története sokkal jobb filmet érdemelt volna.

Margaret Thatcher egy élő legenda, valóban nagyformátumú politikus, kinek érdemeit pártállástól függetlenül el kell ismerni: nőként először lehetett kormányfő a hagyományaihoz végletekig ragaszkodó Nagy-Britanniában, ráadásul a konzervatív párt színeiben. Vaskézzel kormányozta országát, jó néhány területen ért el sikereket, ám nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni) hogy máshol annál nagyobb kudarcokat vallott. Érzékeny, bátor és őszinte művész után kiált ez az életút, ám Phillida Lloyd az érzékenység terén ugyan jól vizsgázik, a bátorságot és az őszinteséget beáldozta a kíméletesség oltárán.

Filmje egy alapvetően jóindulatú portré, amely bemutatja a fiatal Margaret Roberts útját a háborútól kezdve, amikor apja, a kisvárosi fűszeres szónoklatait hallgatva elhatározta, hogy politikai pályára lép, és a közjónak szenteli életét; házasságán és anyaságán keresztül a felemelkedésig – mindezt az időskori demenciában szenvedő, zavarodott, dugiban piáló, halott férjét hallucináló Thatcher visszaemlékezésein keresztül. Alapvetően idealizál: ugyan kötelező elemként felvillant képeket a kudarcos anyaságból; megemlíti, hogy a fia beszélni sem akar anyjával, a lánya zavartan és elfojtásokkal telten gondozza idős édesanyját, férje pedig az idő előrehaladtával egyre inkább papucsként volt kezelve; mindez eltörpül Thatcher politikai nagysága mellett.

Lloyd úgy láttatja Thatchert, ahogy ő láttatná saját magát – ami művészként nem egy szerencsés húzás. Hogy mennyire nem tudott mit kezdeni a rendező hősnője megkérdőjelezhető tetteivel, az is bizonyítja, hogy archív felvételeken keresztül mutatja be a szakszervezeti tüntetéseket, a sztrájkokat, az IRA merényleteit. Akár remek kreatív megoldásnak is tekinthetjük ezeket, mégis, bennem azt az érzetet keltették, hogy minél egyszerűbben le akarták tudni őket – anélkül, hogy állást kellene foglalni. 



Az, hogy A Vaslady minden gyengesége és felszínessége ellenére igen élvezetes és maradandó alkotás lett, Meryl Streep fantasztikus játékának köszönhető. Bevallom, szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Napjaink tán legnagyobb hollywoodi színésznőjét a fél világgal együtt én is csodálom, ám az utóbbi években bármilyen jó filmben játszott, egyszer sem tudta elfeledtetni velem, hogy Meryl Streepet nézem a vásznon – sajnos, így jár még a legjobb színész is, ha ikon lesz belőle. Tartottam tőle, hogy most sem sikerül – márpedig egy életrajzi film esetében elengedhetetlen, hogy a színész elfeledtesse a nézővel évtizedes filmes múltját. Hadd kanyarodjak vissza a bevezetőben említett A királynőhöz: Helen Mirren félelmetesen jó alakítása azóta a szememben állandó viszonyítási pont – annyira átlényegült Erzsébet királynővé, hogy azóta ha az angol uralkodóra gondolok, elsőnek Mirren filmbeli arca ugrik be.

Előre borítékoltam a csalódást, ami azonban elmaradt: Streepnek sikerült a lehetetlen, teljesen levetkőzte önmagát, és felvette Margaret Thatcher alakját – tegyük hozzá, óriási maszkmesteri segítséggel; a smink és a jellegzetes hajköltemény alatt nagyítóval kell keresni Meryl Streepet. Elképesztő átalakulását méltán jutalmazta Oscar-díjjal az Amerikai Filmakadémia – ám tegyük hozzá, a színésznő, akit az elmúlt harminc évben tizenhét alkalommal jelöltek a díjra, és csupán kétszer kapta meg, jó néhány jobb filmmel is megérdemelte volna.

Felemás élmény marad hát A Vaslady, egy kiváló alakítás és remek maszkmesteri munka (no meg Jim Broadbent Streephez minden tekintetben méltó mellékszereplése) mellett azért elsősorban a kihagyott lehetőségek filmjeként lesz emlékezetes. A magam részéről biztosra veszem, hogy a nem is túl távoli jövőben látunk még életrajzi alkotást a Vaslady-ről – remélhetőleg bátrabb és némileg kritikusabb alkotóktól.

2012. március 11., vasárnap

Kate Morton: Az elfeledett kert


1913: Egy négyéves kislányt magára hagynak egy Angliából Ausztráliába tartó hajón. Hordók mögött kuporogva várja, hogy visszajöjjön érte az Írónő, aki elbújtatta, de hiába. A hajó kifut, a kislány barátokra lel a többi gyerek közt, s mire Ausztráliába érnek, már nem emlékszik sem a nevére, sem arra, hogy kinek kéne érte jönnie. A kikötőmester fogadja be, s feleségével sajátjukként nevelik fel.

1975: Nell Andrews, a Brisbane-ben élő, magányos hatvanöt éves asszony régiségkereskedését hátrahagyva Angliába indul, hogy felderítse saját és családja múltját. Kalauza egy fehér gyerekbőrönd, benne egy mesekönyvvel, melyet nevelőapja halála után juttattak el hozzá. A sziklás angol partvidéken, egy elhagyott kis házban váratlan emlékek tömkelege tolul fel benne – ám amikor már úgy véli, megfejtette származása rejtélyét, s kész arra, hogy családja régi lakhelyére költözzön, minden máshogy alakul.

2005: A negyvenes éveiben járó, saját tragédiáit hurcoló Cassandra nagyanyja végrendeletéből szembesül azzal, hogy Nell ráhagyott egy kis házat a távoli Angliában – s vele egy halom titkot. Maga mögött hagyja megszokott életét, fájdalmakkal teli múltját, és nagyanyja nyomában útra kél, hogy befejezze a nyomozást. Olyan meglepetések érik, amikre  legvadabb álmaiban sem gondolt volna, s a távoli múlt felderítése talán segítségére lehet abban is, hogy újrakezdje saját életét.

Kate Morton több idősíkon játszódó, szövevényes, évtizedes családi titkokkal, irodalmi rejtélyekkel, művészettel, szenvedélyes vonzalmakkal és szenvedélyes gyűlölettel teli regénye egyszerűen elvarázsolt. Elsőként megjelent kötete, a Felszáll a köd magasra tette a lécet – ám Az elfeledett kert sikerrel megugrotta, sőt, kis híján túl is szárnyalta azt. A cselekmény bonyolítása elképesztő profizmusra vall: olyan magabiztosan, hatásosan és mégis követhetően szövi az írónő egymásba a különböző szálakat, amivel ritkán találkozni a romantikus műfajban. A három idősík csak a kiindulópont, melyektől gyakran eltér, ahogy a három központi nőalak nézőpontját is folyamatosan tarkítja a legkülönfélébb mellékalakokéval.

A jellegzetes gótikus családregény középpontjában Nell származásának rejtélye áll, s a kérdés: ki a titokzatos Írónő, és miért hagyta magára a kicsi lányt egy óriási hajón? Emellett azonban kapunk még számtalan szép és fájdalmas titkot, szövevényes családi kapcsolatokat, megismerkedünk egy tipikus vidéki angol udvarház mindennapjaival, a körülötte lévő, élő, titkokkal terhes labirintussal és egy elfeledett kerttel, mely veszélyes tudás hordozója. Ahogy a hasonló regényekben megszokott, a hely, a ház, de különösen a labirintus és a kis kert szinte önálló szereplőként jelenik meg, s már-már azt várjuk, mikor szólalnak meg, hogy végre elfecseghessék, mit láttak.

Nell és az Írónő mellett főszerephez jut egy beteges, anyja által aranykalickában tartott lány, Rose, akit épp az elzárt, megközelíthetetlen kert gyógyít meg – ami nyilvánvaló utalás F. H. Burnett A titkos kertjére, az meg különösen kedves lehet minden irodalomrajongónak, hogy az írónő személyesen is megjelenik a könyv lapjain. Ám nem ez az egyetlen nyalánkság, amivel a szórakoztató romantikus regényen túlmutatva kínál meg minket Morton. A nyomozás során újra meg újra előkerülő, Eliza Makepeace által írt tündérmesék a történet előrehaladtával egyre nagyobb szerepet kapnak, míg a végére nyilvánvalóvá nem válik: minden kérdésre a mesék hordozzák a választ. Ez a megoldás A. S. Byatt Mindenem című regényét idézi, bár persze Az elfeledett kert jóval könnyedebb, mint Byatt remekműve.

Mindez gyönyörű kiadásban: bár a borító hangyányit giccses az én ízlésemnek, a történethez illik, az pedig külön dicséretet érdemel, hogy a tündérmesék a könyvben csodaszép külsőt kaptak – átadva valamit abból a hangulatból, ami a szereplőknek jutott a mesék olvastakor. Az egyetlen, ami ront az olvasás élményén, a fordítás. Ami már csak azért is fájdalmas, mert Morton stílusa remek, nyelvezete gördülékeny, elegáns – ezt jórészt sikerül visszaadnia a fordításnak, ám sajnos került bele jó néhány magyartalan és stílusidegen fordulat, kifejezés. Tudom, hogy a kiadás rohamléptekben készült, sokáig bizonytalan is volt, hogy sikerül-e a karácsonyi időszakra megjelentetni, talán emiatt is maradt el az alaposabb szerkesztés. Kár érte, de szerencsére ez az apróság eltörpül a könyv erényei mellett.

Szándékosan nem szóltam a cselekményről, egyrészt, mert oly szerteágazó, hogy lehetetlen egy ajánló keretein belül még csak felvázolni is, másrészt, mert a legkisebb utalással is el kéne áruljam egyes fordulatait. Márpedig ez a regény úgy az igazi, ha hagyjuk kibomlani a saját tempójában – s noha a „titok” félúton könnyen kikövetkeztethető, még utána is jócskán tartogat meglepetéseket. És mint a jó regények általában, bőven hagy maga után gondolkodnivalót – az emberi gonoszságról, önzésről, féltékenységről, s a saját mániáink hatalmáról. Szomorú és szép könyv, igazi magával ragadó mese, ami bebizonyítja, hogy a tündérmeséknél csak a valóság lehet kegyetlenebb.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Borbás Mária

2012. március 9., péntek

Carson McCullers: Az esküvői vendég


A negyvenes évek egy különösen forró nyarán, az amerikai Dél egyik jelentéktelen kisvárosában Frankie Addams a bátyja esküvőjére készül. Frankie tizenkét éves, az elmúlt évben gyerekből hirtelen majdnem-felnőtté vált, magas, esetlen, fiúsra nyírt hajú, koszos, mezítlábas kamasz; aki másra sem vágyik, mint hogy maga mögött hagyja a kisvárost, és elkísérje bátyját és annak leendő feleségét Alaszkába. A kisregény Frankie vágyódásának, kudarcának és ezzel párhuzamos felnőtté válásának története – a McCullerstől megszokott húsbavágó erővel és kiábrándultsággal.

Frankie tipikus kamasz: egész életével elégedetlen, mindenkit utál maga körül, városát unalmasnak, kortársait felszínesnek tartja – miközben majd’ megvész azért, hogy befogadják, szeressék, csodálják. Úgy, ahogy ő csodálja bátyját, a katonaként szolgáló Jarvis-t és menyasszonyát, az idealizált Janice-t. Frankie kamaszos hévvel „beleszeret” az esküvő előtt álló párba, az esküvő gondolatába és az azt követő nászútba – felépít magának egy álomképet arról, hogy magukkal viszik, hogy eztán hármasban fognak élni, és az egész világ a lábuk előtt hever majd. Ennek a mániának köszönhetően változtatja nevét F. Jasmine-ra, hogy rímeljen a Janice-Jarvis pároséra.

F. Jasmine a kiskamaszból kibomló nőkezdemény tipikus megtestesítője: első szárnypróbálgatásként csinosan felöltözve, kihívóan pózolva – ahogy ő mondja: királynőként vonulva – jár-kel a városban, s fel is kelti egy szabadságos katona érdeklődését, aki azonban nem a „királynőt” látja a tizenkét éves lányban, hanem a könnyű prédát. A kislányból túl hirtelen nővé váló Frankie fájdalmas pofont kap az élettől – amit sajnos túl sok fiatal lány megkap, amikor először érzi nőnek magát, s kénytelen szembesülni azzal, hogy a fiúk többsége nem a személyiségére, csak a testére kíváncsi.

Frankie elhatározása, hogy az esküvő után nem tér vissza a poros kisvárosba, természetszerűen fullad kudarcba – rajongott bátyja gyerekként kezeli, a vendégek kinevetik, hisztije ellenérzéseket szül. Megalázva, ám felnőttebben tér vissza: saját kudarcával és gyerekességével immár magának kell szembenéznie. Frances-ként kezd új évet, új barátokra lel, és beilleszkedik abba a „felnőtt” világba, amelynek akkora várakozásokkal nézett elébe, s ami eddig csak kudarccal kínálta meg.

Frankie Addams története a felnőtté válás tipikus története: a gyerekes lázadás, a kamaszos dac, a kitörni készülő felnőtt öntudat stációin vezet az út a viszonylagos megnyugváshoz – ami éppúgy jelenti a konvenciókba való beletörődést, mint saját lehetőségeink felismerését és kihasználását. McCullers-nél azonban a lány felnőtté válása még nehezebb, hisz ébredező nőiségével is ekkor tanul meg együtt élni (még messze attól, hogy bánni is tudjon vele). Frankie magánya, útkeresése, mindent megkérdőjelező kíváncsisága és kamaszos „minden értelmetlen” depressziója bárkivel megeshetne, bárhol a világon, bármely korban – a történetben igazából nincs semmi különös.

McCullers-nél azonban nincs olyan, hogy semmi különös – Frankie traumatikus nyara a második világháború egyik nyara, magányában legkedvesebb társa a család néger szolgálója, Berenice Sadie Brown, aki négy házassággal a háta mögött az öntudatos, nem szép, ám magabiztosságával vonzó nő példája. Frankie kérdésfeltevései közt helyet kap a háború, a faji kérdés, a nők elleni erőszak (Berenice-t egyik férje megnyomorította), a hit. Noha a kisregény alig kétszáz oldal, sűrű és nyomasztó a belézsúfolt súlyos kérdésektől – remek illusztráció ahhoz, hogy egy érzékeny kamasznak milyen sűrű és nyomasztó élmény először szembesülni a felnőttvilág „súlyos kérdéseivel”. 


Kiadó: Európa
Fordította: Osztovits Levente
 

2012. március 6., kedd

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

A Marsbéli krónikák a gyarmatosítás története. A felfedezés tapogatódzó tétovaságától a területfoglalás erőszakáig. Így működünk, mi, emberek, mondja Bradbury – azaz így működnek az amerikai polgárok, egykori gyarmatosítók kései unokái. Megint mindenki elindul, aki ilyenkor el szokott, viszi magával a vihetőt: a saját expanzív, erőszakos természetünket, amely a terjeszkedésben látja a megoldást – amely a terjeszkedést fejlődésnek nevezi. A Pionírt, aki valamilyen dolog elől szökik az ismeretlenbe, de persze hurcolja magában - mint egy vírust – azt, ami elől szökik; és építi ki maga körül, amint berendezkedik valahol: az őt űző társadalmat.

A Pionírt, aki jobbára nem kezeli jól az őslakót. Sem a nyomait. Mert a valódi pionír a Marslakók kifinomultságát leokádó Biggsek, s az esztétikai élményt a pusztítás kedvéért lövöldöző Parkhillek fajtájából való… s mennyire ismeri hőseit az író, hiszen egy későbbi történetben pont Parkhill az, aki – mielőtt elkapná a gépszíj – csak egy hot-dogos bódéra vágyik, azaz annyi helyre, amennyin elfér a vásárlókörével együtt az üzlete. A Pionír ugyanis valójában arra vágyik, mint az otthonmaradó, akivel együtt „sokan volt”, akivel „nem fért el”. Neki csak a hely kell. S ezért nem kezeli jól az őslakót, amíg az elfoglalja ezt a helyet. Mivel magában hordja a társadalmat, amint letelepszik, nyakára ül a hivatalnok, és vele a szabályok, megérkeznek a kisebbségek, zsigereikben hordva a megkülönböztetést, s végül megérkeznek az öregek is, akik mindenhova a halál elől – de voltaképp az idegen földbe temetkezni jönnek. Nem tudunk mást cselekedni – mindenhová visszük önmagunkat, mi, emberiség.

Ennek a könyvnek számos rétege megavult az időben – van ami azért, mert a brutális nehézségek és a lakhatatlanság műholdak által is megerősített ténye a Holdra szállás után lefékezte a Mars felé nyújtózó emberiséget, s így a regényi időn a való idő túlszaladt; s van ami azért, mert a tárgyvilágot tekintve az alkotói fantázia nem rugaszkodott túl a vernegyulai értelemben vett tárgyi „közvetlen holnapon”, azon a mából következő technikai következő lépcsőn, amely persze aztán nem úgy és nem akkor – olykor egyáltalán nem – valósult meg. Persze rémületes arra gondolni, 1950-ben, a megjelenése idején még azt sem állíthatta senki teljes bizonyossággal, hogy nincs értelmes élet a Marson. Még az űrkorszak akkori lelkesedése is megavult azóta.

De van, ami nem avult, s ez az írói attitűd: kattantságaink könyörtelen ismerete, az ember-látás és az emberért való - az értünk való - szelíd aggodalom, és a mindenen - mégis - túlmutató remény attitűdje. Novellafüzér lévén a kötet nem egyenletes, mondhatni, pillanatfelvételek, rápillantások sorozata. A novellák úgy fele ezért afféle bédekker, rövid, tömör összefoglalás, amely mintegy összeköti a meglehetősen eltérő hangulatú és stílusú írásokat. Mert ezek között kedvesen karcos, fanyar humorú, megható, mélyen tragikus és higgadtan távolságtartó írás is akad. Nem egyenletes, de mivel laza füzére a „történteknek” - a Mars gyarmatosításának - ez nem is baj. Mintha a kötet egésze azt sugallná: erről a kalandról más történetek is keringnek a köztudatban, csak Bradbury épp ezeket tartotta elmesélésre méltónak, azzal a hozzáállással, amivel mindig is mesélt. S e hozzáállás nem avul el soha.

A Pionír nem kezeli jól a Marslakót – de leginkább önmagát nem kezeli jól, s ha túl akarja élni a nem jól kezelt önmaga teremtette káoszt, bizony nincs más választása: Marslakóvá kell válnia. Önmaga számára idegenné. Bradbury szerint van esélyünk. Csak át kell ugrani az árnyékunkat hozzá.

U.i.: Egyre kevésbé értem, mit akar a kiadó a Bradbury-sorozat csiricsáré borítóival "kifejezni". Vagy inkább nem akarom érteni - de egy ilyen számos tekintetben példaszerű, hiánypótló vállalkozás arculatot érdemelne, nem annak paródiáját. 


Kiadó: Agave
Fordította: Kuczka Péter
 

2012. március 4., vasárnap

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Az Álomország epizodikus közjátékaihoz képest a Párák évszaka sűrű és vastag történetanyaga olyan, mint a könnyű, néhány zöldség és tésztadarabbal pettyezett leves után a káposztával és zsírba forgatott krumplival tálalt disznótoros; kulturális utalások fűszerével gazdagon töltött „fő fogás”. A Sandman - az álmok fejedelme történetfolyamából persze hogy ezek a szorosan összefüggő, több füzeten át ívelő, barokkos ornamentikájú mesék a kedvenceim. Akár a Babaház esetében, A sorozat 4. kötetében is a mese folyamán folyamatosan táguló mesei terek béklyóiba kötözi hőseit az író – s ha e tereket ez alkalommal nemcsak képletesen értékelhetjük pokolnak, az nem véletlen. Az Álomúr pokolra száll, hogy kiszabadítsa az általa oda száműzött egykori kedvest. Sokrétű szerzői poén ez Gaimantól, hiszen alig néhány történettel ezelőtt tette meg Oneirosz-Álomurat az egykor legendás, kedveséért pokolra szálló Orpheusz atyjának, s most a Homokember oda tart, s ugyanabból a célból, ahova egykor a „fia” – lássuk, mennyire rímel egymásra a két történet, avagy mennyire lesz az utóbbiból pokoltúra-paródia.

Amire elsőre azért nincs túl sok esély, hiszen a legutóbbi pokolra szállás idején - mikor Az Álmok Ura a sisakjáért vívott párbajt Chorozonnal, a démonherceggel  - sikerült vérig sértenie Lucifer Hajnalcsillagot. Veszély várja hát, (lehet hogy) párviadal a nála sokkal erősebbel, a bukott angyallal, annak otthonában. Így, a múlt zárványaiból indul a cselekmény, így nyit magának a meséhez a szerző teret, hogy aztán meglepő fordulatok sorain át regélhessen kötelességről és szabadságról, lelkiismeretességről és nagyvonalúságról, regélhessen a vágy kétségbe ejtő erejéről – a játékról, amit Vágy és Kétségbeesés játszik az Álommal. Mert persze hogy a végtelenek közti soha véget nem érő torzsalkodás következő epizódja ez is, a gyökere megint csak a homokban elregélt mesében van, Nada meséjében; a Vágy manipulálta egykori szerelem löki megint válságba az Álmok Birodalmát annak urával együtt – de ez az emberi dolgok természete: a szerelem mezteleníti az álmokat; vagy ha még meredekebbet akarnék mondani: a szerelem adja a kezünkbe a poklok kulcsát (is).

Ezekben az összefüggő epizódokban mérhető fel igazán, mennyire következetesen mozog a saját maga szerkesztette világban a szerző. Látnunk kell, Neil Gaiman a történetekbe csomagolt látens potenciált milyen intelligensen bontja ki. Továbbra sem gondolom, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal, vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények sajátvilágai az első pillanattól kezdve az összefüggések teljes hálózatával állt nyitva a szerző előtt – úgy, ahogy például Alan Moore számára az első pillanattól a Watchmen-kompozíció. Gaiman ehelyett mintha bízna a maga egyensúlyérzékében ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozog, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartja azokat az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet.

Nem véletlenül szerkesztésről, és nem teremtésről beszélek. A Sandman – Az álmok fejedelme alapvetően multikulturális képződmény, hiszen szerzője gátlástalanul vonja a maga „összképébe” a kulturális emlékezet számtalan elemét, s ezt soha annyira nem érezni mint ebben a kötetben. Az északi-germán mitológia éppúgy beköszön, mint a kelta tündérvilág, megjelenik káosz és rend, az angyalok (jelzem, a menny helyett a DC-s képregényi „otthonukból”, az Ezüst Városból érkezve), a pokol erői, Azazellel az élen; egyiptomi istenek és japán viharisten poharaznak egy asztalnál e mesében – lényegében teljesen helyénvaló módon. Posztmodern katyvasz is lehetne mindebből, de Gaiman meg sem kísérel kohéziót teremteni az egymást kizáró elemekkel sűrűn telipakolt birodalmában – egyszerűen tudomásul veszi, hogy a különböző kultúrákban megszemélyesült hitek, lelki erők, természeti jelenségek egymást nem kizárva, egymás mellett léteznek – hiszen amíg valaki ebben a percben Sívához fohászkodik, s ugyanekkor máshol a világban valaki más Krisztushoz, addig a világban, a valóságban is így van. S az már csak apró különbség, hogy akadnak olyan szereplők az asztal körül, akiket a régmúltban imádtak, s olyanok is, akiket a szerző maga talált ki.

Ez a bőség széles terepet nyit a fantáziadús rajzolónak s bizony meg kell kövessem az előző bejegyzésben Sandmanja miatt vegzált Kelley Jonest, akinek e sorozat legtöbb kötete köszönhető. Egyszerűen teljesen más koncepcióval állt a feladathoz, mint annak idején Mike Dringenberg – aki épp e kötetben tér vissza két epizód erejéig -, az egységes vizuális összkép fenntartása helyett a rengeteg erős hangulat (és nem utolsó sorban a rengeteg mitológia jelenléte) mentén egyfajta folyamatosan változó rajztechnikai társasjátékot játszik a szereplőkkel, a helyszínekkel, és a rajzolótársakkal, teljesen más vizuális kereteket teremtve akár kockáról kockára – mondanám, de inkább arról van szó: a látványt a karakterek szintjén is alárendeli a mese követelte hangulatoknak. Nemcsak az Álomúr változik folyamatosan a keze alatt, de minden fontosabb szereplő – például érdemes végigkövetni a második fejezetben Lucifer átalakulásait, a bukott angyal számos portrévariációját. Félelmetesen izgalmas rajzi koncepció, bár jellegéből fakadóan nehezebb vele a Babaházban megvalósult egyenletes színvonalat tartani.

Még mondom tovább, de csak azoknak, akiket nem zavar, ha egyúttal a történetet is mesélem...

Az Álomúr terme a hívatlan látogatókkal (forrás: vulture.com)

2012. március 1., csütörtök

Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu


Lilian H. AgiVega bő egy éve megjelent első könyve, a Második Atlantisz – Az ezeréves varázs anno meglepett fordulatos, jól átgondolt történetével, eredeti karaktereivel, a sellők és tündérek évezredes háborúskodásával; és noha voltak kritikáim, alapvetően kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Nem kellett sokat várni a folytatásra, tavaly év végén a boltok polcaira került a trilógia második kötete, Az elveszett tündérfalu. Ami, hogy egy dicsérettel kezdjem, külsőre sokkal tetszetősebb lett, mint az első rész – a színvilág és a borítórajz is szemet gyönyörködtető.

A történet tíz évvel az előző kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Atlantisz és a tündérek viszonya immár baráti, épp a békekötés tizedik évfordulójának ünnepségén találkozunk először a főszereplőkkel. Azaész és Elel Atlantisz trónörökös párjaként boldogan élnek; a tündérherceg Aengus semmit sem változott, hiába trónörökös, épp olyan bajkeverő, mint régen; a felszínen Spiro a Nobel-díj birtokában világhíres tudóssá nőtte ki magát; Budapesten pedig egy kisfiú, Lantos Patrik próbál megbarátkozni azzal, hogy noha édesanyja, Finola tündér, ő inkább apjára ütött, és ember lett belőle. De legalább nővére meglátogatja a nyáron, aki nem más, mint Atlantisz örökösének felesége. Csak az unalmas férjét hagyná otthon!

Sok jól ismert szereplő, sok helyszín, és még több konfliktus – no meg jó néhány újonc, akik közül van, aki csak bajt kever, de akad olyan is, aki közel kerül a szívünkhöz. A kis Patrik erdei bóklászása közben felfedez egy kiszakadt tündérkolóniát, akik tízezer éve Atlantiszról menekültek el, s épp a Kárpát-medencében telepedtek le. A kicsi, elzárt közösség mit sem tud Atlantisz pusztulásáról, vagy az írországi tündérekről, saját szabályaik szerint élnek, matriarchális társadalomban, és nem engednek maguk közé idegeneket – kivéve, ha szükségük van rájuk. Most éppen Aengus-re, aki a kis Patrik keresésére indult, ám a falu – no meg egy elbűvölően vad tündérlány, Csenge – szó szerint rabul ejtette.

Miközben Aengus behatóan ismerkedik a magyarországi tündérekkel, s jó néhány nem várt fordulatban lesz része, Elel és Azaész Santorinin próbálja kipihenni az atlantiszi hétköznapokat – kevés sikerrel. Azaész, akinek édesapja a halálán van, kénytelen szembenézni az uralkodás rá váró feladatával, s ezzel párhuzamosan növekvő varázserejével. A trónörökös, aki még mindig a tíz évvel korábban elkövetett ballépései miatt bünteti saját magát, és retteg a saját erejétől, jó úton halad afelé, hogy végleg elidegenítse feleségét. Amiben szívesen segédkezne a váratlanul felbukkanó régi ismerős, az immáron híres színész Richárd.

S ha mindez még nem lenne elég, feltűnik Spiro eddig ismeretlen féltestvére, a francia kutató Lucien, aki híres bátyja találmányai iránt érdeklődik – nem minden hátsó szándék nélkül. A balesetben lebénult kislánya műtétéért bármire képes Lucient kapzsi főnöke kényszeríti ipari kémkedésre – egyikük sem számít rá, hogy nem csupán néhány Nobel-díjra érdemes fizikai felfedezést rejt Spiro laboratóriuma. Mindeközben Atlantiszban valakik arra készülnek, hogy eltegyék láb alól a trónörököst, akkora kalamajkát indítva el ezzel a felszínen is, ami a tündérek varázserejének megsemmisüléséhez vezethet.

Elképesztő fordulatok követik egymást a regényben, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó, nem egyszer éreztem azt, hogy kicsit sok is a jóból. Különböző nézőpontokból láthatjuk az eseményeket, pillanatok alatt ugrálunk térben és időben, s ahányszor azt hisszük, elérkeztünk a fő konfliktushoz, jön egy újabb csavar. A rengeteg fordulat és az új szereplők ellenére valami nekem mégis hiányzott a könyvből: az újdonság varázsa. Így egy év után elmondható, az első részt nagyrészt a frissessége vitte el a hátán, épp ezért nem sikerült a folytatásnak közel kerülnie hozzám. Egyszerűen azt éreztem, én ezt már olvastam egyszer. Persze ez önmagában még nem jelent semmit, hosszú és sikeres sorozatok aratnak világszerte úgy, hogy ennél még sokkal inkább ismétlik önmagukat.

A szereplőket illetően egy nagy meglepetésben volt részem: az első rész vitathatatlanul legidegesítőbb szereplője volt Azaész, ehhez képest ezúttal ő került a leginkább közel hozzám – vélhetően azért, mert önsanyargatása, belső konfliktusai, vívódása a varázserejével kapcsolatban jóval komolyabb réteget adott a történetnek, mint bármi más. A többiek ugyanis leginkább még mindig önmagukkal és a szerelemmel voltak elfoglalva. Ugyan nem kamaszos nyűglődéssel és „szeret – nem szeret” huzakodással, hanem házassági válsággal, várt vagy váratlan gyermekáldással, féltékenykedéssel, de így is: túl sok a romantika. Ráadásul túl sokszor éreztem azt, hogy a lelkizések túlírtra és feleslegesen szájbarágósra sikerültek. Ami már csak azért is furcsa, mert az akciójelenetek vagy a drámai csúcspontok gördülékenyek és pörögnek, ahogy kell.

Ugyan hiányzott az első rész újdonsága, és nem tudott úgy elvarázsolni Az elveszett tündérfalu, mint a Második Atlantisz, csalódásnak semmiképpen nem mondanám. Korrekt folytatás, rengeteg jó ötlettel, és egy kiemelkedően okos cselekményszállal: ezek után kíváncsi vagyok, mit hoz a harmadik – egyelőre utolsó – kötet. Annál inkább, mert minden kritikám ellenére azt kell mondjam, ez a sorozat átgondoltabb, és jobban van megírva, mint az agyonsztárolt ifjúsági fantasy sorozatok jó része. Mondom ezt úgy, hogy szívesen és sokat olvasok a műfajból – és nagyon örülnék, ha a műfaj fiatal magyar képviselői legalább akkora publicitást kapnának itthon, mint a külföldi sikersorozatok szerzői.


Kiadó: Aba Könyvkiadó
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...