2011. november 29., kedd

Iain M. Banks: Anyag

„…egy dolgot szeretném ha tisztán látna: az én fajom felügyeli azoknak a népeknek a fejlődését, akik azoknak a fajoknak a fejlődését felügyelik, akik a maga népét felügyelik… eredeti célunk az volt, hogy a technológiailag fejletlenebb népek számára megteremtsük a fejlődés lehetőségét, és biztosítsuk az eltérő civilizációs  stádiumok egymás mellett élését egy relatíve védett makrokörnyezetben anélkül, hogy az egyik ellehetetlenítené, vagy bekebelezné a másikat. A rendszer nagy általánosságban működik, de ez nem jelenti azt, hogy nem fordulnak elő mikroanomáliák és lokális egyensúlyzavarok…
- És indokolt esetben nem lehet megkerülni ezeket a szabályokat?
- Ó, dehogynem!...”

Ez a részlet remekül érzékelteti, milyen bonyolult is ez a regény. Bonyolult, mint az egymás fölé borított gömbhéjakból álló műbolygó, a fő helyszín, a Sursamen: az origó. Itt él, a nyolcadikon a maga „épp túl a középkoron” állapotában a Sarl civilizáció, elvan a maga politikai gyilkosságaival, meg a háborújával, a kilencedik szint ellen. A király leghűbb tanácsadója, tyl Loesp magának akarja a hatalmat, s miután urát a dicső halálba segíti, az örökösei ellen ármánykodik. A legalkalmatlanabb örökös: Ferbin, hű szolgája kíséretében a felszín, és a mentorok civilizációi felé menekül – ahova valaha nővére: Djan Serij Anaplia került, ki a kósza hírek szerint azóta a titokzatos Kultúra polgára lett, és a Rendkívüli Körülmények nevű szervezetnek dolgozik.

Banks igazi birodalomépítő: kifinomult és aprólékos momentumokból összekalapált univerzuma minden kötetben tovább polarizálódik, egyre több történet-csepp alkotja ezt a mese-tengert – úgy, hogy a valaha lefektetett alapokhoz a szerző azóta sem nyúlt érdemben hozzá. Ez a legnagyobb bravúrja a Kultúra-történeteknek, ez a makacs ragaszkodás a vízióhoz - ugyanis a legtöbb nagy ívű mese (a legnagyobbaké is) hajlamos visszamenőleg „értelmezni át” önmagát. Így furcsult a végére szinte önmaga paródiájává (s nemcsak az epigonok által) Frank Herbert Dűne-univerzuma, de így kopott önmaga árnyékává Asimov két egymásba fonódó jövő-látomása is – többet vesztve az egymásba-éréssel, mint nyerve általa. Banks erre nemigen hajlandó eddig – a dolgai belső logikájukat illetően továbbra is a helyükön vannak.

Sokat köszönhet persze annak a jófajta írói bátorságnak, ahogyan a (fő-)szereplőivel bánik. Itt senkinek nincs több könyves (fő)hősi „bérlete”, a lementett személyiség-lenyomatok világában – avagy éppen azért – potyognak a hősök. Ettől valóságszagú az egész – a zsáner mindent túlélő kalandvitézeinek összes jellemzőjével ellátott, testinplantált, drónoktól és Elméktől övezett szereplőink – ha úgy követeli a történet – bizony áldozatul esnek. Ráadásul Banks-nek van bátorsága megszerettetni velünk a szereplőit, akiket aztán kinyír. A kisemberi kísérők, a szolgák, az urukat józan belátással, s a világegyetemet tágra nyitott szemű rácsodálkozással leső mellékszereplők kapják az írónál a legnagyobb esélyt a túlélésre. Ez amolyan történelmi regényi fogás: rakjunk az „ismert sorsú” történelmi személyiség mellé/alá költött, „szabad sorsú” alakot – nos, úgy tűnik, ez a fantasztikumban is „valóság-hitelesít”.

Sokat köszönhet a humorának. Félreértés ne essék: ez a könyv nem vicces. A legharsányabb része Banks humorának az MI hajók ön-elnevezési gyakorlata – odavagyok ezekért az alkalmanként elég könnyen kikövetkeztethető eredetű, minden hamis pátosztól mentes „beszélő nevekért”. Egy más része e humornak „rasszhumor” – leggyakrabban valamilyen bájos, bennünk is remekül rezonáló rasszista beidegződésre épül. Másik része „kaszthumor”, úr és szolga, tágabban mentor és patronált viszonyaiból fakad. És van egyfajta rejtett „társadalmi humora”. Hogy ezt érzékeltessem, bele kell menni kicsit a „hagymabolygók” viszonyaiba. Hiszen egy „hagymán” nincsenek őslakosok. A különböző szinteken lakó civilizációk egytől egyig máshonnan települtek át – menekültek, fajközi háborúk vesztesei, elpusztult bolygók elveszett életterű túlélői, még a konstruktor fajok is. Egy hagymabolygó olyan, mint egy menekülttábor, ahol berendezkedtek a lakók. A Sursamenen e tekintetben a legviccesebbek az Ochtok: még eredetmítoszt is rittyentettek maguknak a menekülttáborhoz.

Ha kritizálnom kell: Banks stílusa olykor egyenetlen, olykor nyelvileg következetlen. Mert a rengeteg nyelv-szint közt néha maga az író is elveszti a fonalat – persze van is hol elvesztenie. A cselekmény ugyanis barokkosan burjánzó. Ahol ennyien felügyelnek, ott legalább annyian manipulálnak is. És mindig van még egy manipulációs szint, amire nem számítasz, még egy „terv a tervben”, még egy – ősi avagy új keletű – ellentét. Amire nem lehet panasz: az a cselekmény. Értem, az író miért nem akarja a történeteit filmen látni – az Anyag összetettségét két órában a legjobb szándékú rendező is simán kiherélné.

Banks a regényeit jól kihallható, nem kevés iróniával tálalja. „…hogy is mondta Brian Aldiss? Színes Szélesvásznú Barokk Űropera, ez az!” …rikkant fel az író a kötet végi interjúban, azaz magát sem vonja ki az ironikus szemlélet hatálya alól. Nemcsak a gigantikus léptékekben egyébként remekül működtetett mozaik-mikrovilágokat, egymásra épített szöveg-várakat épít, de közben azt sem felejti el: jövő-illúziókat fantáziáló író ő, és nem próféta. Még ha olykor azt kívánja is az olvasója, bár a próféta szólna belőle; az író is tudja, hogy minden belső ellentmondásával, „Rendkívüli Körülményeivel”, társadalmi felismerésével és modellált „hazabeszélésével” együtt a Kultúra-ciklus egy szépen megrajzolt utópia. Viszont annak szinte maradéktalan.


Kiadó: Agave
Fordította: Gálla Nóra

2011. november 25., péntek

J. R. R. Tolkien: A Szilmarilok

Ha A Szilmarilokról kérdeznek, először mindig A Gyűrűk Ura előszavának egy részlete jut az eszembe, ahol Tolkien a könyve keletkezéséről ír : „Nem sokkal azután kezdtem hozzá (t.i. A Gyűrűk Urához), hogy A hobbit már elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna; ezt a folytatást mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek, hogy másokat is érdekelhet a munkám – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tünde-nyelvek „történetéhez” nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni. Miután azok, akiknek kikértem a tanácsát, a „nem nagyon valószínűt” egybehangzóan „teljesen valószínűtlenre” módosították, visszatértem a folytatáshoz…” Rejtetten ott ül a szövegben: már A hobbit is ezen mitológiák és legendák gyökérzetéből eredt; a maga lazább szövésű, mesei módján.

Hiszen Tolkien legelőször fantázia-birodalma legendáit építette fel. Mondhatni, minden műve a megírás folyamatában is mítosz-alapú – a nyelvészeti alapok mellett. Előbb minden esetben a szereplők, a helyszínek, a korszakok neveit „álmodta meg”, mintegy szótárt fabrikálva a maga által megalkotott nyelven, még a történetmesélés gesztusa előtt. Mindez konkrétan azt jelenti, hogy az általa jól ismert és sokra becsült európai mítoszkincshez hasonlóan a nevek mintegy magukban hordozzák az elnevezettel „történhetőt”. Tolkien nem sztori-vázlatokban gondolkodott, neki a nevek „mesélték” a történetet, a szó szerint „beszélő nevek”. Tágabban ez annyit jelent: a régi nyelvek szenvedélyes szeretete magával hozta a régi nyelveken mesélt történetek logikájának szeretetét is. Ez a mesei logika a mítoszé, s az ifjú Tolkien ugyanazzal az angyali makacssággal finomította világa múlt-gyökérzetének mítoszi alapjait, ahogyan idős korában is – s így maradt végül e végeláthatatlan munka töredékes, befejezetlen: szövegvariációkkal sűrűn teleszórt, hatalmas kézirat-halom a hagyatékban.

Amit aztán többek segítségével Christopher Tolkien válogatott és öntött formába; így jelent meg a válogatás Tolkien halála után: A szilmarilok címmel. Megjelenése idején a hagyaték egy részét sikerült csak feldolgoznia a gondozóknak – így eshetett, hogy az utóbbi években több, A szilmarilokban megtalálható történet teljesebb (általában a szerző életének későbbi szakaszában jelentősen átdolgozott) variációja napvilágot láthatott, többek közt például a Húrin gyermekei. Nem kell ezen csodálkozni: akkora szövegtömegről van szó, hogy feldolgozásuk még ma is folyik. Tolkien ugyanis nemigen javította a maga kéziratait, ha nem volt elégedett valamilyen alapvető elemmel a szövegben, minden esetben elölről kezdte az adott történetet. Ráadásul szívesen játszott a mítosz-jelleg adta szabadsággal, azzal, hogy ha van is „kánonja”, a mítosznak, nem kötelező érvényű – így nem egy történetét különféle mesélői pozíciókból, különböző (archaikusabb, vagy „kortársi krónikás”) hangon is elmesélte.

Tolkien számára a maga által megálmodott történet-birodalom leggyakrabban növényi analógiákkal képiesült: „…ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott…”. A mítoszi gyökérzet nélkül A Gyűrűk Urának sem jutott volna ekkora horizont, ilyen tág, az olvasói fantázia számára hatalmas távlatot nyitó, levegős tér, (hogy a növényi analógiánál maradjunk) ilyen kiterjedt „mesei lombkorona”. Hogy épül fel, és mit is tartalmaz hát e hagyatékból előkerült mítoszi „gyökérzet”?

A szerkezetét tekintve úgy épül fel mint minden mitológia. Az első „könyv”, az Ainulindale a világ teremtéséről szól, úgy is kezdődik, ahogyan kell: „Kezdetben volt Eru, az egyetlen…”. Mint igazi mítoszrendszer, genezissel indul: azzal, hogyan lesz az „egyből sok”. A második a valák és maiák története, a Valaquenta a tolkieni felfogásban (ha mitológiai párhuzamot keresünk) inventár egyfajta „titánok háborúja” jellegű alapvetéshez. A kötet legterjedelmesebb, több fejezetre osztott története, a Quenta Silmarillion a nemestündék: a noldák lázadásáról mesél, voltaképp a történeti Óidők, a tündék korának regei összefoglalása, a „Nagy ellenség” Morgoth felemelkedésétől annak legyőzetéséig – amely a tündék tündöklő korának végét is elhozta. Tartalmazza az ember-nép felemelkedését, és a két rokon faj gyermekeinek szerelmét: Luthien és Beren gyönyörű regéjét, de a tünde-barát Húrin elátkozott családja tragédiájának egy szövegvariációját is. A negyedik könyv: az Akallabeth Númenor ember-királyságának megrontatását meséli el, egészen Elendil és népe Középföldére meneküléséig. Az utolsó pedig, A gyűrűkről és a harmadkorról szóló mintha egy gondori krónikás rövid összefoglalója, regéje volna magáról a Gyűrűháborúról, s a hozzá vezető eseményekről.

Ha a fiú, Christopher Tolkien által szerkesztett könyvet is tartunk a kezünkben, elmondható: érezni a történetek „atyjának” bizonyos hangütései által az eredeti alkotói szándékot. A könyv egészét átható valőr „az ember által regélt legenda-múlt” alapjain áll. Ez a legfontosabb különbség A szilmarilok és A Gyűrűk Ura Függeléke között: amíg a Függelék elmeséli, mit tartalmaznak a régi regék, addig A szilmarilok maga a rege. Írtuk: az író számára „világa kiegészülésének” alapja volt ez az élő legenda-múlt. Ami valójában bizonyos nézőpontból nem is mitológia, hanem történelem. Az „Óidők homálya”, amiről az emberek – és a hobbitok – regélnek, más nézőpontból korántsem „homály”, mert arra a Boldog Birodalom tünde urai konkrétan emlékeznek. Ez óriási különbség. Ez a különbség alapozza Az elveszett mesék könyve finom, nézőponti pozíció-eltolásokkal más mesélői valőrre épülő, tündeibb „hangját” A szilmarilokhoz képest. A szilmarilokban az ember – vagy a hobbit – regél (épít mítoszt) arról, amire a tünde voltaképp emlékszik. A szövegszerkezet jellegében ezért nem krónikai, nem a tünde-krónikások megemlékezése a múltról – hiszen például számtalan esetben hordozza az „úgy beszélik, hogy…” regei bizonytalanságát.

Miért gondolom, hogy az emberek, Númenor leszármazottai helyett – akár – a „hobbit lejegyezte rege” is lehet mindez? A hobbit megszületésének folyamatától Tolkien mélységes tiszteletben tartotta egyfajta hobbit-nézőpont folyamatos felvételét a történeteiben. Ha megfigyeljük, A Gyűrűk Urában is minden fontos új információ a hobbitok által jut el hozzánk, vagy ők tapasztalják meg, vagy nekik mesélik őket. A tündékre, a númenoriakra a hobbitok szemén keresztül csodálkozhatunk rá először – az író a tekintetünket a hobbitok szemén át vezeti, leggyakrabban a hobbitok látókörének és nézőpontjának élményét kínálja fel nekünk. Nem tudom felszámolni a gyanút, hogy A szilmarilok és rengeteg szintén töredékben maradt, egymásnak gyakran ellentmondó, szövegvariációktól hemzsegő történet Tolkien elképzelései szerint Bilbó „tündéből fordított műveinek” gyűjteménye: a Nyugatvégi Piros Könyv maga.

Idéznék megint, most épp a Piros Könyvről: „…Eredetileg Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és… majdnem teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták, és vele együtt őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul…” Mint tudjuk, a Piros Könyv elveszett, s a legfontosabb másolatát Gondor könyvtárai őrzik, melyet egy gondori krónikás másolt le a király leszármazottai számára. Ő egészítette ki a Könyvet olyan szövegekkel, amelyhez Bilbó nem férhetett hozzá, de emellett: „…ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tündenyelvből fordított munkáit. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik; a fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást… amihez Völgyzugolyban hozzá tudott férni.”

Tudni való, hogy Tolkien filológusként szívesen játszott az „elveszett kézirat másolatának közreadása” jellegű irodalmi játékokat – gondoljunk akár a Sonkádi Egyed gazda bájos előszavára, vagy arra a szeretetteli írói álcajátékra, amelyet a szerző az idézett helyen is: a „Néhány szó a megyei krónikákról” fejezetben kifejt. Mintegy beszámol a könyve forrásainak eredetéről – megalkotva a „történetileg hitelesített” légkört. És ha végiggondoljuk, hogy A hobbit és A Gyűrűk Ura számára is a Nyugatvégi Piros Könyv szerepel, mint „hiteles” forrás – az egyik Bilbó, a másik Frodó beszámolója-naplója –, szerintem semmi akadálya, hogy a regékre is érvényesnek tekintsük e kitételt.

Még valami. Amikor Tolkien megalkotta e mitológiát, a saját nemzete kvázi „mitológiátlansága” is a szeme előtt lebegett. Tolkien a korai angolszász szövegek avatott ismerőjeként rendkívül rosszul viszonyult például az Arthur-mondakörhöz: egyértelműen a normann betörés kulturális kísérőjelenségeként fogva fel annak elterjedését. A normann hatalomátvétel előtti regekincs szerinte gyakorlatilag elveszett – s az írót rokon inspirációk is vezethették, mint a mi reformkori íróinkat, Vörösmartyt, Aranyt. Ahogyan azok újraalkották a maguk romantikus elképzelései szerint az ősmagyar regevilágot, úgy Tolkien mítosz-alkotásán is tetten érhető egyfajta „újraálmodása” az elveszett angolszász regekincsnek. S ez akkor is igaz, ha az író e regéket elsősorban a saját világa számára lefektetett alapok törvényszerűségei alapján bokrosította.

A könyv első magyar kiadása a rendszerváltás utánra, 1991-re esik, az Árkádia adta ki Gálvölgyi Judit fordításában. Azóta számos kiadást megért, az utóbbi időben az Európa égisze alatt. A legutóbbi kiadások szövege sokat finomult, mivel a kiadó a Magyar Tolkien Társaság tagjait, a téma legfontosabb honi szakértőit is a szerkesztés közelébe engedte – az átfésült fordítás és jegyzetanyag a szöveghűséget tekintve mindenképpen pontosabb, mint a korábbiak. Közelebb áll a tolkieni szellemiséghez, hiszen olyan „szaklektorai” akadtak így a magyar fordításnak, akik valóban a téma szenvedélyes szerelmesei és a legavatottabb ismerői.

Ilyen sok szó után, ha még megkérdezné bárki, miért is szeretem e könyvet, egy mondattal így válaszolnék: mert színtiszta költészet. Egy olyan világ költészete, amely – immár alkotója nélkül – mindmáig rengeteg ember számára valóban létezik.


Kiadó: Európa
Fordította: Gálvölgyi Judit

2011. november 22., kedd

Neil Gaiman: Tükör és füst

A Tükör és füst első kiadása meglehetősen furcsa karriert futott be – amikor megjelent, szép lassan kopott el a könyvesboltokból, hogy aztán elfogytával nehezen megszerezhető, kultikus tárggyá változzon, makacs antikváriumi vadászok ritka zsákmányává. Annak ellenére, hogy szerintem a szerző talán legegyenetlenebb munkája – mert ez a novelláskötet mintha hangpróbák szakadatlan sorozata lenne, írói valőrökkel való szándékos kísérletezés. Gaiman látszólag nemigen hagy rejtve semmit: a bevezetőben bemutatja nekünk a novellák keletkezés-történetét. Beavat minket az „álomban repülés” kulisszatitkaiba, de ez is csak írói maszka-játék, tükrökkel csinált csalás. Ha ártatlan is, mint a tréfa, hogy a kötet egyik legerősebb történetét is eldugja ide, ebbe a csalafinta bevezetőbe – valójában tükör ez a tükörben, csak végtelenbe nyíló tükröket mutat. No meg a tényt, hogy az író lusta ember, felkérésre ír, Karinthyval szólva múzsája a (túllépett) határidő.

Hangpróbák és írói valőrök – a Törékeny holmik, a későbbi novelláskötet kapcsán írtam anno: mintha Gaimannak nem lenne „standard elbeszélői stílusa”. Mintha direkt kísérletezne azzal, hogy a megfelelő formát találja meg a különböző történetekhez. Továbbcsavarva az ott leírtakat: mintha teljesen más „író-klón” írta volna a kötet nem egy mívesebb novelláját, például a Lovagkort, a maga szinte viktoriánus bájával, vagy az Ajándék angyali macska-meséjét - olyasvalaki aki talán már olvasott attól az „író-klóntól” aki inkább a klasszikus angolszász horror rémálom-nyelvén ír, jelesül a Trollban, vagy számomra a kötet csúcspontjának számító Hó, üveg, almák kifordított Grimm-meséjében. De alighanem mindkét Gaiman-klón csak hallott a harmadik „író-klónról”, akinek Az aranyhalas medence… vagy Az élet korai Moorcock-stílusban köszönhető. A sokféle valőrtől nem áll – nem is állhat - össze egységes egésszé a kötet, s nehéz is ezeket a hangütéseket egyformán szeretni – annak ellenére, hogy a hang próbálgatása közben azért a nívó meglehetősen egyenletes. Valami a legrövidebb történetekbe is belecsöppen abból a mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit tiszteletben tartó játékból, ami szerintem az író varázsának igazi záloga.

Hiszen csak látszólag fordul ki a mese-logika – furcsulnak el az ismert mítoszok. Valójában inkább visszahelyeződik a valódi ember-alatti vagy feletti a maga jogaiba e megközelítés által, amely a legtöbbször ezen következetesség okán lesz embertelen. Hosszan ecseteltem ezt egyszer már, nem fejteném ki újra. Egy mondatba sűrítve: a mítoszi gonoszság nem ismeri az emberiességet, még pontosabban: nem ismeri el. Ami a legnyugtalanítóbb hatású a gaimani megközelítésben, az minden esetben ezen a mítoszi logikán nyugszik. S ami azt illeti, jobbára ez a mítoszgyökerűség „építi fel” a kötetbe fűzött verseket is – a szabadabb asszociációk versi terepén remekül érvényesülnek ezek az olykor félig-meddig odakent mitikus alapelemek.

Az első magyar kiadás kapcsán már morogtam az írói „újrahasznosítás” miatt; a történetek közül nem egyet képregényként olvastam először, s persze hogy bekerült e válogatásba olyan novella is, amelyik alig több, mint a képregény szinopszisa, a rajzolónak szánt utasítások és kívánságok nélkül. Az nem kérdés, hogy Gaiman számára a képregény az irodalommal azonos erejű kifejezés-forma, s ez nemcsak a Sandman okán jelenthető ki. Az apróbb történetek némelyike egyszerűen erősebb abban a közegben, mint így, novellaként. Persze ott van üdítő kivételnek rögvest a Miklós című százszavas, szösszenet-méretében több gondolkodnivalóval, mint némelyik hosszabb elbeszélésben együttvéve. Megint a mítosz tükör-álarca – de ezt már eleget ragoztam.

A novelláskötet most az Agave gondozásában és új fordításban olvasható, nálam avatottabbak már firtatták az új fordítások minőségét – mivel nem olvasom a szerzőt eredeti nyelven, nemigen ítélhetem meg, az eredeti szöveghez viszonyítva melyik fordítás a hű. Azt viszont felmérhetem, melyik gördül jobban magyarul. Nos, az látszik, hogy az új kiadás fordításai könnyebben olvashatók fel - Komaváryval szólva kevésbé pedánsak. Ez gondolom nem baj. A versek egytől egyig határozottan jobban sikerültek, mint előzőleg. De (hogy kötözködjek is) például a Hó, tükör, almák egyszerűen jobban cseng, mint a Hó, üveg, alma. Durva lenne ennyi ember ekkora munkáját ilyen egyszerűen elintézni, de én már annak örültem, hogy ezen az egy eseten felül nem zavart, hogy nem a jelen kötet fordítói által magyarítva olvastam először ezt a gyűjteményt.

Kedves Kiadó! De most már aztán jöjjön végre az Amerikai Istenek!


Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

2011. november 21., hétfő

Szekeres Adrien: Klasszikus könnyedség koncert - Művészetek palotája, 2011. november 11.

Szekeres Adrien igazi állócsillaga a magyar könnyűzenei életnek – abban a műfajban, amelyben évente újabb és újabb „csillagok” tűnnek fel, majd hullanak le látványosan, immár tizenhat éve énekel egyre magasabb színvonalon, és egyre nagyobb sikerrel. Előbb a Hot Jazz Band, majd az Unisex énekeseként, 2001-től pedig szólóénekesként szállítja magabiztosan slágereit – melyek mind zeneileg, mind szövegileg magas minőséget képviselnek, mégis fogyaszthatóak, és nem állnak távol a kereskedelmi rádiók slágerlistáitól sem. Adrien titka valahol ebben lehet: profi, és megkérdőjelezhetetlenül igényes dalokat csinál, ugyanakkor bárkit képes megszólítani a zenéjével.

Bevallom, a Művészetek Palotájában megrendezett Klasszikus könnyedség koncert előtt nem gondoltam, hogy ennyi és ekkora meglepetésben lesz részem. Ugyan a beharangozó különlegességeket ígért, de hát valljuk be, mindenki ezt ígéri – valahogy csak be kell csalogatni az embereket az előadótermekbe. Úgy gondoltam, a jól ismert slágerek megszokott előadását hallom majd, könnyed, hadd ne mondjam: súlytalan két órára számítottam, egy fárasztó munkanap utáni kellemes kis lazításra. Egészen mást kaptam.


Ahogy az énekesnő a koncert elején elmondta, régi vágya valósult meg azzal, hogy szimfonikus zenekarral léphetett erre a színpadra, és régi dalait áthangszerelt, eddig nem hallott verzióban adhatta elő. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy az első számtól a hideg futkosott a hátunkon – tűnjön bár elcsépeltnek, vagy akár hatásvadásznak, de tény, hogy még a legpopulárisabb popdalokból is elképesztő hangzást tud elővarázsolni egy jó zeneszerző, egy nyitott karmester és egy kiváló zenekar. Szekeres Adrien, zeneszerző férje, Kiss Gábor (aki az est során zongorán kísérte a zenekart), és a Somogyi-Tóth Dániel vezette debreceni Kodály Filharmonikusok összjátéka ennek a legkiválóbb példája lehet.

A legismertebb dalok – a teljesség igénye nélkül: „Olyan, mint Te”, „Érzés a semmiből”, „Futok a szívem után”, „Híd a folyót”, „Kikötők”, „Olthatatlanul”, „Piszkos tánc” – mellett felcsendült az énekesnő két, kislányainak írt dala, a „Kicsi szív” és a „Szeretlek” is, amellyel azt hiszem, könnyeket csalt a jelenlévő anyukák szemébe, és persze akadt néhány meglepetés is. Az est egyik nagy „attrakciójaként” Adrien két operaáriát adott elő. Amikor bejelentette, mi következik, a közönség néma várakozással és némileg tán kétkedve várta, hogy mi is lesz ebből, de az eredmény azt hiszem, mindenkit meggyőzött – Puccini Turandot-jából a „Nessun Dorma” és Händel Xerxes-éből az „Ombra mai fu” kiváló előadását hallhattuk. Nem vagyok egy operaszakértő, de úgy gondolom, az énekesnő hibátlanul énekelte mindkét darabot – azt mondjuk rendkívül bájos volt látni, hogy az egyébként iszonyúan magabiztos és a színpadon lehengerlő energiával pörgő Adrien mennyire izgult. A kérdésre egyébként, hogy miért akart operát énekelni, a válasza a lehető legegyszerűbb volt: csak, mert szereti. 


Ami számomra ennél is nagyobb élmény volt, az, hogy Leonard Cohen „Hallelujah” című számát, ami – szigorúan magánvéleményem szerint – simán indulhatna a világ „legagyonfeldolgozottabb” dala címért, olyan gyönyörű interpretációban hallhattam, amire azt mondtam, igen, így érdemes feldolgozni még egyszer ezt a dalt. Talán az est legjobban eltalált száma volt – ahogy előbb Szekeres Adrien szólóénekével, majd a sztárvendég Fool Moon vokálegyüttes kíséretével, aztán az egyenként beszálló popzenészekkel kibomlott ez a hátborzongatóan szép dallam, hogy végül a nagyzenekar által bontakozzon ki teljes szépségében, az valami csodálatos volt – hatalmas elismerés a hangszerelésért.

Az est végén hallhattunk egy egyveleget Adrien pályájának korai, poposabb slágereiből, ez volt az egyetlen pontja a koncertnek, amikor azt éreztem, hogy ezeket nem lett volna muszáj beleerőltetni a műsorba. Azonban a záró „Játssz még” című számmal megint csak sikerült úgy megérintenie, hogy maradéktalan élményként tekintek vissza a koncertre. Kijárt az álló ováció – az énekesnőnek, az állandó popzenekarának, akik nagyon jól működtek együtt a szimfonikus zenekarral, és a Kodály Filharmonikusoknak, akik láthatóan élvezettel kirándultak a könnyedebb műfajba.

2011. november 17., csütörtök

Jonathan Stroud: Salamon király gyűrűje

Máig nem értem, miért nem lett anno nagyobb siker Jonathan Stroud Bartimaeus-trilógiája itthon – az utóbbi időben írt varázslós (tini avagy kamasz-) történetek közül ugyanis szinte vetélytárs nélkül, toronymagasan kiemelkedik. A szerző nem egy igen merész húzást megengedett magának szereplők és cselekményvezetés tekintetében is, ami messze túlmutat az angolszász irodalomban azért a Harry Potterek előtt is meglehetősen bejáratottnak számító műfaj szokvány-keretein. A világa rendkívül összetett és fantáziadús – szinte kedvem lenne erre a párhuzamos múltra-jelenre a steampunk mintájára ráaggatni a magepunk nevet, csak azért nem lenne értelme, mivel mindeddig nem teremtett műfajt e regényekkel. Szerencsére az Animus tovább bábáskodik az író műveinek magyar kiadása felett, így vehettük kezünkbe a napokban Stroud legújabb Bartimaeus-történetét, a Salamon király gyűrűje című kalandot.

Párhuzamos múltat tessék elképzelni, ahol az élet alaptényeihez tartozik a ceremoniális mágia használata – úgy, ahogyan azt az európai okkult hagyomány nem egyszer elképzelte. Varázskörrel és igékkel operáló mágusokkal és a rabságukba kötött (jobbára rabszolgaként is kezelt), többé-kevésbé engedelmes mágikus lényekkel: különböző rendű és rangú lényekkel, akiknek persze nem ízlik a rabság (annál inkább az óvatlan rabtartó, ha hibázik). E világ hatalmi bázisa a mágia, így a mágusokat is leginkább a hatalom megtartása-megszerzése érdekli. E játszmák keretét a trilógiában egy finoman viktoriánus beütésű Anglia adta, míg a legfrissebb kötet mintegy előzmény-történetként Salamon Jeruzsálemébe vezet el.

Jeruzsálembe, ahol Salamon a legendás Gyűrű hatalma révén uralkodik, s ahová Sába büszke királynőjének megbízásából érkezik Asmira, a királynő örökletes őre, titkos, de főképp veszélyes küldetésben. Hogy, hogy nem, ugyanitt viseli el renitens viselkedéséért sokadik büntetését Uruki Bartimaeus, a felettébb érdemes és ügyes, humoros megjegyzésekben soha nem szűkölködő dzsinn. S ha két ennyire eltérő személyiség, cél és akarat találkozik, mint a lányé és a dzsinné, kő kövön nem marad Jeruzsálemben.

Az a jó az ilyen jól megírt előtörténetekben, hogy minden olvasónak ajándékoz vele az író ezt-azt. Akik ismerik a később játszódó trilógiát, azok számtalan játékos utalást kapnak ajándékba a történet mellé, mert az író remek érzékkel hagyja a történeteit „egymással csevegni”. Akik viszont most ismerkednek Stroud világával, minden zökkenő nélkül olvashatják akár tovább Bartimaeus kalandjait – mert arra feltétlen elég ez a (valljuk meg) egyszerűbb, kevésbé kacifántosan vezetett kis mese, hogy felkeltse az érdeklődésünk a történetfolyam esszenciáját adó szereplőjének későbbi kalandjai iránt is.

Stroud egyik erőssége a több nézőpontból való, néhol bravúros váltásokkal megoldott narráció – persze mi, olvasók  akkor járunk a legjobban, amikor maga Bartimaeus, az először Uruk ősi városában megidézett érdemes dzsinn mesél. Megvan ugyanis a véleménye rólunk, rabtartóiról, és nem rejti véka alá – büntetés ide vagy oda. Tükröt tart rabtartóinak, akik ebben a tükörben bizony a legelőnytelenebb beállításban szemlélhetik önmagukat, de ebbe a tükörbe akár nekünk, olvasóknak sem árt belepillantani. A legjobban a lábjegyzetekbe rejtett magyarázatokat, mentegetőzéseket, ködösítéseket, el- és kiszólásokat szeretem e hangtól – egyáltalán, mekkora ötlet ez a narrációt kiegészítő lábjegyzetelés! Illik Bartimaeushoz…

Azt kívánom ennek a könyvnek, hogy szeressék az olvasói. S azt, hogy e könyv miatt egyre többen kapjanak kedvet a korábbi trilógiához – mert (hogy zenei hasonlattal éljek) azok összetettsége, mélysége és szépsége egy komplett, szépen összhangzó zeneműé, míg e kötet szimplán egy dallam. Bár annak azért igen jól eltalált.


Kiadó: Animus
Fordította: Pék Zoltán
 

2011. november 15., kedd

Palya Bea: Ribizliálom

Palya Bea könyvet írt, önmagáról. Semmi csodálkoznivaló nincs azon, ha az ember első reakciója az, hogy „Jaj, még egy celebkönyv!”. Mert hát valljuk be, Dunát lehetne rekeszteni énekesek, színészek, valóságshow-sztárok önéletrajzaival, tévés műsorvezetők szakács- fogyi- gyereknevelési tanácsadó könyveivel – aki kicsit is ismeri a mai könyvkiadási „trendeket”, minimum fenntartással kezeli, ha egy énekesnő könyvírásra adja a fejét. Másrészt, ha valaki kicsit is ismeri Palya Bea munkásságát, személyiségét, ha látta már megnyilvánulni bárhol – koncerten, médiában, blogbejegyzésben, Kapolcson a Művészetek Völgye háziasszonyaként – akkor tudhatja, hogy alapeleme az őszinteség és nagyon nehezen képzelhető el róla, hogy puszta marketingfogásként teregesse ki a szennyest.

Aztán, amikor elolvassuk a könyv fülszövegét, minden addigi kételyünk szertefoszlik – annyira kedves, őszinte, annyira palyabeás már ez a néhány sor is, hogy utána azon kapjuk magunkat, számoljuk vissza a napokat a könyv kézbe kaparintásáig. Mely könyv aztán sokkal több meglepetést tartogat, mint azt bárki sejtette volna.

Önéletírás, személyes hangú esszék, novellák, blogbejegyzések gyűjteménye a kötet, amelyek nem túl szigorú kronológiai sorrendben végigvezetnek minket az énekesnő életén – a bagi szülői háztól a mexikói tengerpartig. Kezdeti szárnypróbálgatások, népzenei gyűjtések, a legkülönbözőbb zenekari felállások, a legkülönbözőbb szerelmek kerülnek itt terítékre, sikerek, csalódások, utazások, lemezek, kiadók, összeveszések és nagy barátságok kavarognak elképesztő iramban, az egész közepén egy fiatal, tehetséges lánnyal, aki mintha a saját bizonytalanságát próbálná leplezni azzal, hogy mindig csak ad, egyre többet magából: a zenének, szerelmeknek, kiadóknak, barátoknak. Hogy a végére – reméljük – révbe érjen egy új szerelem, és egy felnőttkori „ribizlibokor” mellett.

Az első reakcióm, amikor olvastam a könyvet, a döbbenet volt: bevallom, nem voltam felkészülve ennyi őszinteségre, ilyen fokú nyitottságra. Az első döbbenet után az ember elkezdi értékelni ezt, aztán egyre hálásabb, a végére pedig már mosolyog és személyes ismerőseként tekint a szerzőre, és tiszta szívből utálja, aki bántotta, szereti, aki szerette, vele nevet a számtalan kacagtató sztorin, és drukkol neki, hogy boldog legyen, de eddig el kell jutni. Elsőre nehezen befogadható a hangnem, az a szabadszájú, egyenes, a világgal dacoló „csakazértis kimondom, ami bennem van” hozzáállás, amit – valljuk be – gyerekkorunktól kezdve próbál kinevelni belőlünk a  társadalom. És ha jön valaki, aki nem hagyja magát, furán nézünk.

Na, Palya Bea ilyen. Zabolázhatatlan, szikrázó, elképesztően tehetséges ember, aki, ahogy a dalaiba is, az írásba is száz százalékig beletette magát, és minket is magával ragad. Nem szépeleg, nem próbál sem trendi, sem fogyasztható lenni, ő önmaga. A folyamatos önreflexióknak és a szövegbe tördelt naplóbejegyzéseknek köszönhetően magáról a könyv írásáról is képet kapunk, bevonódunk mi is az alkotói folyamatba – ettől csak még közelebb érezzük magunkhoz Beát, mintha látnánk, ahogy írja, és ahogy vitázik önmagával, hogy leírja-e, nem túl sok-e. Szerintem nem. Könnyes-nevetős, lélekemelő, felszabadító könyv született, épp olyan, mint a dalok, amik megelőzték és majd követni fogják – igazi kis csoda, Palya Bea módra.


Kiadó: Libri
 

2011. november 14., hétfő

Magánélet a Napkirály korában

A Napkirály, XIV. Lajos uralkodásáról legtöbbünknek valószínűleg Versailles jut eszébe – na meg az egész népet fojtogató szegénység, éhínség, és betegségek. Egyik oldalon az elképzelhetetlen fényűzés, másik oldalon a legnagyobb nyomor. Ez az ellentét követhető végig a Magánélet a Napkirály korában című könyv lapjain is. A sorozattól megszokott módon a kötet négy fejezetre – „Család, családi szokások”, „Lakóhely és kényelem”, „Ruházkodás és testkultúra”, „Élelmiszerek és az asztal örömei” – osztva mutatja be a XVII. századi franciák életét.

Amely élet nem volt könnyű – társadalmi hovatartozástól függetlenül. No persze, azért a szegényeknek jóval nehezebb volt, de még a pompa és gazdagság közepette létező arisztokraták is megsínylették a kor „furcsaságait”, hogy ne mondjam, ostobaságait – például az orvoslás terén, ahol a heti rendszerességgel elkövetett érvágás, vagy durva hashajtás „modern” módszernek számított. Mint ahogy az volt a szülészetben a fogó megjelenése, ami újszülöttek generációit nyomorította meg.

De nem is kell ilyen messzire menni, a mindennapi higiénia – illetve annak teljes hiánya – is elég volt ahhoz, hogy a betegségek melegágyát nyújtsa. A fürdés „mindenkiben gyanakvást ébreszt”, a meleg vízről azt tartják, hogy legyengíti a szervezetet, a reggeli hideg vizes kéz- és arcmosásban olykor hónapokra is kimerül a tisztálkodás. A bűz ellen azonban minden nap tiszta fehérneműt vesznek, és bőséggel szórják magukra a parfümöt – különösen párás időben. Az már csak hab a tortán, hogy a hatalmas parókakölteményt hordozó urak fején mi van a műhaj alatt.

Kifejezetten groteszk belegondolni, hogy ezek a saját testükkel oly igénytelen arisztokraták a külsőségekre mennyit fordítottak – mosdatlan testüket több rétegnyi selyembe, bársonyba burkolták, elképesztő mennyiségű és finomságú díszítményt varrattak ruháikra, ékszerek, kiegészítők tömkelegét hordták. És persze hasonlóan fényűző palotákban laktak – melyekre azonban ugyanaz volt jellemző, mint lakóikra: kívülről pompásak, ám a falakon belül kényelmetlenek és élhetetlenek.

A korszak jelképének számító, húsz évig épülő Versailles például, melynek számtalan lakosztályában a király szeszélyeit követve váltották egymást az udvaroncok, nem a lakályosságáról vált híressé: „…akik az udvarnál étkeznek, hidegen kapják az ételt, mert minden konyha messze van. Télen olyan hideg van, hogy a kancsóban megfagy a víz, a tető nincs jól szigetelve, sok helyiségben kandalló sincs, vagy olyan rosszul szelel, hogy mindent elönt a füst. Viszont előfordul, hogy a dísztermekben a gyertyák olyan meleget árasztanak, hogy ott az a baj.”

Mindez persze nem is azért érdekes, mert annyira sajnálni kéne szegény arisztokratákat – sajnálja őket a fene. Ám miközben elképzelhetetlen pénzeket költöttek ilyen felesleges (és még csak nem is kényelmes) hívságokra, a nép nagy része nyomorgott. A falvakban egyszobás kunyhókban, ahol egy ágyban aludt az egész család (de legalább volt meleg tűz), víz, világítás, egészséges étel nélkül; a robbanásszerűen fejlődő városokban (Párizs ekkor Európa legnépesebb városa) pedig növekvő bűnözés és szeméthegyek közepette – ahol a legnagyobb „népjóléti” kezdeményezés városi parkok létesítése, hogy a naphosszat egészségtelen körülmények közt robotolók szívhassanak egy kis friss levegőt.

Furcsa, ellentmondásokkal teli kor volt ez – ami ugyanígy elmondható a történelem számos korszakáról. Ahogy a könyvről is elmondható az ami a sorozat eddigi köteteiről: érdekes, informatív, gazdagon illusztrált betekintést nyújt a történelem kulisszái mögé; ráirányítva a figyelmünket azokra a hétköznapi apróságokra, amikről a történelemkönyvek hallgatnak.


Kiadó: Corvina
Fordította: Horváth Ágnes

2011. november 13., vasárnap

Arthur Miller: Üvegcserepek

1938 novembere. Berlinben zsinagógák kapnak lángra, zsidó üzleteket fosztanak ki, kirakatokat törnek össze – pontos, előre tervezett program szerint. Megkezdődnek a deportálások. A világ másik, biztonságos felén Phillip Gellburg felesége, Sylvia összeesik és képtelen lábra állni. Minden fizikai ok nélkül bénítják meg a történtek. Arthur Miller drámája, az Üvegcserepek legnyilvánvalóbb rétege: a „részvétel” kérdése médiajárta korunkban talán még aktuálisabb, mint a bemutató idején. Sylvia paralitikus reakciója egyszerre szimbóluma a tehetetlenségnek, amivel a világ reagált az emberekből formált terror-gépezet kiteljesedésére; másrészt a környezet értetlensége megmutatja: mennyire alapvető jellemzőnk a távolságtartás; a „távol, a világban történt, nem velünk” mentségének rémületesen bárgyú ismételgetése milyen mélységekig nyithat teret a borzalomnak.

Ma, a közvetített háborúk és az internetes képi borzalom-tunkolás korában talán még aktuálisabb: van-e felelőssége, és miben rejlik a távol élőnek. A világ nem egy szegletében nap mint nap történnek a Kristályéjszaka borzalmaihoz igen hasonló események, s a közvetlen szomszédságunkban is megesett nem is oly rég hasonló - a hírládák kék ragyogásába font „távolságtartás” biztonságában nem érezzük úgy, bármilyen felelősségünk volna ezekért: nem mi követtük el és nem velünk történik. Nehéz erre a kérdésre válaszolni – a szó emelésének hiábavaló gesztusáról ugyanúgy regél az irodalom (utalnék akár Kundera „elviselhetetlen könnyűségeire”), mint a cselekvés hiábavaló kényszeréről (sorolhatnám „elszánt diplomaták” és katonák, tudósítók légióit). Miller a maga módján válaszol: ha hisszük, ha nem, önkéntelenül zsigeri reakciót adunk ezekre mindannyian, akkor is, ha magunk elől is eltagadjuk.

Mint dráma azért fáradt kicsit az Üvegcserepek, főleg a pálya kiemelkedő darabjaihoz képest. Épül dramaturgiai szándék a vezetésünkre, nem is ügyetlen – de jó pár következetlen, hirtelen gesztus követeli a szereplők csetlései-botlásai közepette a néző megbocsátó türelmét. A milleri dráma egyik legerősebb eleme: a mélységes beleélés, az alapgesztusokig pontos jellemrajz itt csak nyomokban van jelen. Amíg a Pillantás a hídról dokkmunkása, vagy az életbe fáradt ügynök szinte embléma-alakok lehettek, mivel egyfelől zsigeri szintig jellemzők voltak, másfelől a finom személyiségrajz által mélyen egyediek; mondhatnám: személyükben váltak típusokká – addig az Üvegcserepek menazsériája alig odakent figurák gyűjteménye. Nem elég erős bázis a szokásos milleri színi gesztus: a figurák egymásra hatása által való fokozatos ráismerés, az önhazugságok rétegeinek fokozatos felszámolása általi lelepleződés katarzisához.

Látható, most is analitikus drámával van dolgunk, holott alapvetően tételdráma-szituáció képezi a kapcsolati konfliktusok alapját: a távol történt, a nem velünk történt tudomásul vételével vállalt cinkosság helyett Sylvia bénultsága a részvétel gesztusa. A megszülető fasizmus idején egy érzékenység az elkövetkező borzalmakra reagál – a világra reagáló egyén drámája a tétel-drámai alaphelyzet. Csakhogy ez a távlat visszasimul az analitikus dráma milleri otthon-világába. Mert bármennyire a távolban esett elviselhetetlen történések, az embertelenség rezonanciája a bénultság, a lélek kegyetlen test-korlátozása – valójában a közeli, a kézzelfogható gúzsba verő tényeire, szeretetlenségeire rétegződik a világban eső. Vagy lehetséges, hogy a „világban élés” igazi ismérve, ha a kettő között nem teszek különbséget?

Mert természetesen Sylvia „bénultsága” az életének is egyenes következménye. Gellburg a maga identitás-zavaros, olykor agresszív módján ugyanúgy a házassága áldozata, ahogyan a felesége; mint ahogy Sylvia – kétségtelen áldozat-volta mellett – több módon is kínzója a férjének. Kortársaknak sem felesleges e tudás: bár épp abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy tán túl sokat is mondunk-mutatunk magunkból egymásnak, épp a lényegest képtelenek vagyunk mondani vagy mutatni.

Mégis, azt kell megjavítanom – sugallja Miller – amit a kezemmel elérek. És ennek az első feltétele az őszinteség. Rendbe kell tenni a mikrovilágot: hogy a számtalan elrejtett fájdalom, az egymásnak okozott „kár” mérődjék végre fel. A darab vége, a drámai vég nyitva marad. Nekünk kell eldöntenünk, a felismerés szülte cselekvés ad-e a szereplőknek még egy esélyt.


Kiadó: Scolar
Fordította: Ungvári Tamás
 

2011. november 9., szerda

Mildred Pierce

Az utóbbi néhány évben a sorozatok nem csak, hogy elérték, de túl is szárnyalták a mozifilmek minőségét – köszönhetően nem utolsó sorban az HBO remek szériáinak, mint a Boardwalk Empire, Az elit alakulat, a The Pacific – a hős alakulat, a Trónok harca, az Angyalok Amerikában vagy a Róma. A csatorna legújabb sikere a James M. Cain regényéből készült öt részes minisorozat, a Mildred Pierce, főszerepben a mindig kiváló Kate Winslettel.

Cain regényéből 1945-ben már készült egy mozifilm, Joan Crawforddal a címszerepben (aki Oscart is kapott az alakításáért) – azonban aki csupán a filmfeldolgozást látta, és nem ismeri az eredeti történetet, jócskán meglepődhet a sorozat láttán. A moziverziót rendező Kertész Mihály ugyanis több ponton megváltoztatta a cselekményt, és az alapvetően lélektépő drámából divatos „noir” krimit készített. Ezzel szemben a sorozatot jegyző Todd Haynes (Távol a mennyországtól)  maximálisan hű maradt a regényhez.

Olyannyira, hogy az első két rész próbára is teszi a mai mozifilmek felgyorsult tempójához szokott nézőt: ez a történet bizony egy másik korból maradt ránk, amikor az atmoszférateremtés még nem a jól megválasztott zenét és a gyors vágásokat jelentette, hanem hosszú, merengő, olykor idegtépően feszült, máskor andalítóan harmonikus beállításokat, melyekben perceken át kísérjük a főszereplőt a városban, ahogy üzletről üzletre jár, és nem történik semmi, vagy épp sétál a tengerparton és elmélkedik azon, hogyan siklott ki az élete. Szokni kell ezt a tempót, le kell lassulni hozzá, mert olyan élménnyel ajándékoz meg, amivel a legtöbb film nem: magába húz, a szobánkba varázsolja a harmincas évek Amerikáját.

Azt az Amerikát, amelyben egy elvált nőnek két kisgyerekkel épp olyan nehéz volt boldogulnia, mint manapság. A történet kezdetén Mildred Pierce, a harmincas, süteménysütéssel foglalatoskodó középosztálybeli háziasszony kiadja hűtlen férje, Bert útját. Egyedül maradva a két gyerekkel, a házzal, tartásdíj és félretett pénz nélkül, el kell gondolkodnia azon, mihez is kezdjen az életével – és bizony hamar rájön, hogy kompromisszumokat kell kötnie. A világválság kitörése után járunk, amikor senkinek sem volt könnyű munkát találnia, hát még egy semmihez sem értő társasági hölgynek. Mildred legnagyobb dilemmája, hogy elvállalja-e az addig „alantasnak” tartott munkákat, ma már szinte érthetetlen, de  a korban valóban húsbavágó volt: akkoriban még sokkal élesebb szakadék választotta el egymástól a „középosztályt” és a „kiszolgálószemélyzetet”. Persze, amikor egy házvezetőnőt kereső hollywoodi producerfeleség magától értetődő módon közli Mildreddel, hogy ha vállalja az állást, gyerekei nem barátkozhatnak a munkaadó gyerekeivel, kinyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében, de az „egyenruhafóbia” és a pincérnői állás elutasítása ahelyett, hogy együttérzést váltana ki belőlünk, inkább felelőtlenségnek tűnik.



Szerencsére Mildrednek megvan a magához való esze, és elvállal egy munkát, ami hamarosan önálló vállalkozáshoz vezet, hogy aztán néhány rész után az elhagyott és megalázott feleség már öntudatos, sikeres üzletasszonyként álljon előttünk. Az önmegvalósító Mildred azonban otthonában sokkal kegyetlenebb ellenféllel kell szembenézzen, mint akár a munkaerőpiacon, akár az üzleti életben: saját lányával. A tehetséges, ragyogóan okos, szellemes és saját vélt előkelőségébe szerelmes Veda már kislányként egy elviselhetetlen kis szörnyeteg: ahol lehet, megalázza anyját, mániákusan gyűlöli a kispolgári környezetet, ahonnan származik, saját magát mindenkinél különbnek tartja, és hiába feszül bele Mildred a munkába, hogy mindene meglegyen, Veda szemében ő sosem lesz több egy olajszagú pincérnőnél.

Egy ideig úgy tűnik, Mildred legalább a szerelemben vigaszt talál, ám kapcsolata a pólósztár Monti Beragonnal többszöri újrakezdés után csúf véget ér. Az üzletbe menekül, és próbálja rendbe hozni kapcsolatát énekesnőként egyre sikeresebb lányával, azonban sem ő, sem a néző nem sejti, mi vár még rá.

A történet egyik fő szála a magára hagyott asszony önmegvalósítása és lassú magára találása – a másik az anya és a lánya állandó küzdelme. Mildred egy okos, talpraesett nő, aki azonban képtelen belátni azt, amit rajta kívül mindenki egészen pontosan lát, hogy a lánya egy gonosz, szemét kígyó, aki bármit megtenne, hogy elérje, amit akar. A történet csúcspontján a feszültség a két nő között addig nő, hogy a néző már várná, mikor történik valami tragédia – szinte meglepő, hogy a végén nem sül el egyetlen pisztoly sem. Tiszta szívből gyűlöljük a végére Vedát, és sajnáljuk Mildredet, ugyanakkor nem kerülhető ki a kérdés, hogy mekkora szerepe volt az anyának abban, hogy Veda ilyen lett. Torokszorító és igazából nagyon elkeserítő sorozat ez – és ne reménykedjünk, a végén nem kapunk feloldást.

Az, hogy a remek történet ekkora hatást tud elérni, az amerikai kertvárosi (rém)álom leleplezésében már bizonyított rendező mellett elsősorban a két főszerepet alakító színésznő érdeme. Kate Winslet mintha nem is tudna hibázni, hosszú évek óta megbízhatóan szállítja a jobbnál jobb alakításokat – és ami ennél is fontosabb, szinte mindig jól választ. Mildred Pierce szerepében újabb karriercsúccsal felérő alakítást láthatunk tőle – egyszerre elhagyott, megalázott feleség, egyre magabiztosabb, ragyogó fiatal nő és megtört, lánya árulásától megkeseredett középkorú asszony. Méltó partnere Evan Rachel Wood, akiről eddig többet cikkeztek magánélete, mint színészi alakításai kapcsán, de itt megmutatja, hogy a jövő egyik nagy sztárja lehet. Veda Pierce-ként igazi hárpia, ugyanakkor lenyűgöző jelenség – az utolsó részbeni alakítása döbbenetes.

Kettőjük mellett mindenki csak mellékszereplő lehet – olyan színészek brillíroznak a két főszereplő árnyékában, mint a friss Oscar-díjas Melissa Leo, Guy Pearce, Brian F. O’Byrne, Hope Davis, vagy a fiatal Veda szerepében az eddig ismeretlen gyerekszínész, Morgan Turner. A kort tökéletesen megidéző jelmezek, díszletek, zenék és a bravúros operatőri munka csak tovább fokozzák az élményt. Minden szempontból kiválóan sikerült minisorozattal ajándékozott meg minket a csatorna idén, az érzékeny, emberi sorsokat boncolgató drámák rajongóinak egyenesen kötelező darab.

2011. november 6., vasárnap

Karinthy Frigyes: Mennyei riport

Merlin Oldtime, minden oknyomozó újságíró abszolútuma, akit csak a valóság érdekel, akinek a „személyes átélés” a riporteri módszere; egykor forradalmak, hadjáratok, elemi csapások rettenthetetlen, világhírű krónikása – akinek módszere okán legalább annyi ellensége lett, mint rajongója – pályája alkonyán felajánlja a „New History” magazin szerkesztőjének, hogy riportsorozatot készít a másvilágon, és vissza is tér onnan, hiszen megszerezte az ehhez szükséges igazolványokat. Mr. Smith, a legendás szerkesztő – miután kényszerűen meghajol a tények előtt, miszerint Oldtime erre valóban képes, és valóban rendelkezik útlevéllel a túlnanba – kapva kap a soha vissza nem térő alkalmon. Így jön létre - Karinthy Frigyes tolmácsolásában - a világszenzáció: a Mennyei riport!

Gyönyörűen gonosz szöveg ez, az a Karinthy által annyiszor megjárt irodalmi határmezsgye, ahol a humor irónia-mértéke a valósággal szinte fájdalomig kegyetlen játékot játszik, ahol valójában minden hamis gesztus, hitbeli álszentség és tudományos gőg kegyetlenül tollra tűzve fonnyad el a kinevettetés megalázó gesztusában – kicsit kevésbé bonyolultan: ahol a humor tényleg nem ismer tréfát. Itt nem a király, hanem a modern ember valóság és túlnan-képe „meztelen”, s miközben nevetünk, valahol borzongató érezni, mennyire aktuális így csaknem száz év után ez a szöveg, a közvélekedés hány cifra ostobasága maradt ugyanúgy köztudatban azóta – hogy mennyire nem lettünk se okosabbak, se bölcsebbek, se igazabbak annál az - innen nézve nyilvánvalóan – önáltató, illúzióiba menekülő nemzedéknél, akiknek az író a művet szánta.

Gyönyörűen gonosz szöveg, hiszen a túlnan szintjein csavargó riporter, akinek „Vergíliusa” Diderot (hogy a matéria buzgó hívei is kapjanak valamit) a túlnan-tudat lépcsőfokain azért Karinthy meggyőződéseivel találkozik. „Maga személyesen szeretne beszélni az élőkkel…akarom mondani, halottakkal, ahogy önök hívják…” mondja Diderot az éppen átcsöppent, kissé még zavarodott riporternek, aki még nem érti, leginkább önmagával van elszámolni valója. Ahogy Karinthy szerint mindenkinek. Beszélni kell, kérdezni is, és kételkedni – hiszen az szüli a kérdéseket. De a belénk települő rögeszmére – akárhogy fogalmazod meg kérdésként – nincs adekvát válasz.

Karinthy válaszai – persze hogy – nem rejtenek „titkokat”. De a nézőpontjában annyi bölcsesség lakik – és oly kevés rögeszme –, amennyi humor; nem először fog el az érzés: megírta az annyira óhajtott Nagy Enciklopédiát, csak szerteszórta a műveibe a „címszavait”, és humorba csomagolta a maga megszenvedett, keserű pirulaként lenyelendő, gyógyító igazságait. Legszebb válasza a sok közül, hogy milyen a „nem ismert tartomány”, a túlnan, a túlvilág: olyan, amilyennek csak szeretnéd! Rajtad áll, embernek fia, te szegény halálra ítélt, hogy átlépve mit találsz – találsz-e egyáltalán bármit is. Az evangéliumokkal szólva: mindenkinek hite szerint adatik. Karinthyval szólva: az szent humorba áztatott fantázia nevében!


Kiadó: Kossuth
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...