2010. május 30., vasárnap

Szerelmem, Sanghaj könyvbemutató

A Duna Kiadó és a W. Wolf & Partners Kommunikációs Ügynökség jóvoltából pénteken részt vehettünk Sóvári Mónika Szerelmem, Sanghaj című könyvének bemutatóján a Balassi Intézetben. A könyvet Hajba Tamás volt sanghaji főkonzul mutatta be, a szerzővel Lévai Balázs beszélgetett. Nagyon érdekes, hangulatos este volt.

Nagyon élveztem Hajba Tamás felvezetőjét, amiben röviden bemutatta Sanghajt, egy olyan ember szemszögéből, aki több mint egy évtizedig élt ott és az átlagolvasónál mindenképpen jobban ismeri Kínát, a kínai embereket és ezt az évezredes kultúrát, aminek teljes körű megismerésére tán egy élet is kevés. Sóvári Mónika saját bevallása szerint ennek az útnak még az elején jár, hiszen családjával csak három éve él Sanghajban. A könyv Sanghaj szubjektív bemutatása, nem útikönyv, nem kulturális kalauz, hanem egy nő  személyes vallomása arról, hogyan birkózott meg egy idegen kultúrával, szó szerint a világ túlsó felén és hogyan "esett szerelembe" egy várossal. Lévai Balázs is erre hegyezte ki a beszélgetést, és szerencsére a szerző személyében remek beszélgetőpartnerre lelt.

Sóvári Mónika élvezettel mesélt saját tapasztalatairól, őszintén, kendőzetlenül idézte fel kezdeti ellenérzéseit, előítéleteit, és azt, hogyan kényszerült arra, hogy ezeket levetkőzze, hogy boldogulhasson Sanghajban. Érdekes volt, ahogy elmesélte, hogy sok nyugati család él úgy ott, hogy gyakorlatilag ki sem teszi a lábát a „nyugati” negyedekből, semmi kapcsolatba nem kerül az „igazi” Sanghajjal, de ő nem ezt az utat választotta, meg akarta ismerni a várost és a lakóit, ehhez viszont legelőször is búcsút kellett mondania az előítéleteinek, amik minden európai emberben élnek Kínáról és a kínaiak életmódjáról, és bizony óriási toleranciát kellett kinövesztenie magában, ami saját bevallása szerint sem volt egyszerű. Mónikát hallgatva, aztán a könyvet olvasgatva is sokszor elgondolkodtam, hogy én vajon képes lennék-e ilyen emberekhez és körülményekhez alkalmazkodni.

Nagyon kedves és nyitott hölgynek tűnt a szerző, láthatóan nagyon lelkes volt és kicsit izgult a könyv megjelenése miatt. Az meg különösen jól esett, hogy amikor a dedikálásnál elmondtuk neki, hogy bloggerként jöttünk, és majd írunk a könyvéről, megkért, hogy küldjük el neki, mert kíváncsi a visszajelzésekre.

Nagyon kellemes este volt, az apróbb szervezési malőrökért pedig bőven kárpótolt minket a szerző, valamint Hajba Tamás és Lévai Balázs abszolút profi, élvezetes és érdekes könyvbemutatása. Örülök, hogy elmentünk.

Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei

Ahogy az Odaadó hívetek, Surik kapcsán már írtam, Ulickaja engem a kisregényeivel fogott meg. Szerettem azt a szikár, összefogott, mégis nagyon oroszos elbeszélőt, akit a Szonyecskában és a Vidám temetésben megismerhettem. Na, ehhez képest a Surik egészen más világ volt, és utána még nagyobb kíváncsisággal álltam neki egy újabb Ulickaja regény olvasásának. Ráadásul a Kukockij esetei az orosz írónő talán leghíresebb műve, ez hozta meg neki az igazi világhírt és népszerűséget, a kortárs orosz irodalom megkerülhetetlen regényének tartják – legalábbis a kritika, ahogy a netes böngészések után látom, az olvasók a Médeát szeretik legjobban. Mindezek fényében hatalmas várakozással és sajnos nagy elvárásokkal kezdtem neki a Kukockij eseteinek, és azt kell mondjam, félig-meddig csalódás volt.

A regény a klasszikus orosz regény hagyományait követi, nagyívű családregény, számtalan szereplővel, közben társadalomrajz, egy korszak lenyomata, rengeteg politikai- tudományos- és vallási kitérővel, filozofálással. Mindez nyakon öntve egy jó nagy adag transzcendenciával, amitől – bocs, de – kirázott a hideg. Kicsit olyan érzésem volt, hogy Ulickaja itt túl sokat akart elmondani egy „nagy” regényben, de talán jobb lett volna, ha ezt-azt kihagy belőle. Vagy ha jobban összefogja a cselekményt. Mert miközben ezeket írom, folyamatosan motoszkál bennem az érzés, hogy igazából ez egy nagyon jó könyv volt, nagyon sok érdekes és fontos szállal, de olvasás közben néha nagyon untam. Talán ha nincs annyi kitérő, makulátlan lett volna az élmény.

A történet váza az a bizonyos igazi oroszos családregény, középpontjában Pavel Alekszejevics Kukockij doktorral, és a köré sereglő nőalakokkal. Kukockij doktor a Szovjetúnió leghíresebb nőgyógyásza, belső látásával hihetetlenül pontosan érzékeli a női test minden rezdülését, s miközben gyógyít és új módszereivel adja vissza a reményt a meddő pároknak, elkötelezetten harcol a hatalommal az abortusz legalizálásáért egy olyan korban és országban, ahol évente több ezer nő hal bele a kontár módon végzett magzatelhajtásokba. Évtizedeken át húzódó küzdelme folyamatos kudarcokat hoz, és megmérgezi viszonyát feleségével is, aminek köszönhetően Kukockij az alkoholhoz menekül.

A feleség, Jelena tolsztojánus családból származik, és hitével összeegyeztethetetlen férje küzdelme, ezért elfordul Kukockijtól és saját belső világába menekül. Jelena furcsa kettősséget hordoz magában. Míg műszaki rajzolóként a precíz tények és számok, a szögletek embere, időnként teljesen elveszti a kapcsolatot a valósággal, és valamiféle furcsa „roham” következtében egy álomvilágba kerül, látomások gyötrik. A könyv leginkább emberpróbáló része az a majd százoldalas látomás, amiben Jelena látja a másvilágot, a lelkek megérkezését és eltávozását. Biztos akar valamit jelenteni ez a látomáshalmaz, és biztos utal valamire a cselekményben, amit én balga olvasóként nem fedeztem fel, de azt kell mondanom, hogy mint előttem jó páran, én is majdnem becsuktam a könyvet ennél a résznél. (Ha erre jár valaki, akinek sikerült értelmezni ezt a látomást és a szerepét, az ossza meg velem, mert tényleg kíváncsi lennék rá…)

Jelena lánya, Tánya, aki később a regény igazi főszereplőjévé válik, nevelőapjához hasonlóan a tudomány felé veszi az irányt. Csakhogy történik valami, elhangzik egy kérdés, aminek hatására megkérdőjeleződik benne egész addigi életfelfogása, és egyik pillanatról a másikra eldobja a tudományt, hogy aztán a művészi szabadságban, gyökértelenségben találjon önmagára. Míg Kukockij és Jelena tudományos-vallásos dilemmái távol maradtak tőlem, Vaszilisza és Toma pedig abszolút hidegen hagyott, addig Tánya karaktere és az az etikai dilemma, amit ő megtestesített, igazán közel került hozzám, számomra ő volt a regény legélettelibb alakja. A tudománnyal kapcsolatos dilemmáknak pedig egy külön dimenziót ad Ulickaja genetikus múltja.

Az írónő szokásához híven számtalan mellékalakkal veszi körül főszereplőit, akik mind megkapják a saját kis történetüket, most is ahányszor behoz egy új szereplőt, elkalandozik a múltján, így ismerjük meg Kukockij jóbarátját, a genetikus Goldberget, az ő ikerfiait, akik Tánya „férjei” lesznek, Tánya barátnőit, szerelmét. Sok-sok szereplő, sok-sok kis történet, és mindannyian részei a „nagy” orosz történetnek, amelyben, miképp az elmúlt század orosz történelmében egyszerre van jelen a kommunizmus, az üldöztetések, az osztálykonfliktusok, a babonás vallásosság, a tudományos fejlődés és az attól való elzárkózás.

Nagyon nagyívű történetet mesél Ulickaja, a tőle megszokott hatalmas mesélőkedvvel, csak úgy áradnak a lapok, mint egy hatalmas folyó, csak úgy érzem, kicsit sok hordalékanyagot visz magával ez a folyó. A Kukockij esetei nagyon jó könyv, fontos könyv, nagyon sok gondolkodnivalót hagy maga után, de az az érzésem, hogy túl sok, túl sokat akar mondani, túl sok minden akar lenni, családregény, politikai regény, vallási regény, tudományos regény, és mindez kicsit túlnő az írónőn. Viszont minden kritikám ellenére cseppet sem bánom, hogy végül átvergődtem rajta, és továbbra is olvasni fogok Ulickaját. De most már tényleg a Médea és gyermekei lesz a következő!


Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József

Korábbi kommentek:

 
 

2010. május 24., hétfő

Háborúk, láz és Afrika

Jean-Marie Gustave le Clézio: Körforgás, A láz, Az afrikai - Apám könyve

A 2008-as irodalmi Nobel-díj kihirdetése előtt még csak nem is hallottam Jean-Marie Gustave le Clézioról. Akkoriban a csapból is ő folyt, s én persze kíváncsi lettem, nézegettem a könyveit, érdekeltek is meg nem is. A Nobel-bizottság értékelése, miszerint Clézio "az új kiinduló pontok, a költői kaland és az érzéki eksztázis írója, a civilizáció alatti és afelett álló emberiesség kutatója", eléggé felcsigázott, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy teljesen világos volt, mire is gondolnak. Aztán úgy adódott, hogy viszonylag rövid időn belül elolvastam három könyvét, és egy nagyon összetett, nagyon ellentmondásos kép alakult ki bennem az íróról.

Ami mind a három általam olvasott művében közös, az a háború, az erőszak alapélményként való megjelenése és mély, zsigeri elutasítása. Clézio egész életét végigkísérték a háborúk, üldözések, különböző gyűlöletek fellángolásai. Mauritius szigetére vándorolt francia telepesek leszármazottja, családja a század elején kényszerült elhagyni a szigetet, apja katonaorvosként dolgozott, akit feleségétől épp fiai születésekor szakított el évekre a második világháború. Az író első élményei közé tartozik a háborús üldöztetés, a szétszakított család. Ezt követte az afrikai gyerekkor, majd fiatal felnőttként az algériai háború. Nem véletlen hát, hogy műveit áthatja az erőszak elutasítása, pacifistának is mondhatnánk. Ezen kívül központi elem nála az utazás, ami szintén nem véletlen, élete során a világ számos pontján élt már, több nemzet kultúráját is tanulmányozta, s képvisel egyfajta jó értelemben vett világpolgári hozzáállást. Az a fajta író, aki ha nem is ír mindig önéletrajzi könyveket, élményei, személyisége annyira áthatják a műveit, hogy nem lehet függetleníteni őket az életútjától.

Először a Körforgás című regénye került a kezembe, és így utólag azt kell mondjam, hálás lehetek érte, mert ha bármelyik másik könyvet olvasom előbb, biztos, hogy nem próbálkozom tovább. A Körforgás azonban nagyon tetszett. Klasszikus, régivágású családregény és modern kifejezésmód ötvözete ez a könyv, rengeteg önéletrajzi utalással, és Clézio világnézetének összefoglalásával. Két szálon fut a történet. A francia forradalom és a napóleoni háborúk idején megismerünk egy fiatal katonát, aki először meggyőződéssel veti bele magát a harcokba és híve a forradalmi eszméknek, majd kiábrándulván a háború kegyetlenségéből és látván katonatársai elállatiasodását, maga mögött hagyja a harcokat és szülőföldjét is, s fiatal feleségével a világ túlsó végére, Mauritiusra hajózik, hogy ott telepesként alapítson új családot, s kezdjen új életet. Ám az emberi ostobaság, kegyetlenség a világ túlsó végén sem enyészik el. A brit uralom magával hozza a bennszülöttek üldözését, az idilli nyugalom hamar polgárháborús darázsfészekké változik. Mégis, a család leszármazottjai számára Mauritius marad az elveszett édenkert, amit a történet másik hőse, Jean már csak nagynénje elbeszéléseiből ismerhet.

A huszadik század közepének puskaporos légkörében a fiatal egyetemista Jean hallgatja a családi történeteket, és közben éles ellentétbe állítja őket az őt körülvevő valósággal. Amely valóság háborúkból, népirtásból, idegengyűlöletből áll. Clézio dokumentarista módon sorolja fel a háború áldozatait, újsághírekkel, katonai jelentésekkel illusztrálva a háború személytelen kegyetlenségét. Nagyon nagy elidegenítő erővel bírnak ezek a felsorolások. Jean a katonai szolgálat elől külföldre kénytelen menekülni, s miként az író, s miként őse, a fél világot átutazva talál rá végül az édenkertre, Mauritiusra. A körforgás szimbóluma több szinten is végigkíséri a regényt, utal a fiú útjára, amely követi távoli őséét, utal az újra meg újra kitörő háborúra és utal az emberiség életét újra meg újra megkeserítő gyűlöletre, ellenségeskedésre. Az értelmetlen, puszta erőszakra, ami körforgásszerűen ismétlődik, mintha soha nem tanulnánk a hibáinkból.

A Körforgás nagyon jó és sokat mondó könyv, egy remek írót ismertem meg általa, épp ezért volt kellemetlen meglepetés, hogy A láz című novelláskötet mennyire más. Ahogy később olvastam, Clézio munkásságában két korszakot különböztetnek meg, a ’60-as-’70-es évekre jellemző kísérletező prózát, amely nyelvi leleményekben bővelkedik, az érzékelés, az őrület, az önkifejezés témáit járja körül, és a ’70-es évek második felétől máig jellemző klasszikusabb, letisztultabb regények világát. A láz novellái az első korszakból valók, és valóban tetten érhető bennük „a költői kaland és az érzéki eksztázis írója”, ahogy azt a Nobel-bizottság értékelésében olvashattuk. A magyar kiadás négy novellája az emberi tudat törékenységét firtatja és azt az állapotot járja körül, amikor öntudatunkat vesztve, lázasan, részegen, vagy akár elmerülve a saját kis belső világunkban megfeledkezünk a körülöttünk lévő világról és egyfajta kizökkentség állapotába kerülünk. Amikor érzékeink eltompulnak, s a tudatalattink, vagy a félelmeink, vagy a láz veszi át az uralmat a testünk felett. Érdekes kísérletek, és nem is mondanám, hogy rosszak ezek a novellák, de nekem túl elvontak, túl megfoghatatlanok. Mintha az író a saját nyelvi és érzékek közti zsonglőrködésének hálójába tekeredne, és közben elveszítené a saját írását. Ez a Clézio nem tetszett, bár alapvetően nincs ellenemre a kísérletező irodalom, de ezek a novellák nálam átlépték azt a határt ami elválasztja az élvezhetőt a felesleges művészkedéstől.

Az afrikai – Apám könyve című kötet megint csak egy más írói világ, témaválasztásában a Körforgáshoz áll közel, azonban a fikciós keretet lebontva, Clézio dokumentarista novellákban állít emléket apjának. Annak az apának, akit csak nyolcévesen ismerhetett meg az addig csak nők által nevelt és kényeztetett kisfiú. Mikor szemben találja magát az apával, s vele együtt a határtalan, kegyetlen, mégis gyönyörű Afrikával, kettős sokk éri. Egyfelől először szembesül az apai tekintéllyel, egy szigorú, autoriter személyiségű, a katonai szolgálat és a vadon által megkeményített apa személyében, és szembesül egy, a mégoly nyomorgó, ám alapjaiban civilizált európai közeghez képest egyszerre förtelmes és izgalmas világgal. A végeérhetetlen, gyönyörű táj, a szabadság, a képzelet szárnyalása egyszerre van jelen a nyílt és természetes erőszakkal, az emberek, állatok, a természet naturális világával.

Ahogy megismeri a világot, úgy tárja fel apja utazásait, s ismerjük meg a férfit, aki félig-meddig dacból, a neki rendelt sors elől menekülve lett katonaorvos, s utazásai során beleszeretett az indián kultúrába, majd követve a parancsot élt évekig egyetlen fehérként a kietlen afrikai vadonban, megtestesítve egy olyan tekintélyuralmi gépezetet, amiben maga sem hitt teljes szívvel. Hozzá hasonlóan szeret bele később fia is a távoli kultúrákba, amiben nyilván szerepe van az apának és az afrikai gyerekkornak is, ám az apához soha nem sikerül igazán közel kerülnie. A kötet nem csak ennek az apafigurának állít egyfajta emléket, hanem az elszalasztott családi boldogságnak is, amiben a gyermek Clézionak a háború miatt sosem volt része. Érdekesek ezek a novellák, és kirajzolódik belőlük egy olyan életút, ami megérne akár egy hosszabb életrajzot is, de kicsit olyan érzésem volt a kötetet olvasva, mintha vázlatokat olvasnék ahhoz a bizonyos életrajzhoz. Ez így egy kötetben kevés, és azt hiszem, az író életútjának és például a Körforgásnak az ismerete nélkül nem is lett volna ilyen érdekes.

Sokszínű, érdekes és izgalmas világ tárult fel előttem Clézio könyveit olvasva, de így három ennyire különböző munkája után kicsit zavarban vagyok, és nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy tetszett-e vagy sem. A Körforgás nagyon jó volt, és kíváncsi vagyok a többi regényére, de a másik két kötet jóval több hiányérzetet hagyott bennem, mint amennyit adott. Az biztos, hogy olvasni fogok még tőle.


Kiadó: Európa (Körforgás), Ulpius (A láz, Az afrikai)
 

2010. május 23., vasárnap

Rövidre vágva # 2 - Rajzfimek

Rég írtam filmekről, pedig elég sok mozis élményben volt részem az utóbbi hónapokban. Csak hát az időhiány, a lustaság, meg a rengeteg megíratlan könyves bejegyzés elterelték róluk a figyelmem. Viszont jó szokásához híven motoszkál bennem a közléskényszer, úgyhogy folytatom a csajos filmekkel már megkezdett sorozatot, és legalább röviden írogatok az elmúlt időszak filmterméséről. Elsőnek jöjjön három nagyon különböző animációs film.

Fel!

Meg kell mondjam, a Toy Story meg az Egy bogár élete idején még nem igazán győzött meg a Pixar, aztán jött a Szörny Rt., ami elvarázsolt, és mire eljutottunk a Verdák-L’ecsó-WALL-E hármasig, teljesen a rajongójukká váltam. Legutóbbi filmjük, a Fel! története azért enyhe kétségeket ébresztett bennem, mert hát valljuk be, egy morcos (már a plakátokon is undok kinézetű) öregember meg egy idegesítő dagi kissrác kalandja egy lufikra kötözött repülő házzal azért elég furán hangzik. Persze csak annyira, mint egy főzőcskéző patkány, vagy egy szerelmes szemétválogató robot. Aztán megnéztük, és csak ámultunk és bámultunk.

Túl azon, hogy gyönyörű a látvány, elképesztően szépen van megrajzolva, mind a tájak, mind a többezer színes lufi hihetetlen teljesítmény, a film egy nagyon emberi, nagyon szép és valahol nagyon szomorú történetet mesél el. Egy megkeseredett öregember történetét, aki egész életében egyetlen embert szeretett, feleségét, Ellie-t, de őt aztán nagyon. Kisgyerekkoruktól volt egy közös álmuk, eljutni a mesebeli Paradise Falls-ba, ám a hétköznapok nehézségei ezt mindig megakadályozták. Ellie és Carl történetét egy kisfilmnek is beillő montázs meséli el a film elején, amit látva őszintén szólva majd’ sírva fakadtam, olyan szép és szomorú. Miután Carl egyedül marad, házát le akarják dózerolni, őt pedig nyugdíjasotthonba vinni, dacolva az egész világgal, fogja magát, ráköti házára a hátsó udvarban felhalmozott lufikat, és elrepül megkeresni Paradise Falls-t. Csakhogy a tornácon ragad az idegesítő cserkészfiú, találkoznak egy még idegesítőbb beszélő kutyával, belebotlanak a világ legritkább madarába, és egy fanatikus, gonosz tudósba, így hát Carl bácsi a jól megérdemelt öregkori megbékélés helyett igazi kalandokba csöppen. Persze minden jó ha jó a vége, de amíg addig eljutunk, hihetetlenül vicces, látványos és kedves kalandokon megyünk keresztül, és mesésen szórakozunk! Azt hiszem, eztán ez lesz a kedvencem a Pixar filmjei közül.

A hercegnő és a béka

Manapság, a hipermodern CGI rajzfilmek korában üdítő változatosságnak számít egy klasszikus, kétdimenziós, kézzel rajzolt animációs alkotás. A Disney legújabb hercegnős meséje visszatérés a gyökerekhez, legalábbis technikai szempontból, a történetét illetően azonban a klasszikusok igazi kifacsarása. Hősnője a Disney rajzfilmek első afroamerikai főszereplője, nem is igazi hercegnő, csak egy szegény pincérnő, ahogy a herceg sem a megszokott tökéletes szőke bájgúnár, hanem egy táncos lábú macsó, aki mellesleg szegény, mint a templom egere, és gazdag örökösnőt elvenni érkezik New Orleans-be. Ahol persze beleszeret a jazz-be, és egy gonosz woodoo-pap, Dr. Facilier békává változtatja. Szerencsétlen a nem is annyira hercegnő Tiara csókjától várja hogy visszaváltozzon, ehelyett a lányból is béka lesz, és kénytelenek együtt nyakukba venni a mocsárvidéket hogy találjanak egy papnőt, aki megtöri az átkot.

Hogy ez milyen szórakoztató volt! Engem abszolút az Aladdinra emlékeztetett, amit régen nagyon szerettem, nem véletlenül, hiszen az alkotók ugyanazok. Nyálas szerelmes történetek, szenvedő karakterek helyett poénok sora, zene, zene, zene, de nem romantikus nyöszörgés a naplementében, hanem igazi jazz-dallamok, fantasztikus dalszövegek, pörgős táncbetétek. A két főszereplő az egész film alatt marja egymást, csatlakozik hozzájuk egy rakás nagyon vicces figura, mint Louis, a szaxofonos aligátor, Dr. Facilier és „alvilági spanjai”, és egy szentjánosbogár, aki egy csillagba szerelmes. Ők így együtt nagyjából annyira forgatják fel New Orleans-t, mint Aladdin és Dzsinn a sivatagot. Nagyon kellemes meglepetés volt ez a film, újabb bizonyíték arra, hogy nem csak a technika számít, a jó történet és az alkotók fantáziája még mindig fontosabb!

Így neveld a sárkányodat

Bármilyen kellemetlen ezt bevallani, így közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, de én egyszerűen imádom a sárkányokat! Nem, nem vagyok hajlandó felnőni, a sárkányok aranyosak, és kész. Jöhetnek könyvben, filmen, plüssfiguraként, összerakós papírfiguraként, akárhogy. És nem, ez nem a sárkánytermészetemmel van összefüggésben… A Dreamworks legújabb animációs marhaságát is csak a cuki sárkányok miatt néztem meg. És még tetszett is a világ végi szigeten lévő viking falu vezetőjének mamlasz fia, Hablaty és a sebesült éjfúria, Fogatlan barátságának története.

A vikingek, akik itt nagyjából annyira hülyék, mint az Asterixben, azaz nagyon, előszeretettel irtják a sárkányokat. Csak az mondhatja magát valamirevaló vikingnek, aki már ölt sárkányt. A nyúlszívű Hablaty eleve vert helyzetből indul, amikor aztán véletlenül megsebez egy éjfúriát, akkor sem viszi rá a lélek, hogy megölje, inkább meggyógyítja és összebarátkozik vele, olyannyira hogy rövidesen már keresztbe-kasul repked az égbolton, sárkányháton. Persze kell némi bonyodalom is, mire meggyőzi népét, hogy a sárkányok nem is olyan gonoszak, sőt, szegény elnyomott faj, és inkább barátkozni kéne velük, nem megölni őket. Habkönnyű kis rajzfilmecske, aranyos szereplőkkel, nagyon jól fordított vicces párbeszédekkel, látványos sárkányháton repüléssel. Egynek elmegy.


Korábbi kommentek:

2010. május 22., szombat

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Bernie Rhodenbarr megint szerelmes. És mivel szíve hölgye, Lettice igazi anglomán, lovagias betörőnk elviszi őt egy hosszú hétvégére egy (majdnem) igazi angol vidéki kúriába, a Cuttleford Házba. Vagyis csak vinné, mert mint kiderül, épp az utazás napján Lettice férjhez megy valaki máshoz. Bernie azonban nem búslakodik sokáig, hóna alá csapja jó barátját, Carolynt és a macskáját, Raffles-t, és nekivág az utazásnak. Persze még mielőtt odaérnének a behavazott New York állam északi részén fekvő kúriába, Carolyn kideríti, hogy nem csak Lettice vidéki Anglia iránti rajongása vonzza Bernie-t a házhoz, hanem egy olyan könyvritkaság, amiről soha senki nem hallott, nem is biztos, hogy létezik, de betörőnk csalhatatlan szimata azt jelzi, hogy igen, és hogy épp a Cuttleford Házban található.

Előttük áll hát egy remek hétvége, és egy kis könyvvadászat. Ami önmagában nem kihívás Bernie számára, még akkor sem, ha a ház a könyvrajongóknak igazi aranybánya, hatalmas könyvtárral és minden szobában könyvhalmokkal. Az már inkább, hogy az első este hullába botlik a könyvtárban, a telefonzsinórt valaki elvágja, a házhoz vezető egyetlen híd leomlik, és még a szakácsnő is szívrohamot kap. Bernie, Carolyn és Raffles ottragad a derékig érő hóval körülvett, elszigetelt házikóban, egy gyilkossal és egy rakás kedves és nagyon furcsa utazóval. Van köztük fiatal házaspár minden lében kanál lánygyermekkel, magányos nyugdíjazott ezredes, mozgássérült idős hölgy a társalkodónőjével, néhány különc, akikről senki sem tud semmit, és persze megérkezik Lettice is cseppet sem szimpatikus férje oldalán.

Minden adott egy hagyományos „sok ember ottragad egy elszigetelt helyen és hullanak mint a legyek” típusú krimihez, de Block addig-addig csavargatja a történetet amíg valami egészen mást hoz ki belőle. Eddig ez a rész tetszett a legjobban a sorozatból, frissebb volt mint az eddigiek, csavarosabb, érdekesebb. Bernie-nek határozottan jót tett a levegőváltozás, most először szabadult ki New Yorkból, és ahogy az igazi nagyvárosi Bernie és Carolyn vidékre utazik, az önmagában kacagtató. Ugyanígy jót tett a történetnek, hogy nem az eddig megszokott sémát követi, miszerint Bernie betör, hullát talál, gyanús lesz, nyomoz, közben átveri egy nő. Meglepő módon itt még egy kis betörést sem látunk. Szinte hiányzik.

Van helyette jó sok irodalmi utalás, kis bevezető a krimi műfajába, rengeteg könyv és persze rengeteg whisky. Imádom Block-ban ahogy teleszövi a betörős krimiket mindenféle kulturális utalással, a Kiplinges rész óta mindig megcsillogtatta műveltségét, igazi kis polihisztort csinált Bernie-ből, de nyilván semmit sem szeretek annyira, mint amikor könyvritkaságok ügyében okoskodik. Hát ebből most kijut bőven. Nem is beszélve a folyamatos utalásokról Agatha Christie, Chandler és Hammett könyveire. Bernie és Carolyn most sem tagadják meg magukat, jó sok whisky társaságában rém vicces párbeszédeket folytatnak, amiken mi baromi jól szórakozunk, és néha elejtenek egy-két okosságot is. És persze nyomoznak a gyilkos után.

Közben nem feledkeznek meg a titokzatos könyvről sem, ami hol eltűnik, hol megkerül, s ha valóban az, ami, akkor az amerikai irodalom egyik legjelentősebb felfedezése. Ami igazából sokkal fontosabb Bernie-nek, és nekünk is, mint hogy megértsük azt a sok összevissza csavart szálat, ami elvezetne a gyilkoshoz. Akiről persze kideríti, hogy kicsoda, az viszont kissé homályban marad hogy ki kivel és miért és tulajdonképpen kivel mi történt. Kivételesen azonban egyáltalán nem bánom, hogy nem értek mindent, és hogy kicsit összecsapott lett a nyomozás vége, mert közben annyira jól szórakoztam a nagyon-nagyon különleges könyvritkaság történetén.


Kiadó: Agave
Fordította: Varga Bálint

Korábbi kommentek:

2010. május 21., péntek

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Nick Hornby legújabb regénye, A Meztelen Juliet egy minneapolisi bár WC-jében kezdődik. Ahogy a főszereplő Annie-től megtudjuk, ez a WC sem más, mint a többi bár WC-je, lepukkant, szürke, graffitikkel a falon, csakhogy egy maroknyi ember számára ez a világ legkülönlegesebb WC-je. A maroknyi ember a nyolcvanas évek szépemlékű rocksztárjának, Tucker Crowe-nak a rajongója, aki ’86 óta visszavonult a zenéléstől, nem mutatkozik a nyilvánosság előtt, senki nem tud róla semmit. Visszavonulásának rejtélyes oka pedig valamiképpen kapcsolódik a minneapolisi mellékhelyiséghez.

A maroknyi rajongó közé tartozik Annie barátja, Duncan is, aki valószínűleg a világ legfanatikusabb crowológusa, mindent tud vagy tudni vél bálványáról, a világ legnagyobb Crowe-kalózfelvétel gyűjteményének tulajdonosa, és épp bejárja az egész USA-t átszelő Tucker-túrát, melynek során érinti Tucker életének szinte minden fontos állomását. Annie pedig, jobb híján, és mert valamit azért így is lát az Államokból, vele tart. Így kerülnek egy WC-be.

Annie és Duncan negyven körüli párocska, tizenöt éve élnek együtt egy tengerparti kisvárosban, Goolenessben, ahol mintha megállt volna az idő. Szép lassan haldoklik a város, ahogy a lakói elöregednek. Annie a maga negyven évével a kávézós legfiatalabb vendége, az egyetlen pszichológus a városban egy nyugdíjas könyvelő, a helyi celebek a hetvenes évekből ittragadt bártáncosok, és senki sem hiszi el, hogy Goolenessben él egy leszbikus pár. Ahogy Hornby írja, a város olyan, mint egy kiöregedett kurva smink nélkül. Annie pedig a saját életét is legalább olyan reménytelennek érzi, mint a városát.

Tizenöt éve leragadt Duncan mellett, különösebb szenvedély vagy szerelem nélkül, jobb híján. Pusztán megszokásból maradtak együtt, mert semmi nem motiválta őket, hogy ne így tegyenek, gyerekük nem született, és mire Annie feleszmélne, hogy váltani kéne, ráébred, hogy minden bizonnyal elszúrta az egész életét. Hogy tizenöt évet csak úgy elhajított a semmibe. Duncan persze ebből semmit sem vesz észre, túlságosan lefoglalja rajongása. Egész élete a Tucker-univerzum körül forog, nap mint nap képes egy húsz éve hallgató rocksztár lemezeit hallgatni, dalszövegeit elemezni, rejtett utalásokat keresni, és erről értekezni a Tucker-rajongók honlapján. Amire egyszer csak felkerül egy írás Annie-től, aki saját véleményt formál Tucker Crowe új albumáról, amely a legendás Juliet című album dalainak nyers, hangszerelés nélküli  verzóit tartalmazza.

Duncan odavan a lemezért, egész élete új értelmet nyer, a világa kifordul sarkaiból tőle, míg Annie nem érti mire ez a nagy felhajtás, neki sokkal jobban tetszik az eredeti album. Aztán ezt közzéteszi a neten, mire Duncan egy másik nőnél keres vigaszt, Annie kirúgja, és meglepő módon levelet kap egy férfitól, aki Tucker Crowe-nak mondja magát. S miközben Duncan ízekre szedi a Meztelen Juliet minden sorát, minden dallamát, minden lehetséges jelentését, és tovább építi a Tucker-legendát, Annie megismerkedik az igazi, hétköznapi Tucker Crowe-val.

Hornby most sem okoz csalódást, úgy ír hétköznapi emberek hétköznapi gyötrelmeiről, hogy közben felváltva nevetünk és gondolkodunk el, bosszankodunk és megdöbbenünk, olykor elérzékenyülünk. A nő, aki negyvenévesen jön rá, hogy elszúrta az életét, és tán késő újrakezdeni, a pasi, aki képtelen felnőni, és egy délibábot kerget, és az öregedő rocksztár, aki tényleg elcseszte az élete nagy részét, és azon tépelődik, jóváteheti-e valaha, mind nagyon jó karakterek. Hétköznapiak, hitelesek, minden mondatuk a helyén van, és igazából szerethetőek, vagy legalábbis szánnivalóak.

Miközben középkorú szereplői elbarmolt életéről elmélkedik, Hornby komoly görbe tükröt mutat a rajongóknak, a rajongásnak. Tudjuk, hogy ezen a terepen otthonosan mozog, hiszen írt már zenefanatikus- és focifanatikus könyvet is, de én még nem olvastam, hogy ilyen élesen szembeállította volna a rajongót és az ő hagymázas délibábját rajongása tárgyával és az ő sivár valóságával. Duncan azon rajongók prototípusa, akiknek nincs saját élete, napjaikat, terveiket, értékrendjüket a rajongásuk tárgya határozza meg, akinek műveibe, megjelenéseibe, személyiségébe mindenféle jelentést beleképzelnek. Hogy az igazi Tucker Crowe mekkora csalódást okoz Duncannek, azt csak az tudhatja, akinek volt már része hasonló bálványdöntögetésben. Persze Hornby nem lenne önmaga, ha nem szolgálna egy kis tanulságul a visszavonult, öngyűlöletbe menekülő rocksztárnak is, ki tudja, tán még ő is tanulhat valamit a rajongójától.

Igazi Hornby-s könyv ez is, nagyon jó olvasni, szerethető, de nem váltja meg a világot, persze nem is ez a célja. Hornby szórakoztat, és közben elgondolkodtat, ehhez pedig nagyon ért. Azon meg tök jól el lehet szórakozni, hogy vajon mennyit írt bele saját magából Tucker Crowe-ba, lehet vadászni az erre utaló jeleket, találgatni, hogy mire akart ezzel utalni, és vajon akkor ez azt jelenti-e hogy… Vagy csak szórakozik velünk, és ez is a rajongók elé tartott görbe tükör része. De ez már csak a mi rajongásunktól függ.


Kiadó: Európa
 

Lila Downs koncert

Koncerten voltam, méghozzá milyen jón! A mexikói énekesnőt, Lila Downst én eddig csak a Frida című film kapcsán ismertem, aminek Oscar-díjas betétdalát (Burn It Blue) ő énekelte, mint ahogy az Elliott Goldenthal által írt filmzene minden dalát, sőt, a filmben is feltűnt egy jelenet erejéig, mint énekesnő. Mind a filmért, mind a zenéjéért (mellékesen Frida Kahloért is) rajongok, így hát nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy Budapesten koncertezik Lila Downs, ráadásul barátnőktől kaptam ajándékba jegyet, nem volt más hátra, mint várni a kedd estét, és irány a Művészetek Palotája!


Eszméletlen élményben volt részünk! Fantasztikus hangja van a nőnek, nagyon nagy hangterjedelemmel énekel, nagyon változatosan, ahogy a dalai is sokszínűek, érdekesek, izgalmasak. Igazi világzene, amit én nagyon szeretek. A mexikói-indián-amerikai származású énekesnő személyiségéből és dalaiból is sugárzik a latin életöröm, a zene, a tánc, a fiesta szeretete. Elképesztő energiával pörögte végig az egész koncertet, felszabadult volt, természetes, igazi kis tűzrőlpattant energiabombának tűnt a nézőtérről, csak ámultunk... Ráadásul úgy adta elő a dalokat, és olyan hangulatot csinált, hogy legszívesebben táncra perdültünk volna.

Csodásak a dalai, csodálatos hangja van, és nagyon-nagyon jó előadó. Remélem, hogy láthatom még élőben, mert nagyon jó élmény volt, addig is mindenkit biztatok, hogy hallgassa, tényleg fantasztikus!




2010. május 14., péntek

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

Melania Mazzucco regénye egyetlen nap krónikája, 2001. májusának negyedik napjáé, amely egy maroknyi római számára sorsfordító nap volt. Két széthulló család tagjainak életébe nyerhetünk bepillantást, akiknek élete meghatározhatatlan mintákat követve fonódik egybe, majd hullik szét, és halad az elkerülhetetlen, tragikus vég felé. Már a regény első lapjain ízelítőt kapunk a végkifejletből, a nap végén eldördülő lövések indítják a cselekményt, ám ekkor még nem világos, ki lőtt és kire. A lövéseket megelőző huszonnégy óra történései adják meg a választ a kérdéseinkre, ám ez a válasz olyannyira megdöbbentő, nyugtalanító és hihetetlen, hogy olvasás közben azt kívántam, bárcsak ne tudtam volna meg.

A két család tagjai Antonio Buonocore volt rendőr, aki testőrként tevékenykedik az újraválasztásáért küzdő Fioravanti képviselő mellett, a testőr elvált felesége, Emma, aki folyamatosan menekülni kényszerül férje beteges, féltékeny ragaszkodása elől, gyermekeik, a lázadó, ízig-vérig kamasz Valentina és a gátlásos hétéves Kevin, az ő kis barátnője, a politikus lánya, Camilla, édesanyja, a fiatal Maja, és féltestvére, a lázadó Zero. Az ő életük gabalyodik össze ezen az egy napon, amikor valahogy mindenki máshol van, mint ahol lennie kéne és mást tesz, mint amit tennie kéne. Hozzájuk csatlakozik egyszerre kívülállóként és némileg a végzetes eseménysor egyik legszerencsétlenebb közreműködőjeként a kamaszlány irodalomtanára, Sacha.

Senki sincs a helyén ebben a történetben. Antonio vissza akarja szerezni a családját, bármi áron, és ezért erőszakos tettektől sem riad vissza, Emma épp elveszíti amúgy is megalázó munkáját, és az esélyt hogy gyerekeivel elköltözzön anyjától, aki folyamatosan felhánytorgatja neki, hogy elhagyta férjét, Valentina dühös az anyjára, amiért elhagyta az apját, és őt kiszakította megszokott életéből, Kevin pedig nem találja a helyét a kortársai között, kívülállóként csöppen a kis Camilla puccos partijára. A politikus családjában sem jobb a helyzet. A képviselő épp kiesni látszik a pártja vezetőjének kegyeiből, ráadásul rossz választási beszédet mond egy rossz helyszínen, fiatal felesége függetlenségre vágyik, és épp lakást keres, huszonéves fia lázadócsoportba keveredik, és épp globalizációellenes robbantást hajt végre.

Mindenki rosszul érzi magát a bőrében, mindenki lázad vagy küzd valami ellen, a könyv masszív társadalomkritika és ami a legérdekesebb, épp Olaszországból, a családi értékek egyik fellegvárából kritizálja a család intézményét, mint ami napjainkra teljesen szétesett, elértéktelenedett, elvesztette lényegét. Fioravantiék családi élete a látszat köré épül, az apa nem tud mit kezdeni fiával, nem érti és nem is érdekli, mi rejlik a tipikus jó családból származó lázadó felszíne alatt, a feleség közelebb érzi magához mostohafiát, mint férjét, a kislány pedig, mindenki dédelgetett, elkényeztetett kis hercegnője megmagyarázhatatlanul fél mindentől. Buonocoréék családja pedig a tipikus patriarchális családmodell csődjének példája. A férj erőszakos, uralkodó hajlamú ember, aki beteges féltékenységében kínozza szép és vonzó feleségét, a gyerekek pedig őrlődnek a szüleik között.

Látszólag összefüggés nélkül történnek az események, ám végül minden apró momentum hozzájárul a nap végi tragédiához, szép lassan egybefonódnak a különböző történések, és meglátjuk, hogy minden apróságnak jelentősége van. Egy végzetes döntés, mely elvezet a pokol egyik bugyrába, és az este csalóka nyugalma, amikor az egyik szereplő végre úgy érzi, kap egy esélyt az élettől, egy kis boldogságmorzsát, vagy csak egy kis nyugalmat, csakhogy addigra mi már tudjuk, hogy ő fog a legjobban szenvedni az új nap hajnalán. Iszonyú az utolsó pár óra, amikor már sejtjük, hogy mi történt, amikor eldördültek azok a bizonyos pisztolylövések, és tehetetlenül olvassuk, hogy haladunk a vég felé.

Nagyon erős könyv, a befejezés tényleg eléggé földhöz vág, kíméletlen, tabudöntögetően drámai. Jó lenne azt hinni, hogy ez csak fikció, ilyen a valóságban úgyse, de tudjuk, hogy nap mint nap történnek hasonló tragédiák. Az a fajta könyv, amit nem szívesen olvas az ember, de kegyetlenül jó.


Kiadó: Európa
 

Degas-tól Picassóig - Francia mesterművek a moszkvai Puskin Múzeumból

Ha már az előző bejegyzésben taglalt szórakozató kiállításfajta nem jött be, nem sokkal utána kaptam egy igazán hagyományos, képeket csendben bámulós kiállítást is, mégpedig a Szépművészeti Múzeum Degas-tól Picassóig című tárlatát. Amikor néhány hónapja megnéztük Zolival a Botticellitől Tizianoig kiállítást, viccesen azt találtam mondani, hogy menjünk inkább a francia kiállításra, és reneszánszok helyett nézzünk „igazi” festőket. Hát, kaptam a fejemre ezért a beszólásért, de sajnálom, az az igazság, ahogy anno írtam is, hogy nekem a festészet az ez a korszak. Az impresszionistákkal kezdődően az avantgárdokig bármit szívesen nézek bárhol, bármikor.

A moszkvai Puskin Múzeumból kölcsönzött kiállítás anyagát 55 kép képezte, ami nem sok, ám pont elég arra, hogy kényelmesen minden kép előtt elidőzve nézelődjünk egy fél délutánt. Lehetett volna persze jóval több, a jegyárért meg pláne, de így legalább minden képre jutott elég idő, figyelem, energia. És ezeket aztán megérte alaposan szemügyre venni! Egész kis művészettörténeti gyorstalpalót kaptunk a két francia festészetért rajongó orosz iparmágnás, Ivan Morozov és Szergej Scsukin gyűjteményét nézve. Hihetetlen érzéke volt a két fickónak, ők aztán minden valamirevaló festőtől bevásároltak a századforduló környékén, az ismertetőkből azt is megtudhattuk, hogy néhányukhoz jó személyes kapcsolat is fűzte őket és külön rendelésre is festettek nekik képeket.

 
A kiállítás nyolc tematikus blokkra volt bontva, ezek lefedték a századforduló minden jelentősebb irányzatát. A Realizmus, a Barbizoni iskola, az Impresszionizmus, Cézanne, a Modernizmus elindítói, a Szimbolizmus, a Fauves-ok, és a kezdődő Avantgárd is értelemszerűen csak néhány képpel lett bemutatva, de csak ismételni tudom önmagam, gyorstalpalónak épp megteszi. Mert a válogatás, az bizony elképesztően színvonalas volt. Láthattuk itt Courbet, Corot, Degas, Manet, Monet, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec, Cézanne, Matisse, Picasso, Henri Rousseau képeit. Azért nem egy olyan kép volt ebben a válogatásban, ami önmagában is becsalogatna a múzeumba, és simán elüldögélnék előtte pár órát.

A kedvenceim a válogatásból természetesen Picasso Harlekinje, ami előtt tényleg álldogáltam hosszú-hosszú percekig, kedves látogatótársaim szemrehányó tekintetének kereszttüzében, és Rousseau elvarázsolt képei. Volt néhány eddig számomra ismeretlen festő is, aki nagyon megtetszett, például Raffaelli, akinek Boulevard Saint-Michel című képe egyszerűen lenyűgözött.

Csodás élmény volt az egész kiállítás, nagyon örülök, hogy megnéztem (utolsó héten, mikor máskor…) de azért picit most már bosszant, hogy a Szépművészeti még mindig annyit bakizik a kiállításai berendezésével. Most kivételesen volt elég hely, nem kellett nyomorogva tíz centiről nézni a képeket, viszont szinte mindet sikerült úgy bevilágítani, hogy a kép egy részét vagy nem láttuk rendesen, vagy csillogott a lámpától. Az meg külön történet, hogy a kiállításlátogatók miért érzik úgy, hogy minden képet csak nagyonnagyon közelről lehet nézni. De minden bosszúságunk eltörpült a képek nagyszerűsége mellett, és azt hiszem, ez az igazi fokmérője egy kiállításnak.


 Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...