2010. február 28., vasárnap

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.

Ez a bejegyzés majd’ egy évet késett álmaimhoz és terveimhez képest; korántsem állítható, hogy eddig érleltem volna, de tény, hogy az eredeti koncepcióm gyökeresen átalakult az eltelt idők alatt. Talán mert ez a legnehezebben megfogható része Tolkien világának, ha csak A Gyűrűk Urából indulunk ki: a történetben ott lakozó ”maradék-óidő”, a tündék jelenléte egyéb forrásaink, főleg A szilmarilok nélkül teljes szépségében aligha ismertethető. Utalnom kell tehát a korábbi korok krónikáira, hogy Galadriel választása – a tündék választása – megfoghatóbb legyen a számunkra, bár elsődleges célom továbbra is A Gyűrűk Urával való szubjektív olvasói értelmezés-játék.

Tündékre csodálkozva

Egyszerűen imádom az író következetességét abban, hogy a „nagyvilág” csodáit mennyire a hobbitok nézőpontjából láttatja velünk! Ha a tünde-világra akarok rácsodálkozni akár sokadszor, leginkább a hobbitok szemén keresztül teszem. Samu az, aki „egyszer mintha látott volna egy tündét az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyermekkorában hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta elbeszélések hatottak rá leginkább, amiket a hobbitok a tündékről tudtak”. Aki olyan szívesen menne „tündenézőbe” Frodóval. Kívánsága, mint tudjuk, teljesül. „Tetszenek neked?” kérdi tőle Frodó a Glorfindellel való találkozás után: „fölötte vannak ők az én tetszésemnek, vagy nemtetszésemnek…egészen másfélék, mint ahogy képzeltem…valahogy egyszerre öregek, meg fiatalok, vidámak, meg szomorúak” válaszolja Samu. Szívesen látok Frodó szemével, amikor először pillantja meg Arwent, a völgyzugolyi lakomán: „Bármilyen fiatal, mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte meg még a dér; fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke mint a felhőtlen éj; tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt.” Vagy amikor hobbitunk először találkozik a tünde-ének varázslatával a Tűz Csarnokában: „A dallamok és a tünde-nyelv szavai, bár keveset értett belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat lát, amilyenekről még nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyködddé válik a világ végéig nyúló tenger vize fölött.”

Ott a pillanat, amikor a társaság Lothlórienbe ér: „A többiek elvetették magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult. Úgy tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó. Amit látott, az mind formás volt, és friss, mintha abban a pillanatban támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is, mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert: aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt, és átható, mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos nevüket. Itt, e télben a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön termett. Lórien földje makulátlan volt.” Lássuk, hogy fogalmazza meg mindezt Samu: „Ez ám a napsütés és a jóidő – és én még azt hittem, a tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik; de ez tündébb világ, mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, hogy mire gondolok.”

Az óidők élő maradéka

A valák és a maiák hatalmához nem mérhető az erejük, de él teremtő hatalom a tündékben is, a „dal erejét” ha teljesen nem is birtokolják, legalábbis ismerik. S közülük a legnagyobbak - ha nem is képesek maradéktalanul kedvük szerint alakítani a világot – képesek megőrizni valamit a Sötétség eljövetele előtti kor világának ízeiből. Galadriel és Celeborn, de Elrond, a féltünde története is sokkal korábban, az óidőkben kezdődött. Az első kor gyermekei ők; félelmetes belegondolni ekkora idő-távlatba. Gondoljunk Frodó meghökkenésére, mikor a tanácsban Elrond a beleriandi seregmustrát idézi fel példaként: „Emlékszel?...én azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt. Nagyon rég – felelte Elrond komolyan – De az én emlékezetem az óidőkbe nyúlik vissza…én láttam a nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan diadalt…” Nehéz ugyanis - hiába tudod - valóban „tudomásul venni”: aki veled szemben ül az asztalnál, már korokkal előbb is létezett: valóban halhatatlan.

Sok-sok vereség és haszontalan diadal – a tündék ugyanis valóban vereséget szenvedtek. Nemcsak Melkortól, korokon át. Nemcsak Feanor lázadásának, a valák elfordulásának köszönhetően. A szilmarilok visszaszerzéséért indított háborúk a tündék vereségeinek és hiábavaló diadalainak története, elveszik számtalan tünde úr e harcokban, sőt, tünde gyilkol tündét Feanor elhamarkodott esküje nyomán. De vereségük elsősorban nem a harcmezőké, nem ezért lesz sorsuk „tavasztalan ősz”.

Celebrimor a gyűrűműves, Feanor nyomán jár, amikor varázstárgyba kívánja rejteni a világ múlandósága ellen minden tünde-erejét. Hiszen maga Elrond mondja el, Glóin szemrehányó kérdésére felelve a tanácsban: „…azok nem a háború, vagy a hódítás fegyveréül készültek, hatalmuk nem ebben áll. Készítőik nem erőre, uralomvágyra, vagy felhalmozott kincsekre vágytak, hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert is tettek, sok bánat árán.” Felidézhetjük Galadriel szavait, amit Frodóhoz idéz a Tükre fölött:  „…ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan felejt és elfelejtik.” De ezen vereség oka mélyebben fekszik, mintsem a tény, hogy Sauron az Egyhez kötötte igéjével a három tündegyűrű sorsát.

Hogy megértsük az okot, fel kell idéznünk Samu meghökkenését, amint az újholdat látva eltöpreng rajta, mennyi időt is töltöttek Lórienben. Legolas válaszát idézem: „Nem, az idő sehol sem áll meg örökre – csak épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is. Gyors, mert amíg ők alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.” Az igazi vereség ez: a tündék vágya, hogy „mocsoktalanul megőrizzenek”, hiábavaló vágy. Legmélyebben azért, mert valahol Ilúvatar világ-teremtő dallamát akasztanák meg vele, aminek a melkori disszonancia ugyanúgy a része.

A tündék minden tette a világuk változásai ellen ágál – még ha időről időre el is csábulnak maguk is e változások által. Gondoljunk Feanor lázadásának idejére! Hiszen mint azt A szilmarilok-ból tudjuk, Galadriel, aki „az egyetlen nő a vetélkedő, sudár hercegek között, menni vágyott. Esküt nem esküdött, ám Feanor szavai Középföldéről lángra lobbantották a szívét, mert tágas, őrizetlen vidékre vágyott, ahol a maga kedvére uralkodhat…” Elhagyja hát ő is a Boldog Birodalmat, elindul a bizonytalanságba Feanorral. Nem véletlen, hogy a Gyűrű kísértő erejének legnagyobb „célpontja” ő, s nem Gandalf: hiszen amíg Galadriel emitt királynő, ott nyugaton, túl a vizen bizony sokkal „kisebb lesz”, addig Gandalf itt „kevesebb”, s a Boldog Birodalomban lehet újra „teljes önmaga”. Elronddal együtt Galadriel a noldák bukottjainak utolsó képviselője, az egykori nagy vágyak helyett a kudarc terhével az „útipoggyászában”. Távozásukkal elhagyja Középföldét az utolsó nemestünde is; tehát a lehetőség, hogy megpróbálja a maga mocsoktalan lényével uralni a Gyűrűt, több, mint csábító. S miután lemond e csábításról, immár elhagyhatják Frodóék Lórient; ott tartózkodásuk rejtett oka tehát Galadriel tépelődése a Gyűrű felől. Meggyőződésem, sorsdöntő momentum, hogy Frodó felajánlja neki – tisztán feltárva a megoldhatatlan dilemmát. És imádom azt a filmi megoldást, hogy Galadriel mintegy „átváltozik” a Gyűrű birtoklásának kísértésében, félelmetes-gyönyörű fúriává lesz, emésztő tüzű lénnyé, akit „vágyni és félni fog minden”! Királynő maradhatna: visszafordíthatná az idő futását, megállíthatná a világ változását; s persze tönkretehetne mindent – talán még jobban, mint Sauron.

A hobbit szövegkritikai kiadásának egyik lábjegyzetében olvasható: „Tolkien középföldi eszkatológiájában - amely összetett és változó koncepció – a halott tündék lelkei egy várakozásra kijelölt helyre mennek, s ott maradnak a világ végezetéig; mert sorsuk összefonódik a világéval. A halott emberek lelkei is elmennek a várakozásra kijelölt helyre, ahol kiszabadulnak a világ határai közül, egy ismeretlen végzet felé.” Köszönet D. A. Andersonnak, a kritikai kiadás szerkesztőjének, ennél tömörebben nehéz lenne összefoglalni azt a kétségtelen többletet, ami a halandókat a tündéktől elválasztja, a tényt, hogy nincsenek Középfölde világának tereihez kötve. Ezt a többletet „érti meg” Elros, Elrond testvére, „minden numenoriak atyja” (Aragorn távoli őse), amikor elfogadja „Ilúvatar ajándékát”, a halandóságot. De talán ennél is jobban „érti” magát a tünde-létet, annak minden fájdalmával együtt: azt a lehetetlen követelést, hogy örök értékeket őrizzen egy folyamatosan változó világban, örök kudarcra ítélve.

Legközelebb – remélem igazán hamar – az ember-népről szólnék pár szót. Különösen arról, hogyan válik „Ilúvatar ajándéka” hamar „Ilúvatar átkává” az emberfaj számára.


2010. február 25., csütörtök

Hakan Nesser: A Borkmann-elv

Régóta szemeztem az Animus kiadó skandináv krimik sorozatával, de csak most, A tetovált lány után jutottam el odáig, hogy el is olvassak egyet. Mivel a sorozat szerzői közül egyről sem hallottam soha, sőt, úgy en bloc a skandináv krimiirodalomról se nagyon, tök mindegy volt, melyiket olvasom. A könyvtárban meg egyedül A Borkmann-elv volt benn, erre esett hát a választás.

Azóta kiderült, hogy ez is egy sorozat része, melynek köteteit a főszereplő, Van Veeteren főfelügyelő köti össze. Van Veeteren a szokásos zseniális, tapasztalt, számtalan bűnözőt rács mögé juttató rendőr, azonban szokatlanul kiábrándult, komor, karcos kiadásban. A főfelügyelő épp nyaralását tölti a tengerparton, amikor felettese utasítja, hogy kapcsolódjon be az idilli Kaalbringen városkájában történt kettős gyilkosság utáni nyomozásba. A tengerparti kisváros kedélyeit borzoló esetre évek óta nem volt példa, egy baltás gyilkos szedi áldozatait, látszólag véletlenszerűen.

Van Veeteren feladata kideríteni, hogy vajon tényleg egy elvetemült sorozatgyilkos ámokfutásának estek áldozatul, vagy volt valami kapcsolat a piti drogdíler, az adócsaló üzletember és a köztiszteletben álló orvos között. Érdekes, ahogy a történet előrehaladtával áthelyeződnek a hangsúlyok a könyvben. Az elején igazán hátborzongató a gyilkosságok leírása, ráadásul a gyilkos szemszögéből követhetjük őket, hatalmas kíváncsiságot kelt, hogy ki és miért, aztán, ahogy halad a nyomozás, ahogy egyre távolabb kerül a gyilkos kiléte, ellenben egyre többet tudunk meg a nyomozókról, lassacskán azon kapjuk magunkat, hogy már nem is az a fontos, hogy ki a tettes, hanem maga a nyomozás folyamata és a nyomozóteam tagjainak szellemi-idegi harca.

A középpontban Van Veeteren és a helyi rendőrfőnök, a hasonlóan zseniális, tapasztalt, épp nyugdíj előtt álló Bausen főfelügyelő áll. Kettejük világmegváltásai, sakkjátszmái, szellemi párbajai adják a könyv legérdekesebb részeit. Hozzájuk csatlakozik Beate Moerk felügyelő, aki a nyomozás kulcsfigurájává lesz. Ami igazából érdekessé és elgondolkodtatóvá teszi ezt az amúgy kriminek nem túl eredeti történetet (bár a javára legyen írva, nem találtam ki, hogy ki a gyilkos…), az a szereplők vívódása és a kis élettöredékek, amikből megismerhetjük a nyomozók itt-ott elszúrt életét. Itt nincs olyan nagyszabású társadalomkritika, mint A tetovált lányban, ez a könyv az egyéni kis tragédiákon keresztül fest képet egy beteg társadalomról. Mert mindenki életében vannak sötét foltok. Drogfüggőség, prostitúció, adócsalás, börtönviselt gyerekek, tönkrement kapcsolatok, széthulló házasságok. És egy régóta eltemetett titok.

Oldalakat lehetne arról írni, hogy vajon miért olyan sikeresek ezek a skandináv krimik, ezt én nem tudom és nem is nagyon akarom boncolgatni, de tény, hogy van egy nagyon egyedi hangulatuk, amit egyfelől áthat valami keménység, érzelemmentesség, szikárság, másfelől viszont az a mélységes kiábrándultság, ami a jóléti álom csődje után lepte el az északi országokat.

Jók ezek a skandináv krimik, biztos, hogy fogok még olvasni ebből a sorozatból, de most azt hiszem, előbb lazítok valami barátságosabbal, kicsit sok volt hirtelen a vérből meg az erőszakból…

2010. február 23., kedd

Lawrence Block: Az apák bűnei

Sok-sok Bernie Rhodenbarr történet elolvasása után sikerült végre annyi bátorságot gyűjtenem, hogy megismerkedjek Lawrence Block egy másik, tán még híresebb regényfolyamával, a Matt Scudder-sorozattal. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni, hogy nem lesz olyan eredeti, izgalmas, magával ragadó, mint a Bernie-sztorik, és hogy csalódni fogok az íróban. Nehéz összehasonlítani a két sorozatot. Míg a betörős történetek legnagyobb erőssége a humor, és noha műfaji besorolásuk alapján krimik, valójában sokkal inkább vígjátékok, az első Scudder-történet alapján ez a sorozat kőkemény, véres krimi, méghozzá abból a noir stílusból, amit én nagyon szeretek.

Főszereplője, Matt Scudder kiégett New York-i zsaru, aki a sok év alatt, amit lehúzott a rendőrségnél, megismerte New York minden mocskát, minden gusztustalan kis üzletét, profi módon űzi a korrumpálás és korrumpálhatóság sportját, zseniális szimata van, és addig szaglászik, amíg ki nem derít valamit. Hozzá fordul a lánya halálának körülményei után nyomozó apa, Dale Hanniford. Lányát, Wendy-t brutális kegyetlenséggel ölték meg saját otthonában, gyilkosa, a lány élettársa pedig felakasztotta magát a letartóztatás után. Az apa nem a gyilkos kilétére kíváncsi, hisz az egyértelmű, hanem szeretné megismerni évek óta elhidegülten élő, otthonát elhagyó lányát.

Scudder kutatása során a múltba merül és próbálja kideríteni, ki volt Wendy Hanniford, milyen életet élt, mi vezetett odáig, hogy megöljék. És ezzel párhuzamosan kideríti, ki volt Richard Vanderpoel, a huszonévesen gyilkossá váló fiú. Mire feltárulnak a múlt titkai, a jelenbeli események is új megvilágításba kerülnek, és Scudder, afféle önkéntes igazságszolgáltatóként igazságot is szolgáltat. Akkor, amikor arra már senki nem kíváncsi.

Nagyon meglepett, hogy a számomra megszokottól ennyire eltérő stílusban is mennyire remek történetet írt Block. Igazi krimi, sötét, véres, kiábrándult, titkokkal, elfojtásokkal terhes, lecsúszott, az élet peremvidékein táncoló szereplőkkel, kurvákkal, kisstílű bűnözökkel, korrupt rendőrökkel, ájtatos gyilkosokkal. És egy főszereplővel, aki sportszerűen iszik, kurvákhoz jár, ha túl feszült, levezetésképp utcai rablókkal verekszik, mégis mániákusan keresi az igazságot, és gyertyát gyújt a templomban az általa megölt ártatlanokért. A maga módján éppolyan érdekes figura, mint Bernie Rhodenbarr, csak épp jóval ijesztőbb. Kíváncsi vagyok, mivé futja ki magát a sorozat, és hogy alakul az idők folyamán a főszereplő. Biztos, hogy olvasni fogom Matt Scudder további kalandjait is, de hogy ne vegye el túlságosan a kedvem az élettől közben azért beiktatok egy-egy Bernie-t is.


Kiadó: Agave
 

2010. február 20., szombat

Charlaine Harris: Holtak klubja

Bizonyos szempontból utálom a sorozatokat, mert mindig tartok kicsit tőle, hogy a következő rész nem lesz olyan jó, mint az előzőek. Így voltam a Holtak klubjával is. Az első két Sookie Stackhouse-kaland után nagyon kíváncsi voltam, hogy merre és hogyan csavargatja a történetet az írónő, és paráztam, hogy ne szúrja el. Nem szúrta, sőt, igazából ez a rész kicsit jobban is tetszett, mint a második.

Már a könyv első oldalain felkaptam a fejem, az írónő ugyanis nem félt lerombolni a még meglévő illúzióinkat a tökéletes Bill-Sookie párossal kapcsolatban. Kis vámpír-halandó párunk az első oldalakat végigcivakodja, aztán cseppet sem jó hangulatbn, szakításközeli állapotban válnak el, Bill ugyanis üzleti útra indul. Ahonnan nem tér vissza. Sookie-nál egyszer csak megjelenik Eric és pereputtya, akik közlik vele, hogy szívszerelme eltűnt, tán meg is halt, ráadásul egy másik nő oldalán, miközben épp valami szupertitkos munkát végzett Louisiana vámpírkirálynőjének. Sookie szenved a megcsalástól, mégis Bill keresésére indul.

Útja Jacksonba vezet, ahova egy cseppet sem elhanyagolható vérfarkas kíséri el. Az előző rész, az Élőhalottak Dallasban kapcsán jegyeztem meg, hogy mennyire nem szeretném, ha ez a sorozat is hemzsegne a mindenféle alakváltóktól, vérizéktől, mesebeli lényektől, hát, itt aztán megkaptam a magamét. Van itt minden, koboldtól kezdve vérfarkason át az alakváltó baglyokig. Huh! Azt hiszem, kénytelen leszek beletörődni…

A szexi vérfarkas, Alcide persze nem kicsit kerül közel Sookie-hoz, hatalmas meglepetésre tehát itt is kezd kialakulni a már-már alapkövetelménynek számító vámpír-ember-vérfarkas szerelmi háromszög. Alcide nem csak arra kell, hogy megvédje Sookie-t, hanem hogy bejuttassa egy csak természetfölötti lények által látogatható klubba, a Holtak klubjába, ahol a telepata hölgyemény remélhetőleg megtudhat valamit Bill hollétéről. Itt aztán megismerkednek magával Mississippi vámpírkirályával, megtámadja őket néhány vérfarkas, előkerül egy karó, az alakváltókból pedig szó szerint kitör a vadállat. De legalább Sookie megtalálja hűtlen kedvesét.

Ahogy szaporodnak a sorozat kötetei, úgy bonyolódik a történet, úgy tágul az általunk és Sookie által megismert természetfeletti világ. Nem csak egyre több alakváltót, természetfölötti lényt ismerünk meg, a vámpírtársadalomról is egyre többet tudunk meg. Ahogy egyre tágul a körülötte lévő világ, úgy lesz Sookie is egyre érdekesebb. Már nem az az elveszett lányka, aki az elején volt, egyre erősebb, nem csak testileg -a vámpírvértől- hanem lelkileg is, kiáll magáért, ha kell, megvédi magát és akit szeret, ha kell, elküld a búsba bárkit. Közben pedig megőrzi azt a vidéki kiscsajos báját, ami nekem annyira tetszett, rácsodálkozik a nagyvárosra, a szépségszalonra, saját magára, a pasikra :)

Továbbra is tetszik a sorozat, kíváncsian várom a folytatást, nyilván nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, Bill és Sookie útjai még sokszor keresztezik egymást, de azt kell mondjam, én Alcide-nak drukkolok…

2010. február 19., péntek

Nick Hornby: Betoncsók

Nick Hornby új regényére annak ellenére vetettem rá magam a könyvtárban, hogy nem igazán keltette fel az érdeklődésem a történet. Őszintén szólva, inkább kicsit elriasztott, amikor olvastam, hogy a Betoncsók főszereplője egy tizenhat éves fiú. Huszonéves nőként úgy gondoltam, mi sem áll távolabb tőlem, mint egy idióta kamaszfiú vergődése. Mégis adtam neki egy esélyt, Hornby ugyanis ritkán okozott csalódást.

A Betoncsók története rém egyszerű, arról szól, mihez kezd magával egy tizenhat éves srác, amikor kiderül, hogy élete első barátnője babát vár. Sam tök átlagos londoni srác, iskolába jár, lóg a haverokkal, éjjel-nappal deszkázik, szobája pedig valóságos Tony Hawk-szentély. És, mint minden tizenhat évesnek, nem keveset jár az agya a szexen. Összejön Alicia-val, akivel különösebben nem szerelmesek egymásba, csak épp úgy hozta a véletlen, megtörténik, aminek történnie kell, aztán épp, amikor már szakítanának, kiderül, hogy a lány terhes. És meg akarja tartani a gyereket.

Az egész lehetne egy elrettentő tanmese arról, hogy látjátok, gyerekek, milyen könnyű egy perc alatt elcseszni az életeteket, de Hornby elég intelligens ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni egy ilyen, valóban eléggé elrontott helyzetből. Mert nem az az egyetlen forgatókönyv, hogy gyorsan fel kell nőni, össze kell házasodni, kulimunkát kell vállalni, és életed végéig keseregni, hogy mennyire elcseszted. Lehet másképp is. Csak mire erre a „másképp”-re rátalálnak a tizenéves szülők, addig meg kell vívni számos csatát elsősorban a saját szüleikkel, aztán az iskolával, a társadalmi előítéletekkel.

Sam története azért is pikáns, mert saját anyja is tizenhat évesen szülte őt, aztán hozzáment az apjához, évekig rossz házasságban élt, nem tanult tovább, és érthető módon folyton attól próbálja óvni fiát, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő. Sam úgy nő fel, hogy a legnagyobb kiszúrás, amit saját magával elkövethet, ha túl fiatalon lesz apa. Furcsa mód amikor kritikussá válik a helyzet, épp Sam anyja lesz az, aki nem engedi fiát idő előtt „felnőni” és betagozódni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy Sam otthon lakjon, leérettségizzen, főiskolára menjen.

Ezzel szemben Alicia középosztálybeli szülei a klasszikus „elcseszett út” felé terelgetnék a gyerekeket, ők nem látnak más kiutat, mint az együttélést, munkavállalást, beletörődést abba, hogy kudarcot vallottak. Hornby-nál még nem olvastam ilyen kritikát az angol társadalomban meglévő osztálykülönbségekkel kapcsolatban. Alicia társadalmilag és neveltetését illetően is fölötte áll Samnek, és ezt a lány szülei soha nem felejtik el kihangsúlyozni, az „alacsonyabbról jött” fiút hibáztatva a történtekért, mégis, krízishelyzetben egyértelmű, hogy Sam csóróbb, tanulatlanabb anyja az, aki képes felülkerekedni a történteken, és értelmesen viselkedni.

Nagyon jó könyv ez, és azt hiszem, nagyon fontos is, mindenki, aki így-úgy-amúgy érintett volt már ebben a témában, tudja, hogy mekkora társadalmi előítéletekkel kell szembenézniük a tinédzser szülőknek, hogy milyen kényszerpályákat kell bejárniuk, hogy milyen nehéz normális gyereket nevelni és normális életet élni, ha a társadalom rásüti egy tizenéves gyerekre, hogy kész, fiam, elcseszted, vége az életednek.

Az, hogy Hornby mindezt úgy adja elő, hogy azt bármely korosztály szívesen olvassa, csak hab a tortán. Soha nem volt túlságosan cizellált stílusa, de ez a könyv még a többinél is hétköznapibb, lazább stílusú, tényleg úgy képes szólni a tizenévesekhez, ahogy a tizenévesek beszélhetnek. És nagyon jól elkapja ezt a kamaszkori rajongás-izét, amikor az ember a szobája falán lévő bálványnak meséli el ügyes-bajos dolgait, és várja tőle a megoldást. A bálvány - esetünkben Tony Hawk - pedig segít. Hol egy életrajzból vett idézettel, hol a jövőbe röpítéssel álmunkban, hol csak azzal, hogy hallgat.

Hornby nagy erénye és azt hiszem, részben ez teszi őt annyira népszerűvé világszerte, hogy teljesen hétköznapi, mindenkit érintő témákról ír, valami olyan természetességgel, szeretettel, közvetlenséggel, ami igazából ritka. Vannak nála jobb írók, de kevesen vannak, akik hozzá hasonló nyíltsággal, mindenféle művészkedés, pátosz, erőltetés nélkül tudnak jó könyveket írni az élet leghétköznapibb kérdéseiről.


Korábbi kommentek:


2010. február 17., szerda

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2-3.

Mindannyiunknak vannak olyan napjaink, amikor a világ legszerencsétlenebb emberének érezzük magunkat. Nincs kedvünk felkelni, pláne bemenni dolgozni, pláne, ha amúgy is utáljuk a munkánkat, fáj a fejünk, fáj a hajunk, pattanás nő az orrunk hegyére, és leszalad a szem a kedvenc harisnyánkon. Nekem kicsit több ilyen napom van az átlagnál, de ez egyéni szoc problem :) Amikor mindehhez még hozzájön hogy nincs kaja a hűtőben, megsavanyodott a tej, és a macska is hisztis, na akkor kell valami olyan olvasmány, ami kiránt ebből a szarból és megnevettet. Sok-sok évig a Bridget Jones naplója volt az a könyv, amit újra meg újra elővettem ilyenkor, és mindig hatalmas elégtétellel állapítottam meg, hogy háháhá, van ám nálam nagyobb lúzer csaj ezen a világon! Mert legszebb öröm a káröröm, ugyebár. Hát még ha megnézzük a filmet is, ami azóta is a barátnős búfelejtős-sírós-nevetős lerészegedések kötelező eleme.

Tavaly nyár óta Bridget helyét átvette Stephanie Plum. (Legalábbis a könyvét, mivel film még nem készült belőle. Azt olvastam, hogy mostanság tervezik, Katherine Heigl-lel a főszerepben. Számomra totális mellélövésnek tűnik, de legyünk őszinték, Zellweger is annak tűnt… Ki tudja, akár még jó is lehet.)

Az elmúlt fél évben meg nem tudnám mondani, hányszor vettem elő, párszor végigolvastam, aztán csak bele-bele, ez azt hiszem, jó képet ad a mentális állapotomról, de ez a könyv tényleg újra meg újra ki képes húzni az ön- és közutálat mélységes bugyraiból, egészen egyszerűen azzal, hogy megnevettet. Mert hát lehet-e komolyan venni egy harmincas, mérsékelten okos, mérsékelten dekoratív, kétbalkezes csajszi próbálkozásait arra, hogy profi fejvadász legyen? Persze hogy nem!

Az első kaland óta eltelt hetek-hónapok során Stephanie kábé semmit sem tanult választott szakmájáról, nem is arat túl sok babért, még mindig folyton le van égve, amikor végre vesz egy kocsit, az elromlik, és persze továbbra is lépten-nyomon Joe Morellibe botlik. Hát még azután, hogy elvállalja Morelli unokatestvérének, Kenny Mancusonak az előkerítését, aki után a vonatozós olasz is nyomoz. Mancusot gyilkossággal vádolják, de közben lába kél huszonnégy koporsónak is, és feltűnik néhány kóbor testrész itt-ott. Kis fejvadászunk a saját szerencsétlenkedéseit tetézendő kap a nyakába egy kéretlen segítőtársat Mazur nagyi személyében, és egy megfélemlített temetkezési vállalkozót, koloncnak a nyakába.

Hülyére röhögtem magam azon a sok marhaságon, amiket Janet Evanovich kitalált. A postán feladott levágott pénisz, Mazur nagyi új hobbija, hogy virrasztásokra jár, majd ravatalozókból való kitiltása a sorozatos furcsa balesetek miatt, Stephanie apjának megingathatatlan rajongása a Nagy Kékség iránt, Morelli felbukkanásai a családi vacsorákon és Stephanie anyjának próbálkozásai, hogy összehozza a szinglilét ösvényein tévelygő lányát bárkivel, de tényleg bárkivel, felejthetetlen pillanatokkal ajándékoznak meg.

Miután felgöngyölített
e a Mancuso-ügyet és újra elküldte Morellit a búsba, Steph a harmadik kötetben egy minden eddiginél egyszerűbbnek tűnő, ám igencsak utálatos feladatra kényszerül. A Burg kedvenc fagyiárusát, az aranyos, kedves, hatvanéves Mo bácsit kell előkerítenie, aki egy pitiáner kis kihágás után elfelejtett megjelenni a bíróságon. Nyilvánvaló, hogy csak egy kis félreértés az egész, Stephanie mégis abban a pillanatban közutálatnak örvend, hogy először kezébe veszi az aktát. Amikor pedig egyszer csak elkezdenek hullani a drogdílerek, botcsinálta fejvadászunka vár a feladat, hogy kiderítse, lehet-e bármi összefüggés a drogos leszámolások és egy joviális öreg cukorkaárus között…

Mire leleplezik a rejtélyes gyilkost, és Mo bácsi ügye is megoldódik Steph és Morelli ismét csak lefutnak néhány kört együtt és egymás körül, no meg egy kutya elől, a vágyott pasi utáni kémkedés közben. Stephanie-nak társa is akad, az önkéntes fajvadásznak felcsapó egykori prosti, Lula személyében, aki a fejébe vette, hogy bebizonyítja, Ranger valójában rejtőzködő szuperhős. És lássuk be, aki, ha nagy ritkán is, de rá tudja venni Stephanie-t a futásra és az egészséges ételekre, az tényleg tud valamit.

Az idióta-csajos-lazítós kínálatból pillanatnyilag ez a sorozat a kedvencem, nagyon élveztem minden percét, szerettem szinte minden szereplőjét, felszabadultan röhögtem és néha kicsit izgultam rajta, főleg, amikor szegény Rexet akarták bántani. Jó lenne, ha megjelentetnék nálunk is a tizensok további részt, amire sajna kevés esélyt látok, de a remény hal meg utoljára. Addig is újra meg újra előveszem a meglévő hármat. Még jó, hogy megunhatatlanok.


2010. február 16., kedd

George R. R. Martin: Királyok csatája, Kardok vihara

Itt ül a monitor mellett az a majd’ háromezer oldalra rúgó töméntelen mennyiségű betű, három téglavaskos kötetben, az általam már bejárt út a George R. R. Martin-birodalomból. Aminek első kötetéről, a Trónok harcáról már okoskodtam kicsit – hát amolyan bölcsész-módra (aki egyébként nem vagyok), kultúrába-párhuzamokba rakosgatva magamnak és nektek ezt az írói bravúrt. Hát most hadd jöjjön elő belőlem a paraszt: ez egyszerűen beszarás!

Hogy valaki ennyire kíméletlenül „realista” marad a fantasy-kereten belül, na, ilyet még nem tapasztaltam! Mocsok egy dolog a háború, és ha egy birodalomban úgy teremnek a királyok, mint a gyom az elhanyagolt kertben, ha a nagybetűs HATALMI JÁTSZMA diktál mindent, és mindenki elindul vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt venni a másikon, (vagy csak nagyobb almába kíván harapni, mint eddig), főleg ha ébredeznek észak jeges csontfehér rémei, akkor ott bizony vérbe és lángba borul minden. A felégetett falvak menti csontcsupasz fákon varjaktépte holtak bokáznak, a maradékot elhajtják rabként, szolgaként szolgálni a vészt. „Jó” meg „rossz” elveszett értelmű szavak, mindenkinek vér tapad a kezéhez, kinek több, kinek kevesebb.

„Realizmust” írtam mert ez a szó áll legközelebb szerintem az írói attitűdhöz. Holott az események ilyetén ábrázolása épp nem történelmi realizmus. A valóságos középkori „háborúsdi” századokon át sokkal inkább az urak dolga volt. A római légiók kontra barbár hadak olykor százezres tömegeinek összecsapásai után néhány száz évvel, például a százéves háború alatt egy ezerfős lovagi sereg (kísérettel együtt!) már igen komoly haderőnek számított. Ha e sereg keresztülvonult a vidéken, persze felélte azt, de a szomszéd falvakba már csak a vonulásuk híre jutott el. (Gondold el – összesen egy gyorsvonatnyi ember vagy mondjuk egy metrónyi Fradi-drukker… leélhettél úgy egy egész életet, „szomszédutcabeli”, hogy nem jutott ki az efféle jóból...) Ráadásul a hadakozók sokkal jobban „vigyáztak” a jobbágyra, vagyontárgy volt ugyanis, a reménybeli szétosztható zsákmány „beszélő része”. Véresen keservesebb a puszta „középkorhű” ábrázolásnál Martin háborús közege, a modernebb korok totális háborúinak rémségei töltik meg a regényoldalakat középkorias köntösben, teremtve fojtó légkört, mocskolva mindent és mindenkit. Olyannyira, hogy olvasás-szüneteim merengéseikor, például forgalomszegény napokon munkába biciklizés közben ógva-mógva a félbehagyott-frissen olvasott részleten, párhuzamnak soha nem egy másik fantasy, vagy akár a Canterbury mesék ugrott be, hanem modern háborús szövegek – a Meztelenek és holtaktól a Piszkos tizenkettőig ez meg az, de a leggyakrabban a Kurázsi mama Brechttől.

A fojtó légkör a háború átkával vert világé – amely kíméletlen a szereplőkkel és az olvasóval. Mégsem lehet letenni a könyvet, talán azért, mert egyszer sem válik lihegő írói „perverzióvá” a testnedvekben tocsogás. Semmi öncél, csak valami elementáris írói következetesség a szereplők cselekedeteinek elfurcsulásában, ahogy „történik velük” avagy „csinálják” a háborús „létezést”. Nem számolom össze, hány szereplő él és létezik a nagy konspirátoroktól a „királyokon és királynőkön” át a számtalan „gyalogig” a történetben, de egyet se tudok mondani, akit ne „hagyna” az író az események által alakulni, hogy egyenként és személyre szabva „éljenek sorsot”a sorsfordító időkben.

Ennyi szereplővel tonnányi háttér-munka lehet mögötte, és teljes ívű koncepció. A cselekmény-vezetés barokkosan bonyolult, ráadásul rengeteg előre- és visszautalás lakik benne. Az apró írói tréfáktól a jövőbe mutató próféciákig Martin annyi réteget pakol egymásra, hogy olvasó legyen a talpán, aki észreveszi mindet. És az előlegzett tartalomnál – amit kattogó olvasó-aggyal gondoltam az első kötet alapján, hogy mi jöhet még – mindig több érkezett, eddig a sorozat űberelte a maga keltette várakozásokat. Három apró kiemelést teszek, igazolandó a mondókám, mintegy jellemezve az írói „módszert”. (spoilerveszély!)

Itt van mindjárt a Martin által teremtett vallási kultuszok sora. Az író úgy adagol több erős, koncepciózus vallást kötetről kötetre, úgy tárja fel, ráérősen illesztve a cselekményben a megfelelő helyre, hogy egy pillanatig sem nyomja el vele a történetet. Catelyn Stark „virrasztása” ott és akkor helyénvaló, ahol van, s miközben az író „megnyitja” nekünk a szereplőt, félelmein és aggodalmain át, mintegy mellékesen egy igazán részletes többistenhit is eszméletlen távlatokat kap, megvilágítást nyer – a maga összetett módján. Ugyanígy „nyer testet” észak régi Isteneinek kultusza többször, legutoljára Jon által, amikor végre újra találkozik a farkasával. Minimális „magyarázat”, „szövegelés” a kultuszokról, maximális cselekmény! Így épül fel egymás után minden vallás „valóságérzete” az olvasóban, annyira helyénvalók, ha valahol szóba kerülnek.

Más. Hallatlanul gonosz dolog ennek a szakadatlan hányódásnak kitenni Arya Starkot, de mennyi lehetőséget rejt! A kislány az egyik legmeggyötörtebb háború-tükör a könyvben, de az egyik legmorbidabb írói tréfa is vele kapcsolatos. Ugyanis miközben Harrenhallban, már Roose Bolton névtelen cselédjeként „bújkál” és ismerkedik meg annak Frey-származék apródjával, Elmarral, voltaképpen a saját „ígéretbeli” férjével beszél –  azzal, akinek az anyja, Catelyn ígérte, amikor megállapodott Walder Frey-jel az átkelés feltételeiről. Ennek fényében olvasva a következő párbeszédet...

„…Elmar egyedül üldögélt a lépcsőn.
- Mi a baj? – kérdezte Arya, amikor észrevette az arcán csillogó könnyeket.
- A hercegnőm – szipogott a fiú. – Aenys azt mondja, megbecstelenítettek bennünket. Madár érkezett az Ikrekből. Nemes atyám azt mondja, vagy feleségül veszek valaki mást, vagy septon leszek.
Egy ostoba hercegnő – gondolta Arya – emiatt aztán nem érdemes sírni.
- Lehet, hogy a fivéreim meghaltak – közölte a fiúval bizalmasan.
Elmar megvető pillantást vetett rá.
- Kit érdekelnek egy szolga fivérei?
Arya alig állta meg, hogy meg ne üsse ezért a mondatért.
- Remélem, hogy a hercegnőd meghal! – vetette oda neki, és elszaladt, mielőtt a fiú elkaphatta volna.”

...azt éreztem, hogy az írója egy istenverte zseni. Hiszen Arya itt a saját fejére kér halált…

A harmadik: Dany és az ő próféciái. A Porkastélyban történt epizód oly mértékig tele van oda- meg visszautalásokkal, hogy nincs értelme párat kiemelni belőle, nem idézem, mert oldalakat lehetne idemásolni. Viszont a Kardok viharában ennek csak egy csekély hányada nyert értelmet – pedig nyilván minden pillanatának jelentősége lesz. Várakozást kelt bennem a továbbiakra, mintegy horogként akadtak a szellemi „bőrőm alá” ezek az utalások – így nem ereszt el a sorozat. Többek közt ezért várom már nagyon a Varjak lakomáját, amit azért többen cincáltak általam renszeresen olvasott blogtársak. Ahogy olvastam, írónk még javában dolgozik a többi epizódon – fenének olvasok kortárs regényfolyamot, mondhatnám -, tehát ha a varjakon is túlleszünk, várhatunk évekig akár, és csak imádkozhatunk, hogy meg ne haljon az író, amíg be nem fejezi (mint pl. Robert Jordan, ugye…). Ezek után nem akarok jegyzetanyagból bértollnok által ekecsölt végebefejezést olvasni!

Pici kritikám azért van a végére. A Kardok viharában éreztem úgy először, hogy vannak-lesznek szereplőink, akik tűzön-vizen át életben maradnak, ha fenét eszik a fene, akkor is. Mintha kialakulófélben volna a nagy csapat a végecsatához (csak fantáziálok! bocsi…), ahonnan már nemigen hullik addig senki. Persze, az is lehet, hogy megint hagytam csőbe húzni magam…

U.i.: Amadeának igaza volt. Martin tudja tartani a színvonalat. :)


Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek:


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...