Jane Yolen: Csipkerózsa

Csipkerózsika története hosszú évszázadok óta az egyik legkedveltebb mese, amit gyerekek generációinak mesélnek a szüleik elalvás előtt. Ám nem mindig volt Csipkerózsa, az alvó királylány meséje Disney-kompatibilis tündérmese. Számtalan kegyetlenebbnél kegyetlenebb verzióját mesélték a hosszú évek alatt, s volt köztük nem egy, amiben a kannibalizmus, a szexuális erőszak, a gyerekbántalmazás nagyobb szerepet játszott, mint a jólfésült királyfi csókja. Ezek közé tartozott a francia Charles Perrault Csipkerózsa-története is, amelyet 1992-ben dolgozott át az amerikai gyerekkönyvszerző, Jane Yolen.

Yolen a Terri Windling által szerkesztett Tündérmesék sorozat számára írta meg a maga Csipkerózsa-változatát, melyben a klasszikus mesét egy mai történettel ötvözi, az elátkozott királylány történetét pedig a holokauszt borzalmai közé helyezi.

Becca, a zsidó származású fiatal amerikai nő legszebb gyerekkori emlékei közé tartoznak nagyanyja meséi az elátkozott Csipkerózsáról, a titokzatos álomról, amely az egész királyi udvart maga alá temette, és a királyfiról, aki átkelve a rózsabokrokon, csókjával felébresztette a királylányt. A nagymama ezt az egy mesét meséli, újra meg újra, ám míg nővérei már halálosan unják, Becca minden percét élvezi. Még akkor is, amikor felnőttként az idősek otthonában élő, magatehetetlen nagyanyja elárulja neki: ő volt Csipkerózsa, és megesketi unokáját, hogy megkeresi a mesebeli kastélyt.

Mindenki azt hiszi, a haldokló öregasszony elméje megbomlott, és csak kitalálta a mániákusan ismételgetett mesét, ám Beccát nem hagyja nyugodni a történet. A nagymama temetése után a holmijai közt talált titokzatos fotók és személyes iratok nyomába ered, hogy feltárja a fiatalon egy menekülttáborba érkező lengyel lány történetét, és családja származását. És talán, hogy megtalálja a mesebeli kastélyt és a herceget, sosem ismert nagyapját.

Kutatása Lengyelországba vezeti, ahol egy hajdan volt megsemmisítő tábor romjai közt egy olyan történet bontakozik ki előtte, amelyre még a legrosszabb álmaiban sem gondolt, és amelyek megmagyarázzák, miért nem beszélt soha a nagymama a múltjáról, miért titkolta vagy épp felejtette el szándékosan, miért burkolta a mesék jótékony homályába azt, ami felfoghatatlan, túlélhetetlen.

Míg a kötet elején a felnőtt Becca elbeszélését és a gyerekkori Csipkerózsa-mesét felváltva olvashatjuk, amint Becca rátalál a titokzatos kastélyra és a hercegre, aki korántsem az, akinek lennie kéne, az elbeszélés a herceg meséjévé válik, aki jóval szikárabban, minden mesei felhangtól megfosztva tárja elénk a háború idején történteket. S noha ezerszer olvastunk már megrázó vagy épp megrázónak szánt holokauszttörténeteket, mégis, Yolen képes arra, hogy egy réges-régi mese szimbolikáját használva mutasson újat ezen az ingoványos területen és érjen el valódi katarzist.

Cseppet sem hatásvadász, szívbemarkoló, iszonyatos történetet írt, ami önmagában mégis elsikkadna a számtalan háborús rémregény közt, ám Csipkerózsa meséjének eszközeivel elmesélve a modern meseátiratok egyik legmeghatározóbb darabjává válik. Ami a maga módján úgy tökéletes, ahogy van, mégis hagy egy halvány hiányérzetet maga után, mert a Csipkerózsa-mese és a háborús történet darabkái ugyan helyre kerülnek, minden szimbólum elnyeri valós jelentését, ám Becca nagyanyjának és családjának története így is homályos marad. Ha Yolen nem csak a tündérmese aktualizálását tartotta volna szem előtt, talán egy hosszabb és kerekebb regényt írhatott volna, amit aztán nem úgy teszünk le, hogy megtudtuk ugyan, ki volt a királylány, mégis azt érezzük, nem tudunk róla semmit.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: F. Nagy Piroska

Manga Shakespeare: Hamlet

Sajátos helyzetbe kerültem, kézbe véve Emma Vieceli Hamlet-mangáját. Egyfelől hatalmas örömmel fogadtam a magyarul megjelent mangákat anno, mivel a nyelvismeret hiánya addig sajátos „néma rajongásba” kényszerített. Hihetetlen élmény volt például kézbe venni az Akira gyűjteményes kiadásának köteteit, Timi egyik ihletett karácsonyi ajándékát; a szöveg értése nélkül is sütött az invenció a lapokról (elfoghatott az érzet, hogy mennyivel összetettebb, kifinomultabb ez a történet, mint amennyi az Akira animébe belefért…). Az Árnybíróval, meg a többi magyarul kiadott mangával-manhwával nekem azóta is „tart a karácsony”.

Másfelől nagyon szeretem Shakespeare-t. Csakhogy – nem tudom másképp mondani – más „olvasói énem” rajong a műveiért, mint „aki” a mangákat olvassa „ösztönösen visszafelé”. Hogy a kétféle befogadás között bennem szakadék tátong, csak most lett nyilvánvalóvá, hogy kézbe vettem ezt a kötetet. A dolog engem is meglepett, mondhatni az első sorból lestem, vajon képes-e ez a kis könyv hidat verni a szakadék fölé. Végül sikerült neki, de teherforgalmat még nem engednék át ezen a hídon…

Engem nemigen zavar, hogy az alkotója európai, attól még rajzolhat kiváló mangát; szerintem ahhoz sem kell japánnak születni (ártani persze nem árt), hogy jó szusit csináljon valaki… Emma Vieceli azért letett már egyet s mást az asztalra a műfajban: a Dragon Heir-t több dicséret érte, mint szidalom, s a mangaka beledolgozhatott a Princess Ai tribute-kötetébe is. Valahol az sem zavart, inkább kíváncsivá tett, hogy sódzso-t alkotó, (elsősorban a fiatal lányok kegyeit kereső) rajzoló kaparintotta meg a dán királyfi történetét, a saját eszemmel inkább egy szeinen (felnőtt férfiak „célcsoportjának” dolgozó) rajzolót kértem volna fel – de az, hogy a manga milyen irányzatban készül, nem határozza meg annak minőségét.

Persze tudni kell azt is: manga-formában kiadni Shakespeare klasszikusait csak itt, Európában tűnik szokatlan – mondhatnánk akár: szentségtörő - kalandnak. A manga hazájában nem műfaj, hanem önálló médium, életvezetési tanácsadók és szakácskönyvek ugyanúgy készülnek ebben a formában, ahogyan az általunk ismert irodalmi „zsánerek” mindegyike, a képes gyermekkönyvtől a horrorig. Híres európai „irodalmakkal” is szívesen játszanak a mangakák; ha történethű, ha meglehetősen „szabad feldolgozásban” is, de nem egy kultikus könyvünk lelt már manga-feldolgozást. És nemcsak a kalandos hősök, Monte Christo grófja, avagy Sherlock Holmes bújtak mangafigura-gúnyába, a Grimm fivérek mesehőseitől az Üvöltő szelek drámai szerelmeseiig számtalan „ismeretlen ismerősünk” járt így. A manga nemcsak önálló médium, hanem iparág is, épp ezért bárhonnan képes-kénytelen „alapanyagot” teremteni magának.

És bizony akadnak olyan szuverén alkotók, akik aztán az ismert történetek interpretálásakor jelentős többletet képesek hozzáadni az egyszer már elmesélthez. Hogy mást nem mondjak: Tezuka Osamu, a műfaj atyamestere által megalkotott Metropolis manga - még nyilvánvalóbban a belőle készült anime - nemcsak meglepően korrekt olvasata az eredeti mesei alaptörténetnek, nemcsak remek átértelmezése Fritz Lang filmjének; hanem tovább-bontja azokat a finom lélektani tartalmakat, amiket a történet látensen magában hordoz.

Ezt a „többletet” kerestem ebben a jövőbe (cyber-környezetbe) helyezett, egyébként erős koncepcióval figurákat teremtő, bátor panel-elrendezésű mangában – de nem ott találtam, ahol kerestem. Amit a legtöbb általam olvasott elemzés után immár én is a kötet alkotóinak szemére vetnék: ez a „cyberség” csak fityeg a történeten, sem képileg nem kap súlyt, sem a cselekményt nem hatja át – viszont ha megvalósulna, bizony hiteltelen lenne a kardozás, a személyes jelenlét kényszere, a követségbe utazás, és a megannyi általam úgy szeretett, kalandos shakespeare-i cselekményi fordulat. A cyber-kor őrült adat- és információáramlása, az inplantok és gépi elmék, minden igazi „környezeti követelmény” hiányzik rajzban és cselekményben. És itt térnék vissza az irányzat kérdésére: a sódzso-nak mindez alapból nem „anyanyelvi eszközkészlete”. Kár volt ebbe az irányba „továbbcsavarni” az interpretációt. Mert itt minimum a sónen, de inkább a  szeinen irányzat eszközeivel lehetett volna szabadon formálni a drámaanyagot – párbajoztatni avatárokat, fertőzni vírussal, bonyolódni küzdelmi rítusokba…

Viszont úgy elveszett volna a dráma-szöveg, a mívesen, mégis maian, közérthetően újrafordított, s ennek ellenére zsigeri mélységig ismerős dialógusok (Nádasdy Ádám remekel!); amikhez egyébként Vieceli párvonalas, apró jellegzetességekkel azonnal „jellemzett” karakterei piszok mód illenek. Igen, így kell Rosencrantzot, meg Guildensternt rajzolni, Claudius kopasz feje, a színészek kvázi nemtelensége, Polonius monoklija rajzi telitalálat, néhány vonalból a világ; és EZ maradéktalanul illik Shakespeare színi arculatához – az illúzió a Globe-ban sem teremtődött másként. Itt és így verődik a híd, amiről fentebb beszéltem.

Nem feltétlenül az kell adja a kötet értékét, hogy az eredeti olvasására provokál. Tény: az adaptáló alkotók igazi „jutalma” az a néhány ifjú ember lehet, aki a manga miatt olvassa el az eredetit. De szerintem elég, hogy ezt a remek mesét – akár ebben a formában – többen ismerik majd, mint annak előtte. Hogy Dánia sorsverte szülöttének tragédiája olyanokhoz is közel kerülhet, akik nem járnak színházba, és nem olvasnak drámaszöveget.

Végezetül (azért elsősorban manga/anime-ismerőknek) ajánlanék egy idevágó csemegét. Az Animaxon ment-megy a Slayers, a kis boszorkány című sorozat, amin időnként hallatlanul jókat kacarásztam (az animevilágnak nem a teteje, de nem is akar annak látszani…). Rajongók kanyarítottak belőle mangát: mi lenne, ha a Slayers hősi gárdájának az az eszement ötlet verne tanyát a fejében, hogy színre viszik a Hamletet – nagyon vicces…

Kiadó: Agave

A varázslótanonc

Meg sem kísérelem már követni, hogy hány ifjúsági fantasy-jellegű filmalkotás érkezik Hollywoodból, amelyek ugyanarra a varázslókölyök-mester-küldetés-csúnya ellenfél sémára épülnek. A Disney bombasztikusnak szánt A varázslótanonca is a sokszor látott-hallott-olvasott történetet meséli újra, ezúttal Merlint és követőit állítva középpontba. Merlin, a valaha élt legnagyobb varázsló és az ő három legnagyobb tanítványa – Balthazar, Veronica és Maxim Horvath – voltak hivatottak megóvni a világot a gonosz Morgana le Fay ármányaitól. Azonban a három tanítvány közé éket vert a szerelem. Balthazar és Veronica egymásra találtak, a szerencsétlen harmadik, Horvath pedig csalódottságában Morgana mellé állt. Kezdetét vette hát a varázslók háborúja, melynek során Merlin meghalt, Veronica feláldozta magát, hogy csapdába ejtse Morganát, Balthazar pedig hosszas keresés után leszámolt az összes morganiánussal, és több mint ezer éven át járta a világot, hogy megtalálja az első merliniánust, akinek az eljövetelét megjövendölték, és aki az egyetlen, aki képes lehet végleg legyőzni a nagy hatalmú Morganát.

Hol máshol találná meg a kis kiválasztottat, mint napjaink New Yorkjában? A nagy alma amúgy is csupa fura szerzet gyűjtőhelye, az sem tűnik fel hát senkinek, ha néhány ódivatúan öltözött varázsló kezd el garázdálkodni a városban. A világ megmentése meg természetes, hogy egy lúzer amerikai diák kezébe kell kerüljön, különben nem lenne a film eléggé hollywoodi. A reménybeli nagy varázsló igazi hülyegyerek, elborult agyú fizika szakos egyetemista, akit semmi más nem érdekel, mint a tudomány és a Tesla-spirálokkal folytatott kísérletei. Illetve majdnem semmi, mert egy szőke rádiós szépség azért felkelti az érdeklődését, kár hogy a lány tíz évesen már egyszer tanúja volt, hogyan csinált magából komplett hülyét a két varázsló segítségével. A srác a múltbéli trauma miatt is, meg mert ő a tudomány embere, egyáltalán nem kérne ebből az egész varázslósdiból, de akit egyszer kiválasztottak, az nem szabadul olyan könnyen a feladatától.

Elindul hát a kiképzés, melynek során az átlagosnál is átlagosabb egyetemistából a leghatalmasabb mágus kéne váljon. A műfajban megszokott irtózatos nagy bénázások során át, fél New Yorkot lebontva, többször hülyét csinálva magából, de a srác csak megtanulja, hogyan váljon varázslóvá, és nyilván nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy a végén még a gonosz Morgana is megjárja. Persze azért minden szál nem varródik el, hiszen a folytatásoknak is nyitva kell hagyni az utat, kár, hogy az eredmények fényében nem lesz rájuk szükség.

Abszolút tucatdarabbal van dolgunk, amit egyvalami emeli az átlag fölé, a jókor és jól használt humor. Nagyjából az egész filmet végig lehet röhögni – amolyan térdcsapkodós módon – és csak néha érezzük azt, hogy kínos erőlködést látnánk. Szomorú, de az utóbbi évek ifjúsági fantasy termése alapján ez már eredmény. A poénok fő forrása természetesen a főszereplőt játszó Jay Baruchel, aki itt is hozza a tőle megszokott lúzert, de azt legalább annyira jól csinálja, hogy simán bevesszük és röhögünk rajta. Vele egyenrangú komikus alakítást nyújt a Horvath idióta celebmágus segédjét játszó Toby Kebbell, akinek a feltűnései feledtetik, hogy szegény Alfred Molinát milyen méltatlan szerepbe kényszerítették, mint sötét oldalra átpártolt varázslót. Aki viszont megbocsáthatatlan mellényúlás, és egy személyben képes az egyébként jó filmélményt gyenge közepessé lefokozni, az Nicholas Cage, mint a mentor varázsló, Balthazar Blake. Nem is tudom, mikor láttam Cage-et utoljára értékelhető szerepben, de már évek óta mintha ugyanazzal az egy arckifejezéssel játszaná a bénábbnál bénább sablonszerepeit, ráadásul egyre röhejesebben néz ki a lobogó bőrkabátjával és a zsíros hajával.

Van azonban egy jelenet, ami egy az egyben menti a filmet, és felülírja minden nyafogásomat Nic Cage-ről, feledteti a forgatókönyv gyengeségeit, a szájbarágós tanulságokat és a rémesen iskolás történelemmesélést, ez pedig a Disney-féle Fantázia A varázslóinas című epizódjának megidézése. Gyakorlatilag egy az egyben átemelték a Mickey egeres kisfilmet, ami ez esetben nem baj, ami ennyire jó, azon inkább ne változtassanak, úgyis csak elrontanák. A varázslótanonc és a felmosórongy mágikus összecsapásán könnyesre kacagtam magam a moziban. Azt hiszem mindent elmond a filmről, hogy a legjobb jelenete ennek a hetven évvel ezelőtti kisfilmnek az újrája.

Korábbi kommentek:

Baráth Katalin: A fekete zongora

Dávid Veron neve mára fogalommá vált az internetet gyakran böngésző magyar könyvrajongók körében. Tavaly bukkant fel először, egy csúnyácska, vékonyka, magánkiadásban megjelent könyv lapjain, amit lelkes olvasók küldözgettek egymásnak az ország egyik végéből a másikba, majd az a pár példány is elfogyott, és a szerencsés keveseken kívül, úgy tűnt, a nagy többségnek le kell mondania arról, hogy megismerje az ókanizsai könyvárus kisasszony kalandjait. Lett ugyan neki blogja, ahol maga írta történeteivel szórakoztatta rajongóit, ám a könyv mégis csak könyv, és mivel az írónő, Baráth Katalin jövendőbeli olvasói idegeit szem előtt tartva, a későbbi történetekben nem meséli el az Ókanizsán történteket, a kíváncsiság tovább burjánzott. Aztán jött a hír, hogy mindenki kedvenc krimikiadója, az Agave az idei Könyvhétre megjelenteti A fekete zongorát, méghozzá kibővített, átszerkesztett változatban, két novellával kiegészítve, és ami szintén nem utolsó szempont, tetszetős külsővel.

Már önmagában az előtörténet megmelengeti az ember szívét, igazi „kis magyar sikertörténet” Baráth Katalin könyvéé, sajnos ritkán látni ilyet. A könyvet kézbe venni is élmény, a kiadó most is remek munkát végzett, a borító szépséges, a hangulata máris régvolt korokat idéz, kinyitva pedig újabb kellemes meglepetés érte a közönséget: az Agavétől megszokott ajánlások közé ezúttal az első kiadást olvasó és méltató bloggerek írásaiból került be néhány. Volt is öröm az olvasók között és nem véletlenül: szép és kedves gesztus mind az írónőtől, mind a kiadótól, hogy azoknak az ajánlásával reklámozzák a könyvet, akik oly sokat tettek a maguk eszközeivel azért, hogy terjedjen a híre. Ennyi kellemes meglepetés és szemgyönyörködtetés után, az előzetes kritikákat olvasva, az elvárás a könyvvel szemben igen magas. Kicsit tartottam is tőle, hogy a fenenagy lelkesedés után hogy fog tetszeni a regény. Nem kellett csalódnom!

Az 1900-as évek elejének poros kisvárosában, Ókanizsán mintha megállt volna az idő. Az új vívmányok ide nem értek el, sem elektromosság, sem kövezett utak, sem automobilok nincsenek, a városka, miképp a lakói is, mintha a tizenkilencedik században ragadtak volna, a „boldog békeidőkben”, amikor egy vidéki város nyugalmát semmi nem zavarhatja meg. Itt él Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony, aki ahelyett, hogy anyja kedvére téve végre férjhez menne - hiszen már huszonhárom éves! -, állást vállal, minden férfit elriaszt maga mellől, az irodalom a mindene, ráadásul titokban saját regényén dolgozik. Épp Armand és Josephine történetét szőné tovább, amikor bezuhan az üzletbe a bolond Vili, késsel a hátában és hirtelen nem csak Veron, hanem az egész város élete felfordul.

Ókanizsán emberemlékezet óta nem történt gyilkosság, így a helyi nyomozókülönítmény - a rendőrfőnök, a doktor és a kotnyeles Veron - csak találgat, közben beindul a városi pletykagépezet, és persze mindenkinek van gyanúsítottja. Az első áldozatot újabbak követik, a nyomozók megsegítésére pedig Szabadkáról érkezik kackiás bajszú huszártiszt, aki az eladósorban lévő lányok mamáin kívül kivételesen Veron érdeklődését is felkelti. Ám egészen addig, amíg elő nem kerül az első áldozat zsebéből a rejtélyes Ady-vers, A fekete zongora, még huszáros segítséggel is egy helyben toporognak.

Egy vérbeli irodalomrajongónak mi lehetne izgalmasabb, mint egy olyan nyomozás, amiben egy vers, méghozzá kora legnagyobb költőjének és Veron személyes kedvencének verse a kulcs? Az eladókisasszony lelkesedése, valljuk be, határtalan, és bármilyen tragikus halálesetek követik is egymást, az olvasó remekül szórakozik azon, hogy Veron mennyire élvezi ezt az irodalmi nyomozást. Amibe besegít a gyilkosság után megsokszorozódott létszámú városi olvasókör és a tiszteletreméltó Veritas nővér. A vers megfejtésével próbálkozó Veron és Veritas nővér kettőse szellemes fricska azoknak a hozzám hasonló olvasóknak, akik hajlamosak egy regény, egy vers, egy színdarab dinamikáját minduntalan ráaggatni a környezetükben történtekre. Persze Baráth Katalin itt is tartogat meglepetéseket, amikor már azt hinnénk, a megoldás a kezünkben, akkor csavar a történeten, na nem túl nagyot, nem a ma divatos „minden másképp volt” svédcsavarral él, csak épp megmutatja, hogy nem minden az, aminek látszik. Okos és fordulatos krimivel van dolgunk, gyakorlatlan krimiolvasóként én nem találtam ki, ki a gyilkos, persze lehet, hogy nálam rutinosabbak simán átlátnak a trükkökön.

Ám nem is ez a lényeg. A könyv igazi erőssége a hangulata, az a kis világ, amit Baráth Katalin megteremtett. Kicsit poros, kicsit álmos, kicsit ódivatú, mégis nagyon szeretnivaló, az összes szereplőjével együtt. A kisváros a maga furcsa lakóival, a betegesen féltékeny rendőrkapitánnyal, a kedves doktorral és pletykás nejével, a szigorú plébánossal, írószerboltjaival, a Nagyvendéglővel és szabadszájú pincérnőjével, a Veronnal örökösen konkuráló, szintén írói ambíciókat dédelgető szépséges Lénával és a vasútállomáson örökké külföldiekre vadászó állomásfőnöknével olyan hely, amelynek hétköznapjairól sokat és szívesen olvasnék még, krimi ide vagy oda. Egyelőre nem tudhatom, óhajom teljesül-e, hiszen Veron Pesten folytatja irodalmi és bűnügyi kalandozásait - legalábbis blogján erről tudósít. Hogy a készülő folytatásokban Baráth Katalin írónő visszaviszi-e hősét a bájos Ókanizsára, az még a jövő zenéje. Ám bármerre is folytatódjanak kalandjai, biztos vagyok benne, hogy Veron mindenhol képes lesz az események közepébe csöppenni, nem kell attól félnünk, hogy elkerülik őt a kalandok. Én minden esetre tűkön ülve várom a folytatást.

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

George Eliot: Büszkeség és ártatlanság

George Eliot egyik leghíresebb regénye, a The Mill on the Floss magyarul már többször megjelent A vízimalom címen, a Lazi Kiadó azonban most új címen, a romantikus regényeik sorába illeszkedő köntösben adta ki újra. A regényt ismerők számára a döntés furcsának tűnhet, ám nem teljes egészében a kiadó okolható érte, a regényből készült 1997-es BBC-filmváltozatot hozta be kis hazánkba ezen a címen a forgalmazó, ezután pedig érthető, hogy a könyvkiadó a film címét adta az új kiadásnak. Ennek ellenére sajnos azt kell mondjam, öngólt is lőhetnek vele, mert erről a címről szinte mindenki Jane Austen és követőinek világára asszociál, márpedig George Eliotot fényévek választják el a romantikus lányregényektől. Félő, hogy a köntös és a cím miatt épp azok nem fogják levenni a könyvet a polcról, akik igazán értékelnék, akik meg leveszik – mert biztos olyan, mint a többi angol romantikus – azok könnyen csalódhatnak.

A Büszkeség és ártatlanság egy testvérpár, Maggie és Tom Tulliver története, idilli gyerekkoruké, családi tragédiákkal tarkított kamaszkoruké, és felnőttkori elhidegülésüké. Maggie és Tom a kis angol kereskedőváros, St. Ogg’s mellett fekvő dorclote-i malom tulajdonosának gyermekei. A Floss folyó partján lévő malom és a családi kúria annyi angol regényhez hasonlóan itt is mintha saját személyiséget kapna, a családi büszkeség megtestesítőjévé válik, amíg birtokolják, a malom ad tartást a családnak, amint elvesztik, a malom válik az elveszett idill jelképévé. A testvérek gyerekként imádják egymást, különösen Maggie csüng egyszerre félelemmel és szeretettel bátyján, a család kis kedvencén.

Tom apja reménységeként nő fel, az egyszerű gazda lehetőségeit meghaladva próbálja iskoláztatni fiát, hogy az többre vigye, mint ő, hogy befogadja az előkelő társaság, hogy a család hírnevét öregbítse. Tom azonban cseppet sem kivételes képességű gyerek, nem fűlik a foga a tanuláshoz, nem akarja sokra vinni, bőven megelégedne azzal, ha a malomban élhetné le életét, gondtalanul vadászgatva kopói hadával. Nem úgy húga, Maggie, aki lány létére túlságosan okos, túl nyitott, érdeklődő, a család kis fekete báránya. Bár apja imádja, anyja és annak nővérei nem győzik hangsúlyozni Maggie hibáit. Túl barna a bőre, túl fekete és sűrű a haja, túlságosan vakmerő, ahelyett, hogy békésen kézimunkázná át a délutánokat, ahogy egy rendes lányhoz illik, ő a szabadban futkározik, összesározza magát, és nem átall olvasni sem, lány létére. Később, a családra zuhanó szerencsétlenségek idején sem ájul el és bízza magát mások – bátyja, nagynénjei – gondoskodására, ahogy az elvárható, hanem saját kezébe akarja venni élete irányítását. Szegény Maggie, jócskán megelőzte korát függetlenségre való hajlamával.

Tom és Maggie gyerekkorának túl hamar véget vet az apa üzleti érzékének teljes hiánya és pörösködésre való hajlama, s miután elveszt egy újabb pert, elveszti a malmot is, és a család a csőd szélére kerül. Elárverezik mindenüket, az apa a legádázabb ellensége alkalmazottjaként kénytelen tovább dolgozni, a még csak tizenöt éves Tom munkába áll, hogy a család adósságát csökkentse. Pár év múltán elveszítik apjukat is, és míg Tom és anyja elfogadja  a rokonok támogatását, Maggie a várostól távol vállal állást.

Mikor immár felnőtt nőként hazaérkezik, a viszontlátás örömét megkeseríti a Tom és közte felbonthatatlanul meglévő ellentét, mégpedig Maggie és a család ellenségének fia közti vonzalom miatt, amit bár maga mögött hagyott, el nem felejtett. Maggie és Philip kapcsolata az egész rokonság és az egész város életét felbolygatja, ám koránt sem annyira, mint egy másik vonzalom, ami végül minden balszerencsénél nagyobb csapást mér  a családra. Maggie az érzelmei és a becsületről alkotott elképzelései kereszttüzébe kerül, döntései következményeképp pedig minden addiginál nehezebb helyzetbe sodorja magát. A legjobb szándékok vezetik, mégis a lehető legrosszabbat cselekszi.

Maggie igazi tragikus hősnő, aki rendkívüli lánykából lesz nem kevésbé rendkívüli fiatal nő, azonban körülményei, társadalmi helyzete, és a kor, amelybe született, arra kárhoztatják, hogy újra meg újra elbukjon. Hatalmas kettősség feszül benne: egyfelől nem tudja elfogadni a korlátokat, melyek közé be akarják szorítani, lázad, menekül előlük; másfelől jó szándékú és hiányzik belőle az az önzés, ami a saját boldogulását a szerettei érdekei elé helyezné. Hiányzik belőle minden, amit a korabeli társadalom egy nőben értéknek tart, azonban van benne természetes jó szándék és igazságérzet.

Nem úgy Tomban, aki igazán ellenszenves és korlátolt felnőtté válik. Az a fajta ember ő, akit a megpróbáltatások megkeserítenek, és képtelenné tesznek mindenfajta emberi gesztusra. Csak a kötelesség és a bosszú élteti, a család becsületének és apja emlékének ápolása közben észre sem veszi, hogy mindaz, amiben hisz, semmit nem ér, ha nincs mellette szerető család. Mégis Tom az, aki sikert ér el, akit a társaság csodál, akit a nagynénik és nagybácsik elismernek.

Miközben Eliot a két testvér történetéről mesél, lefest egy kort, egy társadalmat, amit nagyon is jól ismert, ami őt magát is oly sokszor és sokféleképpen kitaszította, megtagadta botrányos élete miatt. Egy társadalmat, amiben a látszat mindenek felett áll, amelyben egy hölgynek illik sápatagnak lenni és elájulni bármilyen kis megpróbáltatástól, amelyben a családtagok segítik egymást, de minden teázás alkalmával egymás orra alá dörgölik, hogy ki mennyi terhet vállal a másikért, és ki mennyit szán a végrendeletében családtagjai megsegítésére. A mindig mindent jobban tudó és mindenbe beleszóló nagynénik időszaka ez, amikor egy maroknyi unatkozó, házsártos vénasszony pletykás nyelve döntött sorsok felett, amikor egy ferde pillantás, vagy egy túlságosan kacéran pöndörödő hajtincs elég volt ahhoz, hogy valakit egy életre megbélyegezzenek.

Bár Maggie és Tom története szívbemarkoló, fordulatos és rendkívül jól megírt tragédia, a kötet igazi erénye Eliot vitriolos társadalomkritikája, kiszólásai az olvasók felé, melyekben maró gúnnyal és szarkasztikus humorral ecseteli a szereplők és a kor szokásait, nem hagyva kétséget afelől, hogy a maga módján mindenkiről megvan a véleménye. Ezek a részek emelik a könyvet messze a romantikus lányregények fölé, nem véletlenül írta róla Virginia Woolf, hogy minden tökéletlensége ellenére egyike annak a néhány angol regénynek, amely felnőttek számára íródott.

Kiadó: Lazi

Fordította: Szinnai Tivadar

 

Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett

Kedvenc antikvárius betörőm, Bernie Rhodenbarr ezúttal a New York-i Paddington hotelban tölt néhány eseménydús napot. Hogy miért költözne be egy hotelba, ami alig pár sarokra van a lakásától? Hát hogy ellopjon valamit, mi másért. A Paddington hotel állandó lakója ugyanis egy irodalmi ügynök, Anthea Landau, akinek a birtokában olyasmi van, amiért minden valamire való amerikai gyűjtő ölni tudna: a legendás Senki gyermekét író Gulliver Fairborn levelezése. A magánéletét mániákusan óvó író, akinek könyve generációk alapélménye volt, évtizedeken át vetette lila papírra az ügynökének írt leveleket, melyeket a hölgy most a  Sotheby’s-nél készül elárvereztetni. Bernie azonban megismerkedik egy vonzó fiatal nővel, aki rábeszéli, hogy lopja el a leveleket, persze kizárólag azért, hogy azok aztán visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.

A nő vonzerejének és saját Gulliver Fairborn iránti rajongásának köszönhetően köt ki Bernie a Paddingtonban, ahol minden szobához plüss Paddington macit adnak, festett hajú állástalan színészek a recepciósok, és ahol jó néhány régi ismerős kedves ismerőse rendelkezik még szobával. Minden adott tehát egy újabb hamisítatlan Bernie-féle balul sikerült betöréshez. Miután az irodalmi ügynököt megölték, a leveleknek lába kélt, Bernie pedig a tűzlépcsőn kényszerült menekülni, hogy út közben azért szert tegyen pár értékes ékszerre, felismerik, és hol máshol kötne ki, mint egy cellában.

Ahogy az lenni szokott, a szabadlábra helyezést követően veszi kezdetét az igazi kaland, Bernie nyomozása. Amiben ezúttal szerepet kap egy rejtőzködő író, az ő titokzatos exbarátnője, a legnagyobb szakértője, a legelszántabb gyűjtője, a régi ismerős Martin Gilmartin, egy rivális ékszertolvaj és Bernie új barátja, aki lelkesen segít be az antikváriumban és osztja meg vele irodalom iránti rajongását. A főszereplő azonban egy halom lila papír és egy könyv, a Senki gyermeke.

Noha a krimiszál még a szokásosnál is zavarosabb és Block most már tényleg úgy csűri-csavarja  a történetet, hogy szerintem ő maga sem érti a végét, a folyamatos Zabhegyező- és Salinger-utalások miatt egyszerűen imádtam olvasni ezt a könyvet. Megkockáztatom, hogy ezt a részt azok fogják igazán élvezni, akik ismerik Salingert, és ha nem is olvasták, de hallottak már a Zabhegyezőről (van egyáltalán bárki, aki nem?) - és nem árt, ha tudják, miből kovácsolt magának életművet Joyce Maynard -, ők viszont nagyon. Block el sem titkolhatná rajongását Salinger iránt, miközben jóízűen gúnyolja ki a Zabhegyezőt évtizedek óta körülvevő szinte vallásos hódolatot azzal, hogy a könyvben nagyjából három oldalanként elmondja valaki, mekkora hatással volt az életére a Senki gyermeke.

A sorozat harmadik részétől kezdve Block minden részt telipakolt kulturális utalásokkal, sorra vette kedvenc íróit, színészeit, festőit, plusz a baseballkártya gyűjteményét, de egyszer sem lubickolt ilyen önfeledten, mint itt. Míg az előző rész, A betörő, akit temetni veszélyes a krimi műfajával játszadozott, és hemzsegett az intertextualitástól, Block itt egy létező regényre nagyon hasonlító elképzelt regényt emel be egy az egyben a cselekménybe, és teszi meg főszereplővé. El tudom képzelni, hogy nagyon élvezte írni, én pedig nagyon élveztem olvasni.

Kicsit azért keserű szájízzel tettem le, mert simán ez lehetett volna a kedvencem a sorozatból, ha nem szúrja így el a végét. Anélkül, hogy lelőném a poént, annyit elmondok, hogy nem először érzem azt Blocknál, hogy írja, írja a cselekményt, aztán amikor a végére ér, rájön, hogy annyira megszerette a szereplőit, hogy senkit nem akar bűnössé tenni, ezért hirtelen behoz egy olyan szálat, aminek addig híre-hamva sem volt, és rábök, hogy na, az a megoldás. Így aztán esélyünk sincs követni őt, ami néha jól sül el, néha meg nem. Most éppen nem. Kár érte, mert egészen a legvégéig tényleg nagyon jó volt.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Guillaume Musso: És azután...

Három évvel azután, hogy Szerelem életre-halálra címmel megjelent magyarul is Guillaume Musso első regénye, az Ulpius-Ház újra piacra dobta a francia szerző sikerkönyvét, immár a francia eredetihez (Et apres…) jobban illeszkedő És azután… címen. A fülszöveg és a „francia Coelho” szlogen ezoterikus kalandozásokat és nagy tanulságokat ígér, ám aki ezek miatt veszi kézbe a könyvet, csalódni fog. Musso könyve érdekes és élvezetes szerelmi történet, semmi több.

Nathan del Amico híres és gazdag sztárügyvéd New Yorkban, fényes karrierrel és tönkrement házassággal a háta mögött. Igazi „self made man”, akit takarítónőként dolgozó bevándorló édesanyja álmai és jó adag bizonyítási vágya vezetett az ügyvédi pályára, és aki még sikerei csúcsán sem tudta levetkőzni örökös bizonyítási kényszerét. Éjjel-nappal dolgozik, nem érdeklik az emberek, nem fogja fel, hogy a házassága is  a munkamániájának köszönhetően ment tönkre, hiába küld teste vészjelzéseket, hiába szereti még mindig elvált feleségét, hiába akar több időt tölteni kislányával, nem tud leállni, egészen addig, amíg meg nem keresi a titokzatos orvos, Garrett Goodrich, akiről kiderül, hogy afféle túlvilági hírnökként az a dolga, hogy megkönnyítse a távozást azoknak, akikre hamarosan halál vár.

Nathan a kezdeti kételkedés után persze bepánikol, és mindent maga mögött hagyva rohan, hogy a kevéske időt, ami még kijutott neki, a szeretteivel töltse. Keresztülutazza az Államokat, hogy kibéküljön feleségével, felnyalábolja kislányát, hogy vele töltse a karácsonyi szünetet, még egyszerre csodált és gyűlölt apósával is kibékül, csak hogy békében hagyja maga mögött a dolgokat. Tipikus példája ő azoknak a sikerembereknek, akik csak akkor fedezik fel az élet igazi értékeit, amikor látszólag már késő. Miközben Nathan igyekszik elrendezni, jóvátenni mindent, és meggondolatlan áldozatokat hoz azok nyugalmáért, akiket szeret, a főszereplők emlékezéseiből kibomlik egy rég elfeledett történet, a nyolcéves Nathané, aki, hogy kis barátnőjét mentse, beugrott érte a jeges tóba, és a klinikai halál állapotából tért vissza. Hogy hogyan tért vissza, és hogy úszta meg maradandó károsodás nélkül, az az őt ápoló orvos számára is rejtély. S amikor már úgy tűnne, hogy mindegy, hogy a halál úgyis hamarosan elragadja, akkor érti meg Nathan, hogy miért kellett akkor visszafordulnia, s hogy mi a feladata az életben.

Musso könyve az ezerszer olvasott tanulságot szajkózza az élet igazi értékeiről, arról, hogy a gazdagság, a karrier, a siker eltörpül a másokról való gondoskodás, a családi értékek, a szeretet fontossága mellett. Nehéz ezekről úgy írni, hogy az író ne váljon nevetségessé, vagy ne csússzon át az életvezetési tanácsadó könyvek terepére, néha itt is rezeg a léc, a fejezetek elején található idézetek például, melyek a tanulságot hivatottak erősíteni, nyugodtan kimaradhattak volna, de Musso még épp hogy belül marad azon a határon, ami az ártalmatlan, élvezhető fikciót elválasztja a Coelho-féle küldetéses izéktől. Mindenekelőtt szerelmi történetet olvasunk, csipetnyi természetfeletti szállal, könnyen fogyasztható megvalósítással. Nem szépirodalom, de nem is ezoterikus tanmese, hanem egy jól megírt, korrekten összerakott lektűr. Igazi hollywoodi történet, franciás érzékenységgel megírva, még épp innen a giccshatáron.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Korábbi kommentek: