2008. július 22., kedd

Éjszakai őrség

Amikor először láttam a filmet, a meglepetés erejével ért. Premier előtt láttuk – nem gondolom, hogy e nélkül rá tudtam volna venni erre a mozira Timit. Volt egy kis előzetes szájízem, hogy akciófilm gyanánt mit rak oda elénk az orosz filmipar – na, ezt az első fél óra úgy elmosta, ahogy azt kell. Valami egészen szokatlan, de működő képi-trükki világ, a történet a maga „jó és rossz, sötét és fény” szokásos leosztása ellenére is szellemes. Szóval kellemes csalódás volt, meg is szereztük némi után-kóstolgatás céljára a dvd-t. Hogy miért érdekes mindez így, néhány évvel utána? Mert a film alapjául szolgáló regény-tetralógiát kiadták itthon és – némi késéssel ugyan – végre elolvashattam.  
 
Előbb azonban nézzük a filmet. A fény és sötétség erői tűzszünetet kötöttek, és ezt a tűzszünetet az Őrségek ellenőrzik. Az Éjszakai Őrség, a Fénypártiak ellenőrzik az éjszaka lényeit, a Setétek tevékenységét. Az első néhány jelenetben egy boszi „áldásos” tevékenységébe nyerünk bepillantást, majd látjuk, hogy ügyfele - főhősünk, Anton Gorogyeckij – hogyan ismerkedik meg az Éjszakai Őrséggel. Évek telnek el, Anton az őrség tagjaként egy engedély nélkül vadászó vámpírpár nyomában járva szövevényes ügybe keveredik, egyszerre kéne megóvnia a vámpírok áldozatát, egy kisfiút, és feloldania egy ismeretlen fiatal nő átkát. Mindezt a prófécia árnyékában, miszerint eljöve ama másféle, aki hatalmas lesz, és felborítja az egyensúlyt.
 
A megteremtett miliő emeli ezt a filmet a zsáner filmjei fölé, és ez nagyrészt a rendezőnek, Timur Bekmambetovnak köszönhető – a fickó a kritikusok szerint épp most bizonyított nyugaton, a Wanted-del -, a hangulat a képek karcosra szűrőzött színei által, a vágás aprólékos „gegjei” által teljesen egyedi, egységes, és teljesen a forgatókönyv szolgálatában áll. A színészi játék folyamatosan a hollywoodi átlag fölötti, orosz színészekről lévén szó, a színészválasztást nem elemezném, egy-két arc volt csak ismerős. Kockáról kockára ki van találva a film, de ezt így, többszöri nézés után írom, először az ember gyereke az ilyet csak élvezi, nem a „hogyan is csinálta meg a filmes” kérdésén töpreng. Kicsit talán igazságtalan lenne azt írni, hogy gothic vagy mistyc thriller műfajban nem született ennyire korrekt munka nyugaton, de például a Constantine-t (amit azért bűnös élvezettel kedvelek) simán lenyomja.
 
A könyv felütésekor aztán örömmel látom, hogy a film – a prológust leszámítva - milyen hűen követi a forrását. Persze aztán eltér itt-ott, egyszerűbb, hogy mást ne mondjak, a „főjó” és főgonosz a könyvben csak mintegy az erők „önkormányzati vezetői”. A könyvhöz képest a filmbe bekerült egy személyes érintettség-szál is – szerintem teljesen feleslegesen -, ami helyett Lukjanyenko regényében értelemszerűen sokkal összetettebb, ányaltabb maga a világ, kerek egész „párhuzamos univerzum”, „Moszkva alatti Moszkva”, az ilyet szeretjük, ugye. Aztán az olvasás közben a film története a könyv egyharmadáig ér, a könyvben található első történet adja a film teljes anyagát, pedig a java csak eztán jön. A történetet nem mesélném el, mert fordulataiban is jó, ráadásul nem viszi túlzásba az emberiség-megmentést sem, valahol megmarad a maga „problémaszintjén”. Igazi „urban fantasy”, élvezet olvasni, bárkinek szívesen ajánlom.
 
A folytatást, a Nappali Őrséget is olvastam, de nem mennék bele most, hiszen az e címen készült filmet még nem sikerült látni. Persze nagy kérdés, mit és honnan folytat a film, a fentiek okán. Az első könyv második történetét? A második könyvből merít? Vagy kreálódott önálló folytatás, mint például a Bourne szériában? Ígérem, visszatérek még a témára.
 
Amit ide szőnék még: igazi szürete van a scifi és fantasy-kedvelőknek manapság. Agave ugye, meg Delta Vision, az Ulpius is kidobott egy-egy alapvető sorozatot, regnálnak a „régiek” is, meg osztódással szaporodnak. Lukjanyenko regényeit a Galaktika újraindításakor – egyébként szintén az Ulpius égisze alól kinövő - jelenleg Metropolis Média néven működő kiadó adta ki.


Korábbi kommentek:



2008. július 20., vasárnap

A másik Boleyn lány

Töredelmesen bevallom, egyszerűen odavagyok a romantikus történelmi drámákért. Szerelem, cselszövés, szép kosztümök, fess lovagok, és máris meg vagyok véve. Azért próbálok kigyógyulni ebből a szenvedélyből, és igyekszem megválogatni, mit olvasok el vagy nézek meg. Boleyn Annáról és az ő sanyarú sorsáról annyi gagyibbnál gagyibb könyvet írtak már, hogy eddig tudatosan elzárkóztam előlük. A másik Boleyn lány épp azért keltette fel az érdeklődésemet, mert nem őt, hanem nővérét, Mary-t állította a középpontba.

A történet VIII. Henrik fényűző udvarában játszódik, ahol mindenki a király kegyeit lesi, az ő szeszélyeit szolgálja ki, őt ugrálja körül előrejutása érdekében. A király pedig mindent és mindenkit kihasznál, felhasznál, aztán kegyetlenül eldob. Mikor megakad a szeme a tizenévesen már fiatal asszony Mary-n, a lányt hataloméhes családja gondolkodás nélkül a király ágyába tereli. Mary naiv, egyszerű lány, beleszeret a királyba, és azt hiszi, a király is szereti őt. Mikor Mary a második gyermekével várandós, és a király figyelme elfordul tőle, a család nővérét és örök riválisát, Annát utasítja, hogy keltse fel a király figyelmét, és szórakoztassa, míg húga meg nem szüli gyermekét. Anna vonzerejét és éles eszét felhasználva a saját javára fordítja a helyzetet, magába bolondítja a királyt, és eléri, hogy a király szakítva a római katolikus egyházzal, elváljon feleségétől, és elvegye őt. Anna törtetésében mindenkin átgázol, méltó párja Henriknek, de túl magasra tör, ahonnan hatalmasat lehet zuhanni. A nép gyűlöli, szajhának tartják, és boszorkánynak, amiért vallásháborúba taszította az országot. Lánya, Erzsébet születése után nem tud több gyermeket kihordani, sorozatos vetélései, végül egy torzszülött gyermek születése után Henrik boszorkányság és hűtlenség vádjával perbe fogja, és kivégezteti. Mary, a másik Boleyn lány eközben megtalálja az igaz szerelmet, és képes elszakadni a romlott királyi udvartól, és vidéken, boldog egyszerűségben neveli fel gyermekeit.

A könyv fantasztikusan jól van megírva, nagyon érdekes, olvasmányos, letehetetlen. Elsőre nyálas romantikus regényre számítottam, és nagyon pozitív meglepetésként ért, hogy nem azt kaptam. A szerelmi csatározásoknál itt fontosabbak a hatalmi játszmák, intrikák, cselszövések. Alapos történelmi kutatások előzhették meg a könyv megírását, elég pontos és részletes képet kapunk a korabeli Anglia mindennapjairól. Azokról a mindennapokról, ahol a lányok csak eszközként szolgáltak családjuk előrejutásához. Annát és Mary-t törtető családjuk és kiváltképp hataloméhes nagybátyjuk kvázi szajhákként kezelve mindennemű erkölcsi aggály nélkül fektetik be a király ágyába. Elképesztő olvasni, mennyire nem számított az ő boldogságuk semmit, mindent alá kellett rendelni a családjuk érdekeinek. A két lány különbözőképpen lázad a sorsa ellen, Anna saját kezébe veszi az irányítást, és ahelyett, hogy beérné az egyszerű szerető státusszal, elveteti magát a királlyal, saját vagyont kap, és nemesi címet. Mary pedig, annyi boldogtalan év után elmenekül és egy családja számára elfogadhatatlan, alacsonyabb származású férfi mellett találja meg a boldogságot. A legnagyobb poénja ennek az egész történetnek az, hogy míg Boleyn Annát és nővérét a férfiközpontú társadalom valóban csak ágymelegítőnek, vagy értékes befektetési tárgynak tekintette, Anna lánya, Erzsébet Anglia legnagyobb uralkodója lett. Messze túlszárnyalva apját, aki annyira monomániásan vágyott egy fiúörökösre, hogy semmibe vette lányait, és sorban áldozta fel feleségeit a cél érdekében.

A hatalmi játszmák mellett a könyv középpontjában a két lánytestvér örök rivalizálása áll. Tökéletes ellentétei egymásnak, Mary kedves, szelíd, érzelmes, romantikus lélek, aki az anyaságban talál rá végül önmagára és teljesedik ki, míg Anna okos, a korhoz képest szokatlanul művelt, ravasz, számító, aki mindent alárendel a saját előrejutásának. A történetet végig Mary szemszögéből látjuk, ő az abszolút főszereplő, vele kéne azonosulni, de nekem kezdettől Anna tetszett jobban. Még bukásában is lenyűgöző karakter, míg Mary megmarad az örökké megalkuvó, mindent elfogadó, engedelmes lánynak. Anna a mindent felemésztő tűz, Mary épp csak parázslik. Noha ők ketten örökké vetélkednek -már Henrik felbukkanása előtt is- a lelkük mélyén mindennél erősebb összetartás van köztük. Számtalanszor elárulják egymást, de mindig újra meg újra visszatérnek egymáshoz, ahogy Mary mondja a könyv végén, ők ketten alkotnak egy egészet. Apróság, és csak a könyv végére tűnik fel, hogy bátyjuk, George, következetesen Annamaria-nak szólítja Annát, és Marianne-nak Mary-t. A két lány, mint egy érem két oldala, elválaszthatatlan egymástól.

A filmváltozat óriási helyzeti előnnyel indult nálam, mert két kedvenc fiatal színésznőm, Natalie Portman és Scarlett Johansson játssza a két főszerepet. Eszményi párosítás, tökéletesen testesítik meg azt a kettősséget, amit Anna és Mary karaktere hordoz. Jól játszanak, mint ahogy a szereplőgárda többi tagja is, nem rajtuk múlik, hogy a film közelébe sem ér a regénynek. A történetet durván leegyszerűsítették, ez érthető, hiszen egy 700 oldalas könyvet nem lehet egy az egyben adaptálni, viszont a kétórás játékidőben nagyon sok az üresjárat, ami számomra abszolút érthetetlenné teszi, miért kellett ennyi mindent kihagyni. Ami ennél sokkal súlyosabb hiba, az néhány karakter teljes megváltozatása.

A legdurvább változáson George, a báty karaktere esett át, ami a történet egész kifutását befolyásolja. A filmben George alig kap szerepet, egy kedves, léha fiatalember, akit a végén Anna szemét módon bele akar rángatni egy házasságtörésbe, és ezért kivégzik. Egy szánalmas áldozatfigurának ábrázolják, miközben a könyvben a két nővér és Henrik után talán neki van a legnagyobb szerepe. A regényben George mindig ott lebzsel a nővérei körül az udvarban, ő a királyné egyik kedvenc udvaronca, nem egy utalás esik feltételezett biszexualitására, valamint a hedonista baráti körével folytatott szentségtörő mulatozásokra. És ebben bizony említésre kerül az is, hogy George és udvaronc barátai valóban folytattak házasságtörő viszonyt a királynéval, aki ily módon kereste a megoldást arra, hogyan biztosítson fiúörököst a királynak.

A másik durva változtatáson az anya karaktere ment keresztül. Ő a filmben rendkívüli módon szívén viseli gyermekei boldogságát, és mindvégig próbál szembemenni férje és bátyja akaratával, míg a könyvben ő is ugyanúgy csak sakkfigurának tekinti a lányait, ugyanolyan törtető, hatalommániás, mint a család férfitagjai.

A sok változtatás ellenére igazából tetszett a film. Egy nagyon szépen megcsinált, gyönyörűen fényképezett, színes-szagos történelmi drámát láthatunk, remek színészi alakításokkal. A regény azonban több ennél. Igazából lehet hogy ez az sajátos eset, amikor előbb a filmet ajánlom megnézésre, aztán a könyvet olvasásra, mert így a könyv csak hozzátehet az élményhez, míg ellenkező esetben a film csak csalódást okozhat. 


Korábbi kommentek:

Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése

Időről időre bevállalok egy-egy „hétköznapi pszichológia” jellegű könyvet. Aztán vagy bejön, vagy nem. Ezt most nagyon nem jött be… Fogalmam sincs, miért olvastam el ezt a könyvet, vagy hogy miért olvas egyáltalán bárki ilyesmit. Talán azért, mert folyamatosan hajt minket a vágy, hogy minél többet tudjunk meg önmagunkról és párkapcsolataink működéséről, és úgy gondoljuk, hogy ezt a szakemberektől majd megkapjuk. Hát…

Mielőtt belekezdtem, fogalmam sem volt róla, ki az a Szendi Gábor, vagy mi fán terem az evolúciós pszichológia. Az író gyakorló pszichológus, aki néha népszerű könyveket ír. Valóban olvasmányos stílusban, közérthetően ír egy viszonylag új és kevéssé feltérképezett tudományos területről, épp annyi tudományos fejtegetéssel, hogy még emészthető legyen. Na most, hogy mi a fene az az evolúciós pszichológia, azt most sem tudnám megmondani. Olyasmiről van szó, hogy az emberi evolúció sok tízezer éve alatt kialakultak bennünk olyan viselkedésminták, a külső kihívásokra adott olyan válaszok, amik aztán visszahatnak az emberi fejlődésre. Vagy valami ilyesmi.

A tudományos részébe nem tudok belekötni, mert nem vagyok sem biológus, sem pszichológus. Ami ebben a könyvben iszonyúan kiakasztott, az Szendi hozzáállása a női nemhez, amit ő az evolúció abszolút nyertesének tart. Miért? Mert a nők erősebbek, ellenállóbbak a betegségekkel szemben, tovább élnek, testük képes kihordani és táplálni egy gyermeket, amibe a férfiak valószínűleg belehalnának. És -mellesleg- csak a nők lehetnek biztosak benne, hogy a gyerek valóban az övék, a férfiak sosem. (Persze ma már igen…) A problémám az, hogy a dolog itt véget is ér. A nő nyert, mert ő szülhet gyereket, örüljünk! Ebből Szendi minden kétséget kizáróan levezeti, hogy a nő dolga az, hogy gyerekeket szüljön, és ehhez megtalálja a legmegfelelőbb genetikai partnert. Így a „mindig a nő választ” népi bölcsessége tudományos igazolást kap azzal, hogy evolúciós alapokon úgy alakultunk ki, hogy mi nők mindig azt a férfit keressük, akinek a génjeivel a legokosabb, legszebb, legerősebb utódokat tudjuk összehozni. A párválasztást egy az egyben leszűkíteni erre az egy kérdésre szerintem ostoba, fanatikus, tudománytalan megközelítés. Szendi legnagyobb hibája, hogy képtelen túllépni az evolúciós pszichológia keretein. Nem foglalkozik olyan elhanyagolható apróságokkal, mint a kultúra, a hit, a szocializáció, melyek egyébként néhány jelentéktelen tudomány -lásd szociológia- szerint a személyiség kialakulásának és a párválasztásnak is fő mozgatórugói.

A másik problémám a könyvvel, hogy ma, a huszonegyedik században már szerintem nem kéne olyat leírni, hogy a nő legfontosabb dolga, hogy szép és kívánatos legyen, hogy magára vonja a legerősebb csődörök figyelmét, és erős, egészséges utódokat szüljön. Nem tagadom, hogy én e tekintetben a radikális feminista álláspontot képviselem, amit Szendi elintéz annyival, hogy a feministák is azt szeretnék, hogy minden pasi őket döngesse, csak épp ne kelljen szépnek lenniük ezért, hanem csúnyán is kelljenek. Hát nem, épp a lényeget nem érti a kedves pszichológus úr, hogy a dolog nem csúnyaságról vagy szépségről kéne szóljon, hanem az emberről. Persze Szendi utódnemzés-központú világába nem fér bele, hogy emberek ad absurdum ne csak szexelni akarjanak egymással, hanem netán beszélgetni… A szépség az egyedüli érték, és a szex az egyedüli cél. A férfi és nő közti barátságot elintézi azzal, hogy az egyik mindig többet akar, és kivár.

Hogy létezhet olyan szellemi-lelki közösség nők és férfiak között, ahol nem a szex a legfontosabb, azt meg sem említi. Ha már feminizmusról esett szó, két klasszikust említenék példaként. Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre a huszadik század legnagyobb gondolkodói közé tartoztak, évtizedekig éltek együtt rendkívül termékeny, egymást inspiráló szellemi közösségben, legendás volt összetartásuk, egymás iránti tiszteletük, ám az életrajzaik mind megegyeznek abban, hogy egyikük sem tartotta fontosnak a szexuális kapcsolatot. Virginia Woolf egész életében irtózott a nemiségtől, gyerekkori traumái miatt, mégis talált egy olyan férjet, aki mindent feladott érte, rajongott érte, támogatta, mellette állt egész életében, egy teljesen szexmentes házasságban.

Nem hiszem, hogy az emberi létezés egyetlen értelme az utódnemzés lenne, szerintem igenis élhető teljes és értékes élet anélkül, hogy az embernek gyereke születne. Azt sem hiszem, hogy a párválasztás legfontosabb szempontja a külső, a szexuális vonzerő és a megfelelő génállomány lennének. Ennél sokkal több minden van egy emberben, amiről az evolúciós pszichológia (vagy csak Szendi Gábor?) mintha nem akarna tudomást venni…

Utáltam ezt a könyvet már olvasni is, de végigrágtam magam rajta. Abszolút senkinek nem ajánlom, kerüljétek el messzire!


Korábbi kommentek a tovább után, csak saját felelősségre...

Steven Saylor: A végzet fegyvere

Nem is olyan rég olvastam Saylor Gordianus-sorozatának első részét, a Római vért, amitől nem voltam nagyon elájulva. Viszont a kíváncsiságomat felkeltette, ezért belevágtam a folytatásba, és ezúttal nem bántam meg. A végzet fegyvere sokkal jobban tetszett!

Tíz év telt el Gordianus első kalandja óta, a nyomozó tapasztaltabb és kiábrándultabb lett, Róma politikai cselszövésekben gazdag mindennapjai még korruptabbak, még mocskosabbak, a háttérben pedig zajlik az egész Rómát rettegésben tartó rabszolgafelkelés. Ám míg az első részben az ókori főváros romlottsága abszolút főszerepet kapott, itt csak a hátteret adja. Azt kell mondjam, a történetnek kifejezetten jót tett, hogy Gordianus kiszakadt Rómából. Nyomozónkat ugyanis a  Nápolyi-öböl partjára hívják egy gazdag villatulajdonos halálát kinyomozni.

Az ügy látszólag egyszerű, az éj leple alatt holtan talált gazdag polgár teteme mellé a lázadó rabszolgavezér, Spartacus nevét vésték a kőbe, reggelre pedig eltűnt a birtokról két rabszolga. A villa valódi tulajdonosa, Marcus Crassus, aki a rabszolgafelkelés elleni hadjárat vezérévé akarja kineveztetni magát, hogy rátermettségét bizonyítsa, s mintegy elrettentésül, a ház összes rabszolgáját ki akarja végeztetni. Gordianus feladata bebizonyítani, hogy nem a két eltűnt rabszolga követte el a gyilkosságot, és ezzel megmenteni másik 99 életét. A nyomozás során persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, a háttérben a rabszolgákon és magán Gordianuson is messze túlmutató politikai és gazdasági játszmák zajlanak, és igazából senki sem kíváncsi a gyilkos valódi kilétére.

Egész más képet kapunk most az ókori Római Birodalomról, mint az első részben. A fővárostól távol eső környezet teret ad az ősi isteneknek és babonáknak, misztikus meséknek, jövendőmondó orákulumoknak. A nyomozás során szerepet kap a mágia, a villában időző vendégek régen élt varázslókról szóló mesékkel szórakoztatják egymást.

Ami igazán elemeli a könyvet az első rész színvonalától, és az egyszerű krimi helyett a történelmi regény kategóriája felé mozdítja, az a rabszolgafelkelés adta háttér. Saylor hosszú oldalakat szentel a katonai hajón elsorvadó gályarabok szenvedéseinek leírására, Crassus és támogatói beszélgetéseiből pedig elénk tárja azoknak a polgároknak a gondolatvilágát, akik a rabszolgákat valóban nem tartották embernek, csak egy tárgynak, egy használati eszköznek, amit a tulajdonosa úgy adhat-vehet, ahogy kedve tartja, és ha már nem veszi hasznát, eldobhatja. Vagy épp kivégezheti. Saylorban az a fantasztikus, hogy iszonyatosan élővé varázsolja a szereplőit és a környezetet is, nagyon erősen bele tud szippantani a történetbe, abszolút átélhetővé tesz egy olyan világot, ahol embereket valóban tulajdonként kezeltek. A kezdeti borzongás után már nem is csodálkozunk, teljesen normálisnak tűnik, hogy Crassus gond nélkül a szemétdombra dobhat 99 terhessé vált használati tárgyat. Ami valójában 99 emberéletet jelent. Ijesztő.

Ahol nekem kicsit kilógott a lóláb, az Gordianus hozzáállása ehhez a dologhoz. A nyomozó az ókori Rómához képest eléggé liberális nézeteket vall a rabszolgakérdésben, az egész könyvet végigszörnyülködi a szegény rabszolgák sorsa felett, és próbálja Crassust is meggyőzni, persze kevés sikerrel. Nagy divat mostanában a pozitív hősöket kortól függetlenül modern értékrenddel felruházni, de ezt olykor nehéz elhinni. Én nagyon szeretném azt gondolni, hogy voltak az ókori Rómában ilyen okos, intelligens, liberális gondolkodású emberek, akik a rabszolgákban az embert látták, és nem a tulajdont, de sajnos nem megy.

Mindent összevetve ez a rész nagyon tetszett. Teljesen más volt, mint az első, kíváncsi vagyok, hogy a folytatások melyik irányvonalat viszik tovább. Mivel az egyes részek nem épülnek szorosan egymásra, A végzet fegyverét bátran ajánlom azoknak is, akik nem olvasták a Római vért.

2008. július 19., szombat

Mamma mia!

Ennyi cukormázat egy rakáson rég láttam… Komolyan mondom, ez a film olyan émelyítően giccses, hogy az első fél órában folyamatosan szörnyülködtem, hogy híres-neves színészek, élükön napjaink egyik legnagyobb drámai színésznőjével hogy a fenébe képesek egy ilyen borzalomban égetni magukat? Aztán szépen lassan magával ragadott a hangulat, és a film második felében már én is együtt dúdoltam a többiekkel az ABBA slágereket.

A történetet biztos mindenki ismeri… Egy eldugott görög szigeten él egy lány, Sophie, aki épp férjhez készül menni. Nagy álma, hogy esküvőjén az apja kísérje oltárhoz, akinek kilétéről fogalma sincs. Mikor megtudja, hogy drága mamája egyszerre három pasival kavart annak idején, meghívja mind a három papajelöltet a lagziba. Ezek hárman összehaverkodnak, megszeretik a lányt, a nagy szerelem újra összejön a mamával, és a végére már senkit nem érdekel, ki is az apa, mert mindenki olyan, de olyan happy, hogy csak úgy csöpögnek le a vászonról.

Tök semmitmondó az egész, mégis jó! Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy ABBA dalokból musicalt csináljanak, de tény, hogy ezek a dalok tökéletesen működnek ezzel a gagyi történettel. A kivitelezés méltó a mára már klasszikussá vált slágerekhez. Csillogó, színes, minden percében életvidámságot sugároz. Gyönyörű a görög szigetvilág, nagyon hangulatos az omladozó, lepukkant villa, gyönyörű testű fiúk és csini lányok táncolnak a tengerparton, mi kell még? A színészek is láthatóan baromi jól szórakoztak a forgatáson. Meryl Streep szerencsére nem veszi túl komolyan magát, és bohóckodásban éppoly jó, mint drámai alakításaiban, a három papajelölt is remek, a húsz évvel ezelőtti hippi énjükről bevágott képeken visítva nevettünk, a fiatal pár pedig meglepően jól teljesített a „nagyok” mellett. A színészek maguk énekelnek a filmben, ami vicces, mert hát az ABBA énekesnőinek azért volt hangjuk, így a dalok kicsit halványabbak, de az alakítások legalább hitelesek…

Végső soron egy rendkívül életvidám, szerethető, igazi nyáresti csajos mozi. Ha az ember le tudja vetkőzni az előítéleteit, irtó jól szórakozhat a tömény giccsen, a hetvenes évekbeli diszkóslágereken, a dalolászó görög falusiakon. ABBA- és musicalrajongóknak kötelező!


Korábbi kommentek:


Kung Fu Panda

Szerintem nem én vagyok az egyetlen olyan filmrajongó, akinek az utóbbi néhány évben kissé csömöre lett a rajzfilmektől. Szeretem én az animációs filmeket, szeretem a vicces kis állatokról szóló tanulságos történeteket, de mostanában tényleg kicsit túl sok volt belőlük. Egyre kevesebbnek éreztem az eredeti ötletet, egyre inkább egy kaptafára készültek, egymást másolták vagy a másik sikerét akarták meglovagolni. És egyre inkább a felnőttpoénok domináltak, amivel én még mindig nehezen barátkozom meg. Persze én is hülyére röhögtem magam a Shreken, és ámuldozom a Pixar szinte összes csodaszép, csodavicces, okos, szellemes filmjén, de azért hiányolom az igazán gyerekeknek szóló rajzfilmeket.


A Kung Fu Panda történetét tekintve abszolút a gyerekeket célozza meg, a tálalás, a kivitelezés és a poénok többsége inkább a felnőtteket. Kínában, a kung fu hazájában játszódik, főhőse egy nagyon dagi, nagyon lusta panda, akinek az álma mi más is lehetne, mint hogy legendás kung fu harcos legyen belőle… Természetesen vicces véletlenek sorozatának köszönhetően a legendás mesterek nem a létező legtehetségesebb öt harcos valamelyikét, hanem pandánkat választják ki sárkányharcosnak, akinek az a feladata, hogy legyőzze a legnagyobb, legfélelmetesebb hóleopárd harcost. Megkezdődik a kiképzés, aminek során kiderül, hogy mindenkiben ott rejtőzik egy vérszomjas fenevad, aki akár a plafonra is fel tud ugrani, csak meg kell találni a megfelelő motivációt. Aztán bekövetkezik a mindent eldöntő összecsapás Tai Lunggal, aminek a végét nem árulom el, bár, mivel rajzfilmről van szó, annyit azért elmondhatok, hogy senki ne várjon csavaros befejezést…:-)

A legnagyobb pozitívuma ennek a filmnek, hogy rajzfilmhez képest iszonyatosan jó akciójelenetek vannak benne. Tai Lung szökése a börtönből komolyan odaszegezi a székbe még az akcióőrült apukákat is, akik elviszik a csemetéjüket helyes kövér pandát nézni. A legnagyobb filmes poén pedig, hogy a kiképzés és Shi Fu mester figurája egy az egyben Pai Mei-t és a Menyasszony Kill Bill-beli kiképzését idézi, még engem is levett a lábamról.

Ha nagyon gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy a film a McDonald's-on elhízott amerikai gyerekek egónövelőjének készült, de most őszintén, ki ne nézné szívesen, hogy egy buta, lusta, dagadt, levesesbódéban gürcölő, igazi lúzer panda megmutatja a menő harcosoknak, hogy bárki lehet győztes?

2008. július 18., péntek

Julian Fellowes: Sznob

Egyik legkedvencebb filmem a 2001-es Gosford Park. A két világháború közti Angliában játszódik, egy vidéki birtokon, ahol hétvégi vadászat közben holtan találják a házigazdát. A vadászatra összegyűlt vendégek, a házbeli cselédek, a rokonok és üzletfelek mindegyike gyanús, a kétbalkezes nyomozó az igazságnak még a közelében sem jár, és ahogy bonyolódik a történet, egyre újabb és újabb összefonódások, kapcsolati hálók bomlanak ki. A történet azonban csak alibi, a lényeg a vitriolos társadalomkritika. Az egyik legkegyetlenebb és legszórakoztatóbb film, amit valaha láttam, igazi görbe tükröt nyújt az angol társadalomnak. Az arisztokrácia kipellengérezésén túl megkapják a magukét a feltörekvő üzletemberek, az amerikai filmesek, a sznobok, a sztárok, az elszegényedett nemesek és a meggazdagodott gyárosok egyaránt. Zseniális, gonosz, szatirikus film kiváló rendezéssel, kiváló színészekkel, és mindennek a középpontjában egy kiváló forgatókönyvvel. Julian Fellowes 2001-ben Oscart, Golden Globe-ot és még egy seregnyi díjat kapott a film forgatókönyvéért. Teljesen megérdemelten.

Mikor megtudtam, hogy könyve jelenik meg, iszonyúan belelkesedtem. Pedig viszonylag ritkán fordul elő, hogy ennyire oda meg vissza legyek egy friss megjelenéstől. Általában hónapokat várok az olvasással, előtte begyűjtök egy csomó infót a szerzőről, meg a könyvről, előzetes koncepcióval vágok neki az olvasásnak. Lehet, hogy ez nem egy jó szokás, nem tudom, így alakult. Ez a könyv abszolút kivétel volt. Gyakorlatilag a megjelenés másnapján már félig kiolvastam. Ez nagyjából jelzi, mennyire lelkesedtem a filmért, és mennyire bepörögtem attól, hogy a forgatókönyvírónak regénye jelent meg…

Szerencsére a könyvben sem csalódtam. Ugyanaz a szarkasztikus hang, ugyanaz a kemény társadalomkritika, ugyanazok a zseniális helyzetek, szereplők, párbeszédek. A történet a kilencvenes évek Angliájában játszódik, főszereplője egy középosztálybeli feltörekvő fiatal nő, Edith, akinek végtelenül sznob anyja a társadalmi felemelkedés egyetlen reális esélyét abban látja, hogy lánya jól menjen férjhez. Lehetőleg minél rangosabb, gazdagabb pasihoz. A projekt sikerül, Edith megtalálja a maga arisztokratáját, de viszonylag hamar kiderül, hogy a vidéki nemesek élete cseppet sem hasonlít ahhoz a csillogó társasági eseményekben és ruhakölteményekben gazdag élethez, amit Edith és a mama romantikus olvasmányaik nyomán elképzeltek. Egész konkrétan, hősnőnk halálra unja magát nem túl eszes férje mellett, egy vidéki birtokon, a kisváros jótékonysági rendezvényeivel bajlódva. Mikor a birtokra egy forgatócsoport érkezik, Edith beleszeret az egyik színészbe, és világraszóló botrány tör ki. Vagyis törne, ha nem kimért angol arisztokratákról lenne szó, akik hűvös gúnnyal fogadják az eseményeket. Hogy mi a végkifejlet, azt nem árulom el, bár akár meg is tehetném, hisz itt sem a történet a lényeg.

A banális romantikus történet váza mögött a középpontban itt is az angol arisztokrácia kritikája áll. Azé a társadalmi rétegé, ami mintha ittfelejtődött volna az elmúlt évszázadokból, nagyobb arányban van jelen a társadalomban, mint bárhol másutt a világon, és a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja a változásra. Ugyanolyan sznobok, fensőbbségesek és lenézőek másokkal szemben, mint két évszázada voltak. Zárt kört alkotnak, bár már nem lehetetlen bekerülni közéjük, a kívülről jötteknek soha esélye sem lesz igazi bennfenntessé válni. A könyv legmulatságosabb részei azok, ahol Fellowes a „névcsere” néven emlegetett társasági játékon élcelődik. Az arisztokraták közt mindenki ismer mindenkit. Együtt jártak iskolába, egyetemre, együtt nyaraltak valami huszadunokatestvér nyaralójában, minden esküvőn és temetésen ott vannak, mindenki mindenkinek a rokona szegről-végről. Olyan, gyerekkoruktól beléjük nevelt öntudat és összetartás jellemzi őket, ami kívülről egyszerre tűnik irigylésre méltónak és nevetségesnek.

Persze nem csak az arisztokraták kapják meg a magukét, Fellowes a feltörekvő felső-középosztályt és a filmsztárokat sem kíméli. Valahol mindenki be akar kerülni az arisztokrácia vonzáskörzetébe, de fogalmuk sincs, hogy az a világ miről szól. Kívülről csak a gazdagság, a vidéki uradalmak, a grófi címek, a partik és az ismeretségek széles hálózata látszik, az, hogy ezek a címek mivel járnak, hogy ők ott komolyan gondolják, hogy a nevük, a társadalmi pozíciójuk, az örökölt rangjuk felelősséggel is jár, az nem. Ezért van az, hogy aki bekerül, nem találja a helyét. Mert bár kétségkívül sznobok, kirekesztők, olykor gonoszak és tenyérbemászók, a született arisztokraták tartása, hűvös eleganciája, kötelességtudata csodálatraméltó is tud lenni.

Fellowes egyébiránt maga is arisztokrata származású, évtizedekig dolgozott színészként, majd forgatókönyvírásra és rendezésre adta a fejét. Kritikája tehát belülről jövő, mindkét társadalmi csoportot - az arisztokratákét és a filmsztárokét - belülről ismeri. Ettől a könyv csak hitelesebbé, bensőségesebbé válik. Az igazán nagyszerű az benne, hogy a kritikus hang ellenére szinte minden szereplőjéhez szeretettel közelít, igazából senkit sem ítél el.

A hozzám hasonló anglománoknak kötelező, a szarkasztikus humor, a gúnyos társadalomkritika, a kiábrándító anti-romantikus regények kedvelőinek melegen ajánlott. Olvassátok! És aki még nem látta a Gosford Parkot, az nagyon gyorsan nézze meg!

Azt azért muszáj megjegyeznem, hogy a könyv maga iszonyúan félresikerült. A borító ocsmány, de ez még a kisebb baj, lassan hozzászokunk a ronda könyvekhez. Viszont a külső megjelenés abszolút félrevezető, és ez már gáz. A borító és az idézet által megcélzott, Cosmo-olvasó, trendi csajok valószínűleg halálra unják majd ezt a könyvet, aki pedig élvezné és értékelné, azok többsége simán elmegy egy ilyen béna borító mellett. Újabb totális mellényúlás, csak gratulálni tudok!


Korábbi kommentek:


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...